Barbara Constantine: Tom, kicsi Tom

Ahol Isten elvesz, ott mindig ad is. – tartja a mondás. Csak hogy sajnos ez visszafelé is igaz... Ahol ad, ott is el is vesz. Például hatalmas cickókat ad egy kislánynak, de észt törődést azt már nem. Ad egy picinyke magot a hasba, aki kikel, de a rendes tetőt, megélhetést megvonja. Így lehet, hogy Tom, kicsi Tom egy ütött-kopott lakóautóban él az anyukájával Joss-szal, és krumplit, répát, paradicsomot, almát no meg petrezsejmet lop, szigorúan így, pontos jével. Ül a furcsa szomszédok háza alatt, akik magázzák egymást, és akkor is udvariasak, amikor éppen veszekednek, és titokban nézi velük a tévét.

Hendrik Groen: Lesz ez még így se

Szerintem van abban rizikó, ha egy könyvet, egy másik, korábban megjelent, sikeresnek mondható könyvvel próbálnak eladni. Nem beszélve róla, ha kettővel. Egyrészről jó, mert az ember be tudja lőni jobban, hogy vajon passzol-e az ő ízléséhez – már ha hiszünk a hasonlításnak –, másrészt a mérce így már magasan van. Sajnos vagy nem sajnos, bár sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is beállok a fangirlök táborába, Fredrik Backman óta nekem nagyjából bármilyen könyvet lehet ajánlani, ami így vagy úgy de hozzá, a stílusához, témájához köthető. Pontosan így landolt nálam, a 83 és 1/4 éves Hendrik Goren titkos naplója, azaz a Lesz ez még így se. És hogy vajon lett-e ez így vagy se... Mindjárt kiderül!

„Szeretem, ha nem vesszük a szükségesnél komolyabban a dolgokat. Túl sok ember van, aki túl fontosnak gondolja magát, vagy azt, amit csinál. Pedig senki sem több, mint homokszem a sivatagban, mint porszem a világegyetemben.”

Fannie Flagg: Sült ​zöld paradicsom

Már megint sült, még mindig zöld és persze, hogy paradicsom! Számomra azonban már nem csak Feltételes megálló! Megfogadtam, hogy több posztomban nem jajongok a hosszú-hosszú olvasási hanyatlásomról, de azt hiszem, ez vezetett engem vissza Whistle Stop-ba. Vágytam valamire, amiben nem csalódhatok. Nos, meg is kaptam, újfent! Aki még mindig nem olvasta, annak üzenem: nem érdekel hányszor kell még újraolvasnom, és bejegyzést írnom róla, higgyétek el, kimeríthetetlen kincsesbánya ez. Aki pedig enged a kedves erőszaknak, ám nem találja szíven úgy, mint engem, nos, az értékelje lelkesedésemet és elfogult elköteleződésemet, és keressen egy másik jó könyvet. Ha nagyon jót találna, persze szóljon nekem is! :) Ja, és nem mellékesen, most vettem észre előző bejegyzésemből (itt ni), hogy a korábbi újraolvasás is válság utáni defibrillátor volt. Ennyi. Megvan az ellenszérum! Marjatok csak betű-vedlett kígyók, ahogy akartok...

Elif Shafak: Az isztambuli fattyú

„Az élet véletlen egybeesésekből áll. A véletlen és az egybeesés nem ugyanaz. Ahhoz, hogy az ember ezt megérthesse, néha szüksége van egy rossz dzsinnre.”

Ki vagyok? Miért vagyok? Honnan vagyok? Hová tartok? Miért tartok? - Közhely vagy sem, ezek a kérdések, így vagy úgy, egyszer mindenki életében szép kacskaringós kérdőjelet kapnak a végükre. Vannak azok a szerencsések, akiknek már egészen korán tiszta az útjuk és egyértelműek a gyökereik is. Vannak, akik kicsit több munkával, de még időben rátalálnak a válaszokra. Vannak, akiknek az újra és újra megérkező válaszok egymás fejére ugrálnak, mint vásott kölykök az ágyban, takarodó után. És vannak olyanok, akiknek az egész életük ezek körül forog...

Dragomán György: Máglya

 „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.” 

Nem tudom ti hogy tapasztaljátok, de a 2016-os év eddig nekem nagyon drasztikusnak tűnik. Emberek, olyanok is, akik előtte félszegek voltak, most hirtelen, akár egyik pillanatról a másikra hoznak meg jelentős döntéseket, rengetegen költöznek, váltanak, változtatnak, az életükön, magukon... És még csak februárt írunk.

Még csak februárt írunk, de azt hiszem, az év leg-leg könyve hozzám talált! Legalábbis a léc most már magasan van. A Máglya  ugyanis egyszerűen belém égett! Ez a legjobb kifejezés rá.

