Gárdos Péter: Hajnali láz

„– A lélekről szeretnék önnel beszélni, főorvos úr. 

Lindholmnak az álla és az orra volt megvilágítva. 

– Az fura jószág.” 

De még milyen fura jószág! Remeg, reszket, esdekel, elveszíti a reményt, majd újra visszanyeri, kitágul, beszűkül, vonyít... Aztán, ha véget ér a hajnali láz(álom), a tombolás, lüktetés, halál, akkor szélsebesen gyógyul, épül, felejt. Újra emberi, földi dolgok után sajog. Szerelemre vágyik. Megértésre, jó szóra. Minden eszközt és lehetőséget elfogadva, megragadva. 

Gárdos Péter regénye, melyet maga a nagy író, Az Élet írt, ő pedig fordított, egy gumicsizmák taposta, sárból félszegen, ám annál céltudatosabban, elszántan előbúvó kis virágszál története. Jobban mondva kettőé (és hányszor kettőé...), mert a kettő sosem magányos szám. A háromban már valaki fázik, fél, intrikál. Igaz-e galambom, Gold Judit? Hogy nem mind arany ami fénylik. És nem mind ijesztő, ami vipla-fog. S amin lötyög a kabát, zörög a csont. Hisz csak hús és bőr és csont vagyunk, de belül van a kutya elásva. Kinek mélyebbre, kinek sekélyebbre. 

Jessie Burton: A babaház úrnője

„(Mind) Egy reményekkel teli falikárpiton dolgozunk, amelyet nem más sző, csakis mi magunk.”

Női (elnyomott) sorsok, vallást, hitvilágot, nemi hovatartozást, rasszt célzó tabu témák, mindez a 17. századi költőien misztikus, csipkejégvizű amszterdami csatornák forgatagában. Röviden és tömören leírva ez A babaház űrnője. 

Nem csak babaházat, de tényleg művi gonddal szőtt, részletgazdag falikárpitot tart kezében az olvasó. Főszerepben Petronellával (Nellával), az egyszerű, vidéki lánnyal, akit a családja jó neve, ám kiürült kincsesládája férjhez kényszerít egy jómódú családhoz. Családhoz, igen, mert Nella nem csak Johannes Brandt-t kénytelen elfogadni hitveséül, de annak kívül tüske, belül bunda húgát, Marint is, a cserfesen naiv, pozíciójához képest nagyhatalmú cselédlányt, Cornéliát és bizony a szerecsen csupa elegancia és tudás Ottót is. No meg persze magát a csupa titok, csupa súly Brandt házat.

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap

Azt az olvasási élményt a legnehezebb megörökíteni, amikor a könyvet becsukva egyszerűen nincsenek szavak. Mint ahogy először most sem voltak. Csak szenvedés és gyász van. Szikrányi feloldozás. De az is csak rengeteg szenvedés és még több gyász árán. Két nő, eleinte két világ, ami végül egybe torkollik, forr és forrong, míg közös sorssá nem kovácsolódik. Pedig egy volt az már előtte is, csak két külön úton indult... De végül közös a sors, a rizs, közösek a sikolyok, némák és hangosak egyaránt. 

Mindig így járok a hasonló könyvekkel. Tudom mi a téma, így elméletben azt is tudom, mi vár rám, de a gyakorlatban csak egy naiv gyerek vagyok, aki egészen addig nem hisz a borzalmakban, amíg (legalább így, a lapokon keresztül) meg nem tapasztalja. 

Elif Shafak: A bolhapalota

Nemrég belefutottam egy cikkbe a könyv fordítóival - Nagy Marietta, Sipos Kata - plusz a fülszöveg  is hangosan kiáltozott felém, hogy nekem ezt el kell olvasni, így hát nem tudtam és nem is akartam tovább ellenállni a csábításnak...

Az író - sőt, mint olvasás közben derült csak ki számomra, az írónő - nevével eddig nem találkoztam, de nagyon szeretek kincsekre bukkanni, és bár eme kedvelt kincsvadászatom nem mindig jár sikerrel, most úgy érzem ismét sikerült belenyúlnom a tutiba!

