Aztán megtudtam, hogy könyvből készült, és megkérdeztem az AI-t, vajon tud-e még újat adni a könyv a film után, és azt a választ kaptam, hogy igen, úgyhogy belevágtam...
És tényleg kaptam újat, mást. Apró részleteket, és Marcellus, a polip még több szempontját. Viccesnek hangzik egy könyv, amiben egy polip a narrátor, de én nagyon megszerettem ezt a bölcs lényt. De ne szaladjunk ennyire előre...
Shelby Van Pelt A boldogságnak nyolc karja van (eredeti címén Remarkably Bright Creatures) című regénye egy megható, lélekemelő történet a gyászról, a magányról és a váratlan barátságokról. A könyv főszereplője Tova, egy hetvenéves özvegyasszony, aki egy helyi akváriumban vállal takarítói állást, hogy elfoglalja magát a férje halála és a fia harminc évvel ezelőtti, rejtélyes eltűnése után. Itt különleges, szinte hihetetlen kapcsolatot alakít ki Marcellusszal, az akvárium rendkívül intelligens és ironikus látásmódú óriáspolipjával. Az idősödő lábasfejű, aki fogságból figyeli az embereket, rájön a Tova múltját övező titkokra, és egy sodródó fiatalember érkezésével együtt segít az asszonynak fényt deríteni a fia eltűnésének részleteire.
Mivel már láttam a filmet, tudtam mi fog történni, mégis lekötött, szórakoztatott. Ez szerintem nagy szó! Mert féltem, hogy a felétől félredobom, de vitt magával, és jó volt újra meg újra visszatérni hozzá, főleg, hogy váltakozva mutatja be a szereplőket és szövi a szálakat. De nyilván Marcellus volt a kedvencem!
Marcellus, az óriáspolip a regény legkülönlegesebb és legfontosabb karaktere. Nem egy átlagos állatként viselkedik, hanem egy rendkívül intelligens, az emberi természetet megfigyelő lényként. Aki rendszeresen szökdös; hol nassolni, hol szarkaként apró, csillogó emberi tárgyakat beszerezni. És általuk apró, csillogó emberi sorsokat is megfigyel, értelmez, egy ponton túl egyenget is...
Utánaolvastam, és a könyvben ábrázolt intelligencia meglepően közel áll a valósághoz! Bár Marcellus gondolatait és nyomozati képességeit a szerző természetesen kicsit kiszínezte a történet kedvéért, a polipok (különösen a regényben is szereplő óriáspolipok) a világ legintelligensebb gerinctelen állatai.
A tengerbiológusok szerint a valóságban is pontosan olyan zseniális és pimasz bűnözők, mint Marcellus a könyvben:
- Profi szabadulóművészek: Simán kicsavarják a befőttesüveg tetejét, megjegyzik a zárakat, és ha nem nehezítik le a fedelüket, éjszaka lelépnek otthonról.
- Éjféli nassolók és villanyszerelők: Állítólag akadt olyan polip, amelyik átjárt a szomszédos akváriumba halat lopni, majd reggelre visszaszökött, egy másik meg vízsugárral lőtte ki a lámpákat, mert zavarta a fény a szundításban.
- Arcra szelektálnak: Megismerik a gondozóikat, és akit bírnak, annak pacsit adnak, akit nem, azt szemrebbenés nélkül pofon vágják egy vízsugárral.
- Gyűjtögetnek és unatkoznak: Kagylókat és kókuszdiókat használnak pajzsként, és ha épp nincs jobb dolguk, csak úgy a játék kedvéért tárgyakat pörgetnek a vízáramban.
A történet valamennyire kiszámítható, hiszen egyértelmű, hogy egy regényben nem sodorhat a véletlen egy idegent csak úgy egy kisvárosba, anélkül, hogy jelentős szerepe ne lenne. De ez sem zavart, már a filmben sem. A könyvben meg még annyira sem. Vannak eltérések is, aprók, logikusak. Nem is a történet a könyv lelke, hanem a karakterei!
Egy nyári (de csak mert most nyár van, és mert SUP-oznak is benne), kedves olvasmánynak tökéletes. Nem váltotta meg a világot, nem is akarta. Egyszerűen csak néhány napra elterelte a figyelmemet a fájdalomról, megnevettetett, és jó társaság volt. És nekem pontosan erre volt szükségem. Marcellus mind a nyolc karjával, három szívével és elképesztő idegrendszerével egyszerűen belopta magát az én egy szem emberszívembe! 💓
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése