Emylia Hall: Nyarak könyve

„Az álmokkal az a baj, hogy az ember akkor tudja meg, hogy álmodott, mikor fölébred. Mikor már mindennek vége.”

Az idei nyár eddig a szélsőségekről szól, és ezt lekövetve, a Nyarak könyve is többször megpróbált kifogni rajtam. Hogy sikerült-e... nem is tudom... 

Legelőször szép zöld, virágban végződő indáival fonta körül a tudatomat, egészen addig, míg be nem szereztem.

Olvasgattam molyon az értékeléseket, és bizony elkönyveltem magamban, hogy nekem ennek tetszenie kell.

Torey Hayden: Szellemlány

„A valóságban az igazság győzedelmeskedése mindig kicsiny életek összezúzott romjain, tönkretett kapcsolatokat, összetört szíveket hagyott maga után.”

És bennem a könyv is ezeket hagyta, mert koránt sem voltam felkészülve arra, ami rám várt...

A gyermek, ha jól "használjuk" nyitott könyv. Még akkor is ha csukottnak, lelakatoltnak látszik. És muszáj, hogy olvassunk a sorok között, mert a világ, amiben felnő örökre tönkreteheti. Mi (felnőttek, szülők, nagyszülők...) vagyunk felelősek ezért. Sőt, szerintem gyermekeinket is jó, ha minél előbb érzékennyé, megfigyelővé tesszük környezetükkel szemben... Hogy más gyermek még csak ne is halljon olyan dolgokról, melyekről a könyvben szereplő Jadie sokszor hátborzongató természetességgel beszél...

Mama, kérlek...

(weheartit.com)

Sokszor azon kapom magam, hogy úgy nézek fel kedvenc íróimra, mint szülőkre; eltörpülök, gyereknek érzem magam, vágyom a közelségükre, olyan áhítattal rajongok értük, amire csak gyermekek képesek, és arra gondolok mennyi mindent nem tudok... róluk sem... meg úgy az életről általában...

"Találkozás" Wolf Katival

(Forrás: wolfkati.hu)

Két hónappal ezelőtt született molyos karcom adta az ötletet, hogy egy mini-interjú keretében megpróbáljam kicsit más oldaláról megismerni és ismertetni. Hát persze, hogy a könyvmolyosról. Arról, amelyiknek van kedve, ideje, otthon egyedül, vagy gyerkőcökkel együtt a könyveket bújni. 

Gyermekkor, pitypang a neved...

Katherine Paterson: Bridge to Terabithia / Híd Terabithia földjére 

Aki nyomon követi az olvasásaimat, annak nem kell túl mélyre ásnia, hogy választ kapjon, honnan jöhetett az ihlet, hogy ezt olvassam, és éppen most. Igen. Neil Gaiman-től.  Miután az Óceán az út végén annyira beszippantott, és nem akart ereszteni a gyermeki fantázia világából, gondoltam most vagy soha. A Híd Terabithia földjére már amúgy is jó ideje várólistás volt...

Így nem szerettem őket...

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

(s így én nem szerettem...)

Mint a legtöbb könyvmoly általában, én sem szeretek könyvet félbehagyni, de sajnos olykor kénytelen vagyok... 

And the Liebster goes to...

Még alig ocsúdtam fel a múltkori kedves díj öröméből ~bejegyzés itt~, máris itt egy újabb, amit ezúton is szívből köszönök kedves Ariadne! :)

Neil Gaiman: Óceán az út végén

„Az óceán visszakerült a tóba, és bennem csak annyi tudás maradt - mintha álomból ébredtem volna egy nyári napon -, hogy nemrég még mindent tudtam.”  

Hát, valahogy én is így éreztem magam miután elfogytak a lapok...

De hogy még pontosabb legyek, olyan volt:

„Mintha egy álomról beszélt volna, amin osztoztunk. Egy pillanatig olyan közel merészkedett a tudatomban, hogy majdnem elértem.”

Bezzeg az ő idejükben...

(Forrás: google)

Ez most eléggé off lesz, de nem tudtam magamban tartani... 

A torlódó idő örvényében

„Megpróbálod visszapergetni az időt, percről percre, hogy rájöjj, hol tévedtél el. Gondolatban ismét bejársz minden utat, útelágazást, mellékutat. Így aztán észre sem veszed, hogy elveszel a történetben. A saját történetedben, amit lassanként, kis darabokból illesztettél össze, és mindennap elmeséled magadnak, hogy létezhess. És amikor visszatalálsz, csak akkor érted meg, hogy az idő nem körpályán fut, hanem spirálisan, és a múlt megértéséért kifejtett erőfeszítésed után már elég erőt érzel magadban, hogy előre nézz, a jövő felé.”

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok


Elvesztem én is. Belevesztem. Odavesztem a Falcone család történetébe/ történelmébe, és közben minden porcikámmal élveztem. Csak ne kérjétek, hogy mondjam vissza a cselekményszálakat, neveket... Nem menne, elismerem. De nem is ez a lényeg. Hanem az érzés. Az áradat. Ahogy végigfolyik a kiáradt olívaolaj az utcán. Az ereimben.