Tóth Krisztina: Üvegkoporsó, avagy életünk koszlott akváriuma

"Sose gondolt rá azelőtt, hogy amit maga mögött hagyott, az a szegényes díszlet, nem örök, mert ha a környezetünkben vagy a házban haltak is meg néha emberek, az ő nevelőszülei érinthetetlennek és kortalannak tűntek, mint akik talán soha nem is voltak fiatalok, de öregedni se fognak ezután. Az örök jelen állott, barna levegőjében pácolódnak, folytonosan ugyanazokat a mondatokat ismételgetve"  

Hétközben, a könyv felénél már az járt az eszemben, mit is írok majd a bejegyzésben. Frappáns akartam lenni, le akartam írni, hogy "otthonosan nyomasztó", "nyomasztóan otthonos" volt, és hogy milyen jó, hogy most került a kezembe, mikor nap mint nap én is a Lehel tér környékén járok, és hogy szinte láttam magam előtt a kopott bérház aljában kialakított "babakórházat", és a mafla, tohonykás Edut. A gázt elzárom, aztán még egyszer elzárom, hátha nem zártam el. És a pocakos Jenőkét, régi-új kabátjában őgyelegni a piaci kofák között. És hogy mennyire... nem is tudom...

Popcorn jelentések: Volt egy tánc

Take This Waltz / Volt egy tánc

Rendező: Sarah Polley

Főszereplők: Michelle Williams, Seth Rogen, Luke Kirby 

Sokáig szemezgettem a filmmel, de valahogy éreztem, hogy ez tipikusan olyan, amivel várni kell. Ki kell várni a megfelelő pillanatot. És egy másik első találkozás után - csak úgy, mint az életben - valószínűleg egészen máshogy alakultak volna a dolgok... Aztán egy magányos délután... :)

Avery Corman: Kramer kontra Kramer

„Mi az ára egy gyereknek?” 

  

Vagyis inkább mi az ára egy gyerek érzelmeivel való játszadozásnak... A károk, amiket okozhatunk felbecsülhetetlenek, helyrehozhatatlanok... 

Zsöllye jelentések - Sylvia

(Forrás: vigszinhaz.hu)

Na, akkor ha az előzőekből már így kiderült, hogy mégis csak fekszik nekem a vígjáték, miért is ne vetettük volna bele magunkat az igazi mély vízbe. Miután egy felnőtt nő siheder fiút játszik, mit nekem egy felnőtt nő, aki kutyát, de, aki valóban nem is játssza, hogy kutya, hanem tényleg az. Mármint a szerepe szerint. Ez az összekutyulódás pedig nem más, mint a Pesti Színházban megtekinthető  Sylvia.

Carole Martinez: Összevarrt szívek

"A nevem Soledad. Ölelésre képtelen, erőtlen karral, haszontalan, nagy kézzel jöttem a világra egy olyan vidéken, ahol összeaszalódnak a testek. Anyám, mire végre be tudott húzódni egy fal mögé szülni, annyi homokot nyelt, hogy tele lett vele a vérem. A bőröm alatt homokóra pereg szakadatlanul. Ha meztelenül állnék a napon, talán látni is lehetne, hogyan folyik át rajtam a homok."

Így kezdi Soledad a történetet. És "a sok homoknak" pedig "egyszer vissza kell jutni a sivatagba."

Soledadnak pedig nincs is más kívánsága, minthogy megszabadulhasson ettől a homoktól, még akkor is, ha ez teljes ürességet von maga után...

Jodi Picoult: Gyere haza

Sammy nagy utat járt be, bár nem is tudott róla. Forrongott a világ körülötte és tüskékkel várta. Persze, ha elég nagyok a tüskék, akkor egy parányi mag jól megfér közöttük, és ha két rózsaág úgy dönt, oltalmat adóan összekapaszkodik, akkor a mag kikelhet. 

Nem vagyok kertész, mint Max, ezért lehet, hogy amit leírtam badarság, de nem is ez a lényeg...

Északi szélre Hetedik hullám

„(...) felcsapó, felhabzó, pusztító – magasra törő hullám, amely mindent megváltoztat, úgy alakítja a tájat, hogy többé már semmi nem olyan, mint előzőleg volt.”

Daniel Glattauerrel egyetértve, valahogy én is így képzelem a szerelmet... 

A tépő, szívfájdítóan maró északi szélre nem igazán találtunk végső gyógyírt az első részben, hát most megpróbáljuk egy hetedik hullámmal elmosni és rendezni azt a bizonyos tájat...

A stílus továbbra is lehengerlő, sziporkázó; Emmit és Leót továbbra sem tudom nem szeretni, minden idegtépő ön- és egymást sanyargató megmozdulásuk ellenére sem...

El tudom képzelni, néhányan (inkább jó páran) mennyire kiakadhatnak olvasás közben, hogy "Könyörgöm, mi ez a....??? Mi ennek az értelme, lényege? Miért, miért, miért, miért?" 

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

Régóta várólistán csücsült, most egy saját kihívás kapcsán került végre a kezembe.

