Jennifer Donnelly: Északi fény

A magyar borító nem tetszik... 

Elég sok könyvbe belekezdtem mostanság, és mivel megfogadtam, hogy ha valami nem fekszik, azt nem erőltetem, így elég sokat félre is hajítottam (nyugi, nem szó szerint). A címén akadt meg a szemem, őszintén megmondom, nem is emlékeztem mikor tettem fel a várólistámra vagy hogy miről szól. Északi fény - pont úgy hangzik, mint amit az ember lánya, karácsony táján, télvíz idején talán szívesen olvasgatna. Így hát belevágtam. És azt kell mondjam, nem bántam meg! Hosszú idő óta az első könyv, ami elejétől a végéig lekötötte és fenntartotta az érdeklődésemet. És ez mostanában sajnos nagy szó... 

Egressy Zoltán: Szarvas a ködben

 „Milyen lehet felhőben menni, hideg? Mintha egy szellemben sétálnál?” 

Nő vagyok, túlélő.

Nő vagyok, és egy darabig kísérteni fog az esküvők gondolata. Meg a szarvasoké. A ködé. A derengésé.

Szarvas vagyok a ködben. Olvasó a ködben, homályban, lélekvesztő, sűrű erdőben, amelyet Egressy Zoltán teremtett. Majdnem eltévedtem benne, de talán még idejében kitaláltam...

Dragomán György: Máglya

 „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.” 

Nem tudom ti hogy tapasztaljátok, de a 2016-os év eddig nekem nagyon drasztikusnak tűnik. Emberek, olyanok is, akik előtte félszegek voltak, most hirtelen, akár egyik pillanatról a másikra hoznak meg jelentős döntéseket, rengetegen költöznek, váltanak, változtatnak, az életükön, magukon... És még csak februárt írunk.

Még csak februárt írunk, de azt hiszem, az év leg-leg könyve hozzám talált! Legalábbis a léc most már magasan van. A Máglya  ugyanis egyszerűen belém égett! Ez a legjobb kifejezés rá.

Claire North: Harry August csodálatos élete

Kálacsakra, uroborosz, Kronosz Klub és kvantumtükör. Ha azt mondom, erről szól a könyv, sokan valami nyakatekert, különös, fantasyval vegyes sci-fi sztorit vélnének sejteni, és végül is nem állnak távol az igazságtól, azzal a különbséggel, hogy Harry August csodálatos életében minden olyan valós. Legalábbis valósnak hat. Én pedig értékelem az ilyen történeteket. Ahogy anno a Stallónál simán elhittem volna, hogy trollok márpedig léteznek, itt is már-már teljesen természetesnek hatott, hogy vannak emberek, akik megszületnek, leélik az életüket, meghalnak, majd újra megszületnek és kezdik az egészet elölről. A kor ugyanaz, a test ugyanaz, a világ is ugyanaz, mégis más, az elme több, kiegészülve minden korábbi élet élményeivel, tapasztalatával, tudásával. Ez (nem csak) az egyetlen (de fő) pontja a könyvnek, amit nehezemre esett megemészteni. Hogy egy gyermek akár már 3-4 éves kora körül derengeni kezdjen, 5-6 évesen pedig ténylegesen magára és különleges helyzetére eszméljen. Mert ez, ha belegondolunk, szomorú. Mindamellett további kérdéseket vet fel, mint a történet egésze. Mint a képregényekben, animációkban, csak úgy villámlik ki az ember fejéből a temérdek mennyiségű kérdőjel már az elejétől, egészen a könyv becsukása utánig. Én még párommal is jót diskuráltam róla a vasárnapi ebéd fölött... :) 

Jonas Karlsson: A számla

Az életben mindenért fizetni kell. Semmit nem adnak ingyen. – Tartja még vagy ezer közmondás, szólásmondás, közhelygyűjtemény. De vajon mit szólnánk hozzá, ha egy nap tényleg benyújtanák a számlát, rendes, sárga csekken, átélt élményeink, megélt boldogságunk komoly kutatói, szakértő csoport által meghatározott tényezők és képletek által kikalkulált összegét kapnánk kézhez?! Főszereplőnk pont így jár. Átlag életet él, talán kicsit átlagosabbat is, mint szeretne, legalábbis így gondolja, ehhez képest az összege igencsak magasra rúg...