Miamona irkál: Sárkánybarlang

Kép forrása: google

Sárkánybarlang

Sárkánybarlang. Így hívja Apa a Nagyi lakását. Már a lépcsőházban hangosan sóhajtozva dörmögi magában, Üdv, a sárkánybarlangban. Sokáig nagyon féltem, de nem mertem mondani neki. Egyszer elromlott a lift, és gyalog kellett felmennünk a negyedikre. Minden fordulóban rettegve vártam, mikor ugranak ránk a sárkányok, zöld, nyálkás pikkelyes torkukból tűzpiros lángot okádva. Aztán Anna elmagyarázta, hogy nincsenek sárkányok, és Apa csak viccel, és ne is törődjek vele. Anna nem az anyukám. Pedig mindenki azt hiszi. De az igazság, hogy az anyukám meghalt, amikor én még nagyon kicsi voltam. Most Annával és Apával élek, de hétvégente meglátogatjuk a Nagyit, aki egyedül lakik a sárkánybarlangban.

Miamona irkál: Keményen lágy

Egy kreatív feladat margójára született...

Keményen lágy

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap

Azt az olvasási élményt a legnehezebb megörökíteni, amikor a könyvet becsukva egyszerűen nincsenek szavak. Mint ahogy először most sem voltak. Csak szenvedés és gyász van. Szikrányi feloldozás. De az is csak rengeteg szenvedés és még több gyász árán. Két nő, eleinte két világ, ami végül egybe torkollik, forr és forrong, míg közös sorssá nem kovácsolódik. Pedig egy volt az már előtte is, csak két külön úton indult... De végül közös a sors, a rizs, közösek a sikolyok, némák és hangosak egyaránt. 

Mindig így járok a hasonló könyvekkel. Tudom mi a téma, így elméletben azt is tudom, mi vár rám, de a gyakorlatban csak egy naiv gyerek vagyok, aki egészen addig nem hisz a borzalmakban, amíg (legalább így, a lapokon keresztül) meg nem tapasztalja. 

Joanne Harris: Partvidékiek

„Minden visszatér.” - azaz a víz mindent visszahoz. Így tartja az a szigeti mondás, amelyet történetünk főszereplője, Mado már annyiszor hallott, és most íme, rá is igaz. Ugyanis, most ő is visszatér múltja és gyermekkora színhelyére, Le Devin apró, jelentéktelen szigetére. A szigetet kettéosztotta a turistákat vonzó homokos strand, amely Les Houssiniére-ben vagyont és jómódot teremtett, amíg Les Salants-ban (Mado otthonában) csak tovább fokozta a szegénységgel együtt járó sós ízű kétségeket és szélfútta kilátástalanságot. 

Bár a környék jócskán megváltozott - Les Houssiniére fel-, míg Les Salants egyre jobban levirágzott -, édesapja ugyanolyan hallgatag, mint a tenger, csak zúg és morajlik, Mado azonban már nem képes olyan tisztán megérteni ezt a belső nyelvet, mint egykor. Ráadásul egy különös, vörös hajú idegen otthonosabban mozog az ő otthonában, és ő, úgy néz ki, nagyon is érti a látszatra mogorva GrosJean-t...

Bakó Ágnes: Fekete szivárvány

Olyan megmosolyogtató, amikor az ember lánya, felnőtt fejjel, lázas betegen belekezd egy könyvbe, és ez az első mondat fogadja: „Olyan jó betegnek lenni! - sóhajtott Anna és mosolyogva lehunyta a szemét.”  - És tényleg rögtön visszarepültem a gyermekkori ágyban töltött szép időkbe, mikor, mint a történet főszereplőjének, Annának, szabad volt mindent, még azt is, amit máskor esetleg nem, és lesték az óhajaimat, kívánságaimat, nem is akartam meggyógyulni én sem olyan hamar, nehogy elmúljon ez az álomvilág.

Szabó Magda: Öregek és vének

"És Izsák kivevé az ő atyjának a kezéből a kötelet, és azt mondá: Csak magadat áldozhatod meg, atyám, ha a Jehovát engesztelni kívánod, mert én nem halok meg a te Istenedért. Én a magam Istenéért halok meg egyszer, és hagyj engem, amíg megyek, hogy megkeresném."

Mint általában Szabó Magda után, de most különösen is nehéz megszólalnom. Nehéz, mert olyan sötét, mélyre elásott érzéseket és gondolatokat kapart a felszínre, mint a harag vagy a gyűlölet, amit egy-egy szeretett ember iránt érzünk. Vagy a sajátjaink, vagy a másokéi iránt. Ha olyan szerencsések vagyunk, és a környezetünkben nincsenek se (szabómagdai) "vének" se "öregek", akkor hát tálcán kínálja nekünk az írónő.