Joachim Meyerhoff: Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt

Gyereknek lenni nagyon különleges, egyedi élmény (utólag és/vagy felnőttszemmel). Teljesen más dimenzióban képesek élni, persze úgy, hogy minderről sejtésük sincs, és bizony gyereknek lenni semmilyen körülmények között nem könnyű. Hát még akkor, ha az ember papája a helyi gyermek és ifjúsági pszichiátriai intézet igazgatója, az otthonukat pedig teljesen körülveszik az ápoltak, és abszurd, a gyerekekénél is elvontabb, sokszor félelmetes hangokkal, szagokkal, képzetekkel teli világuk.

Főhősünk, Joachim, két bátyja mellett a harmadik, legkisebb gyerek a családban, és sokszor még testvérei cinkosságára sem számíthat, perifériára sodródik az élet majd' minden területén. Apa és anya nagyon szeretik, ő főleg apát szereti, felnéz rá, a közel sem tökéletes ember minden rezdülése érdeklődéssel teljes csodálattal tölti el. Boldogan járja körbe a kilenc osztályból álló intézetet karácsonykor apja oldalán, és tömi magába a tortát, kólával, nézi a betegek ünnepi tombolását. Neki (is) természetes, hogy reggel madárcsicsergésre ébred, de az is, hogy este a gondozottak sikolyaira alszik el. Külön kategóriákba szedve meg tudja különböztetni ezeket, a másokból csak félelmet és viszolygást kiváltó hangokat. Az intézetben élő furcsa figurákon keresztül rengeteg gyermeki félelmével találkozik és vetkőzi le őket sorra. Legijesztőbb például a Harangozó, az a hórihorgas, bozontos fazon, aki hatalmas kezeiben, két hatalmas harangot kongat amerre csak jár. Joachimnak meg kell lovagolnia ezt a lényt, mint egy bátor vitéznek, hogy rájöjjön, nem a külsőségek számítanak, hanem az, ami mögötte rejlik.  Csak éppen ami neki teljesen normális, az a normálisak szemében valami  egészen más...

Ruth Ozeki: Az idő partjain

„Aki próbált már naplót írni, az pontosan tudja, hogy a jelen nehezíti meg, hogy a múltról írjunk: nem tudunk olyan gyorsan írni, hogy ne ragadjunk bele abba, ami akkor volt, sosem érhetjük utol azt, ami most történik, ami azt jelenti, hogy a most jobbára halálra van ítélve.” 

Most, hogy visszatértem Az idő partjairól, csak úgy cikáznak bennem, felettem, alattam a kimondatlan szó-kísértetek. És az a bizonyos hal is fickándozik a hasamban. Fickándozott szinte végig, míg olvastam.