„– De hogyan jött ki ekkora összeg? – böktem ki, mire végre szóra bírtam nyitni a szám.

– Nos – válaszolta –, az életnek ára van.

Egy ideig egy szót sem szóltam, mert fogalmam sem volt, hogy erre aztán mit is mondjak.

– No de... – nyögtem ki végül – ...hogy ennyire drága legyen!” 

Erskine Caldwell: Isten földecskéje

„A völgy városában koldus a szépség, s az erős férfiak vágyakozása olyan, mint a megvert asszonyok szűkölése.”  

Nem sokat tudtam a könyvről, csak úgy megtetszett a címe, és a fura borítója. Talán még a fülszöveget is csak ímmel-ámmal futottam át... Szinte az első lapoktól megfogott a nyers, senkit, de legfőképpen saját magát és a benne foglalt embereket és életeket nem kímélő humora. Egy család, akinek tagjai külön-külön próbálnak boldogulni az életben, ki ki saját hite, elképzelése, meggyőződése szerint. Ty Ty Walden, az apa, farmer, földjét pedig idestova tizen-huszonéve szerteszéjjel lukak és gödrök tarkítják; ő az arany megszállottja. Míg vele maradt fiai, Buck és Shaw időnként már feladnák, új, másabb, színesebb élet után néznének, azt keresik esténként kimosakodva a városban is egy-egy kártyaasztal és lány társaságában, addig apjuk rendületlenül hisz, bízik, remél, és mikor az ő hite is ingatag talajra téved, hát új formába önti. Az Isten földecskéjében az a jó, hogy az mindig az Istené. Attól nemesnek, jónak érzi magát az ember. S még az is jó benne, hogy akár percenként, és mentálisan mozgatható ide-oda, éppen ahogy a szükség kívánja... 

Émile Ajar: Salamon király szorong

Salamon király, azaz Salomon Rubinstein túl van már a nyolcvanon, de haja színén kívül semmi más nem változott; tartása a régi, mint ahogy makulátlan eleganciája és élni akarása is. Jósnőhöz jár, hogy megtudja, mit tartogat még számára a jövő, vadonatúj fogsort csináltat, amivel a halál fertályába haraphat. A valaha élt, híres „nadrágkirály”, ma már SOS lelkisegély-szolgálatot üzemeltet lakásán. Megrögzötten hisz az emberekben, és fontosnak tartja történetüket. Nem az ismert emberekét, hanem a nevesincs, szürke arcokét, akik valaha éltek, szerettek, sírtak, nevettek, szorongtak, majd meghaltak, elmúltak, látszólag semmilyen nyomot nem hagyva maguk után. Hát pont értük, miattuk gyűjti Salomon úr a réges-régi képeslapokat, réges-régi randevú időpontokkal, helyszínekkel, melyek azóta már átalakultak, ledózeroltattak...

Jean huszonöt éves. Két lábon járó, autodidakta „enciklopédia”. Pofázmánya egyszerre régivágású, és marcona. Egyszerre idézi egy letűnt kor diadalát és mocskát. Egyszerre bizalomgerjesztő és pofozhatnékot kiváltó. Elkötelezett tisztelője és védője mindennek, ami kihalófélben van, így az egész rohadt emberiség ott csücsül a vállán. Salamon király bölcsen és azonnal észreveszi mindezt, ezért is fogadja fel Jeant, hogy álljon a szolgálatába. Öreg testben fiatal lélek, fiatal testben öreg lélek?

Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban

A Háromszor hajnalban cím ismerős lehet azoknak, akik olvasták a Mr. Gwynt, de akiknek nem lenne, ők se „kapcsoljanak” el! :) Az említett regényben, Mr. Gwyn vissza akar vonulni a világ bizonyos „zajaitól”, köztük az írástól is. Egy igazi alkotó azonban nem élhet alkotás nélkül, így születik meg a portréfestés, szavakkal. Különös portrék ezek, nem fizikai leírások, hanem különös, különleges történetek, melyekben a modell szerettei nem biztos, hogy a modellre ismernek, ő azonban teljes mértékben azonosulni képes a portréjával, amire nem mindig büszke, de legalábbis annyira intim, (szó szerint is) lecsupaszított, hogy nem szívesen tárná nyilvánosság elé. Ennek a különös kis könyvnek pedig - aminek a borítója már megint minimálisan maximális -, tartalmaznia kellene Mr. Gwyn portréját (is). De persze az írás kezelhető teljesen külön is, elvonatkoztatva a korábbi regénytől. Bevallom, inkább így tekintettem rá... Nem akartam, hogy elvigyen a keresgélés, hogy miatta ne legyen teljes a bariccói élmény, amit pedig úgy szeretek. Mindig különleges, mindig meglepően újszerű, miközben ringatóan otthonos. Ezt vártam a Háromszor hajnalbantól is...