Az örök téma: férfi és nő; a két pólus, mi hol taszítja, hol vonzza egymást, hol a kettőt egyszerre... Kiismerhetetlen, megfejthetetlen, beszabályozhatatlan, skatulyátlan, örök rejtély... vagy talán épp, hogy egyszerű, mint az egyszer egy, csak mi akarunk többet belelátni? Nos, bevallom nem tudom melyik az igaz, néha így érzem, néha úgy. Ez a dráma sem vitt közelebb a megoldáshoz... A férfi-női kapcsolatokról olvasni szerintem olyan, mint egy labda után futni, amibe, mikor elérjük, mindig belerúgunk egyet, így az soha nem lesz teljesen a miénk, viszont "kajtatás" közben legalább körülnézhetünk a világban. Tudom, hogy nem létezik tökéletes, végső megoldás a felmerülő kérdésekre, mégis jó újra és újra elmerülni benne.

"Külsőleg a férfiak és nők kapcsolata megváltozott. Talán. De a valóságban ugyanolyan, mint száz évvel ezelőtt. Nevetséges, nem?"

"Egész egyszerűen azt hiszem, hogy te meg én szeretjük egymást. Földi módra, tökéletlenül."

Fábián Janka: Emma szerelme

A némát lány olvasása után, és azután, hogy testközelben is találkozhattam az írónővel, nem volt kérdés, hogy belevágok a nagy családregényébe is, melynek első része az Emma szerelme.

A történetben a kislányból felnőtt nővé cseperedő Emma, olykor igencsak viszontagságos sorsát követhetjük nyomon. Együtt leplezhetjük le vele a múltat, és érthetjük meg a jelent. Mindezt három helyszínen: az örök bohém és csábító Párizsban, Budapesten és a mindig ringató Balatonon.

Tetszett a történetbontogatás, az egymásra épülő és egymást kiegészítő utalások, de Fábián Janka úgy látszik mindig felültet egy hullámvasútra… Második könyvem volt tőle, de a „forgatókönyv” szinte ugyanaz: először nem nagyon fogott meg, túl egyszerűnek, kiszámíthatónak, már-már közhelyesnek éreztem; utána rájöttem, hogy tetszik ez az egyszerűség, erőteljesebb lesz bennem a képi világ, minden sallangtól mentes; aztán a közepe felé megint csak leejtett kissé, megint túl kiszámíthatónak éreztem; ám a végére mégiscsak közel került hozzám a történet is és szereplők is. Sőt, eltörött nálam is a mécses, pedig bevallom, diszkrét cinizmussal olvastam molyon az előttem szólókat, akiknek könnyeket csalt a szemébe… :) 

Fábián Janka szavaival a legjobban talán úgy tudnám megfogalmazni:

„Én nem meghódítani akarom, hanem szeretni.”

Ugyanis az az érzésem, hogy ő sem feltétlenül meghódítani akar mindenkit, hanem örömet szerezni azoknak, akik ezt igénylik.

~ Értékelés: 10/8

Várom folytatást! :)

Ízek, imák, szerelmek

„Úgy galoppozunk az életen keresztül, mint a cirkuszi mutatványosok, akik két, egymás mellett száguldó lovon egyensúlyoznak – egy lábunk a „sorsnak” nevezett lovon pihen, míg a másik a „szabad akarat” lován.”

11 hónappal megkésve írom ezt a bejegyzést, ezért lehet, hogy már nem lesz túl "megbízható". Az olvasási élmény már jócskán megkopott, maradt, ami általában egy-egy olvasás után szokott, sok-sok emlék és hangulatfoszlány, keringve, elő-előbukkanva. Nem tudom más hogy van vele, én szeretem, amikor egy cím hallatán nem a szereplők neve vagy a történet cselekménye tolul elém, hanem egy nagyon erős, csak az adott könyvre jellemző hangulat.

Tony Parsons: Apa és fia

„Néha csak azután jövünk rá, hogy milyen boldogok voltunk, amikor a pillanat már tovaszállt. De nagy ritkán, ha szerencsénk van, már akkor tudatában vagyunk a boldogságunknak, amikor megtörténik velünk.”

Tony Parsons: Apa és fia – egy megható történet apáról, mint fiúról, és fiúról, mint apáról. Hogy látjuk szüleinket, magunkat, magunkat szüleink szemében. Hogy vágyunk arra, amink nem adatott meg, és hogy vágynak mások arra, ami nekünk megadatott, de számunkra mindennapi megszokássá vált. Mennyire játszanak szerepet szüleink a döntéseinkben, lépéseinkben, és ezek közül mennyit ismerünk fel, és mennyit ismerünk be, vagy fogadunk el. 

Mi a szerelem, és mik a határai… Mi a bizalom, és mik a határai…