„A korábbi élete neki való volt, gyerekhez
illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy
így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt,
már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már
nem lesz elég.”
Régóta szemeztem Verával, csak a nagy, olvasói válságomban nem mertem belevágni, mert belül valahol tudtam, hogy én ezt szeretni fogom. Szeretni akarom... Kicsit olvasgattam a véleményeket, és bizony volt olyan, hogy valakit nem kapott el, nem sodort magával, sőt elég nyögve-nyelős volt az olvasás, így hát még vártam tovább...
És már értem. Értem, mi nem sodorhatta magával vagy mitől lehetett nehézkes az olvasása. A semmitől. A pillanattól, ami úgy tűnik, semmi, közben pedig benne van minden, de MINDEN, és még annál is több... Egy pillantásban, egy szívverésnyi szünetben, egy kósza mozdulatban...
Az igazság, hogy én élek-halok ezekért a semmikért. Nekem ilyen semmikkel regényeket lehet megtölteni, és én boldogan feledkezem bele ezekbe a pillanatokba, akár még a nagyegész se érdekel, ha úgy van... Nem spoiler, de itt még nagyegész is van! Egészen nagy, családi titok/ titkok. És a pillanatok tömkelege, amikor a szülők le- és/vagy megbuknak a gyermeki szemben... Leomlik minden, hogy egy kicsit (vagy nagyon) máshogy újraépülhessen... Legalábbis próbál...
„Nem szereti, ha gonoszságon kapja magát, mert a gonoszság nem múlik el, és minél több derül ki belőle, annál több lesz benne.”
Ezeken a tartalmas semmiken kívül, azt szerettem még Verában, hogy mikor ismerkedtünk, azt éreztem, hogy egy ízig-vérig pöttyös könyvet tartok a kezemben, amiből menetközben egyre komolyabb, csíkos lett, majd szabómagdai magasságokba érkeztünk. Én pedig nagyon ritkán tudtam csak felnőttként jelen lenni, legtöbbször - 34 éves létemre is - Verával azonosulva szédültem, és nem értettem a dolgokat. Még akkor is, ha a bennem szunnyadó 34 éves érteni sejtette. Nem akartam én sem felnőni még, és a felnőttek bonyolult, rút világához tartozni. Maradni akartam, még ha sok is a „szomorú-izgulás”. Át akartam élni én is az első szerelmet. Én is koraérett kislány voltam, aki többet értett, mint amit szavakba tudott volna önteni; akinek a belül felhorgadt érzések és gondolatok sokszor nem úgy hagyták el a száját, ahogy akarta; én is korán estem szerelembe, bár az én kezdeti szerelmeim csak plátóiak voltak, mindig idősebb fiúk irányába, akik csak haverkodtak.
„… egymás mellett ülnek, viszonylag közel, nem szorosan, de a kezük, ha a fiú egy kicsit előredől, oldalt éppen összeér. És ez jobb érzés bárminél. Finomabb, forróbb, lebegősebb, mint egy repülős álom, vagy amikor gumimatraccal lebeg a Tiszán, és még annál is jobb, mint amikor kicsi volt, és a papa magasba dobálta. Ha ilyenek vannak a világon, akkor meseszép dolog élni.”
Alapjában komor könyvnek érzem, a felnőttéválás talán túl korai gyötrelmeiről, és családi súlyos titkok megértéséről, mégis ami itt maradt velem, egy jóleső otthonosság, amelybe olykor még idilli, humoros semmik is keverednek. Most ébredtem rá, hogy nekem ez a zsánerem! Talán sok elfojtás van a gyerekkoromból, amiket az ilyen történetekkel próbálok kiélni, de amennyire fájdalmasak ezek, annyira jól is esnek! Minek az embernek pszichológus, ha léteznek írók, és regények... :)
~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~
Könyvek, amik olvasás közben még eszembe jutottak, és amiket most nagyon nagy kedvem lenne újra is olvasni, a teljesség igénye nélkül:
De jó, hogy így tetszett! ♥ Az ilyen "semmik"-ről nehéz jól írni, de aki tud, azokból születnek a legjobb sztorik. :)
VálaszTörlésNagyon jók az asszociációk is, még szimpatikusabbá tette a lista, amik eszedbe jutottak róla.