Mi az a szerelem? - Híres magyar novellák az örök rejtélyű érzésről

Mi az a szerelem? Erre a már-már banálisan közhelyes kérdésre keresi a választ a novelláskötet, amely első ránézésre holmi tini-szerelmi könyvnek tűnhet, erről azonban szó sincs! Igaza van az alcímnek, híres magyar szerzők, (talán nem annyira) híres magyar írását tartalmazza. Ugyanis régi nagyjaink is feltették maguknak a kérdést, és igyekeztek a legkülönfélébb történeteken keresztül megválaszolni, Peiker Éva pedig csokorba gyűjtött most nekünk ezekből kereken egy tucatot. Nem kisebb nevek vallanak a vallhatatlanról, mint:
Móricz Zsigmond, Örkény István, Ady Endre, Krúdy Gyula, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Bródy Sándor, Csáth Géza, Babits Mihály, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza.
Sorra örömködtem e nevek láttán magam, mert akad köztük olyan, akitől, irulok-pirulok, midőn e valló szavakat írom, de nem olvastam még, pedig bizisten... Hát most csalafinta ízek szökhettek ajkamra, s szökhetnek nektek is, épp csak kósza nyalintások, hogy kiérezhessük, melyik van ínyünkre. Pazar kóstol(gat)ó, annyit mondhatok!

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

„Mi mindenre vagyunk képesek, gondolta. Felnőni, szeretni, gyereket szülni, megöregedni - és mindezt úgy, hogy közben, egy soha meg nem érkezett válasz vagy egy soha be nem fejezett gesztus végtelennek érzett ideje alatt, máshol vagyunk. Mennyi ösvényből áll, mi egyetlen útnak látszik, és mily különböző lépésekkel járjuk be azokat!”

Alessandro Baricco: Harag-várak

"(...) egyikünk története olyan, mint a másikunké... egy zakó vagy egy összeroncsolódott láb vagy egy megkergült ló, és már rá se ismersz az életedre... a sors is hozott anyagból dolgozik... Penthnek egy zakója volt, semmi más... "


Miből épülhetnek a harag-várak... Van, akié a legkeményebb kőből, jéghideget ont magából, és nem hagy menekülni. Van, akié a legátlátszóbb, legfinomabb üvegből, ahol elég egy halk fuvallat, és minden fal százszorosan felerősíti azt, míg tébolyunk testet nem ölt.

Alessandro Baricco: Selyem

Drága Alessandro!

Köszönöm Neked, hogy megtetted, amire mostanában oly sokan képtelen voltak, és elbuktak... Köszönöm, hogy kirángattál eddigi legmélységesebb olvasási válságomból. Megmutattad, igazoltad, hogy miért is szeretek - és szeret még megannyi ember - a betűk rejtelmébe merülni. 

Kikapcsoltad a világot, a szívemet, agyamat, de csak egy pillanatra, mint mikor egy rendszer átáll egyik nemtudommicsodáról a másikra. Látod, még egy valamirevaló hasonlatot sem tudok írni. De milyen jó, hogy vagy te nekünk, aki tudsz. Hajaj de még hogy tudsz.

Alessandro Baricco: Vértelenül

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, kit úgy hívtak, Alessandro Baricco. Olasz nemzetiségéhez híven szerette ő a spagettit, csak éppen nem úgy, mint többi honfitársa, és az olasz konyha szerelmesei szerte a világon; ő nem aldentére főve, ízletes mártással nyakon öntve, gazdagon megszórva sajttal fogyasztotta, ó nem! Ő nyersen ette, a közepén kettéharapva, fogaival őrölve, miszlikelve... És ez az, ami őt olyan egyedi, utánozhatatlan gourmet-vá tette...