Stacey Halls: Familiárisok

Olyan régen olvastam ki egy könyvet, és olyan régen írtam bejegyzést, hogy hirtelen a jelszavamat sem tudtam, és keresgélnem kell a blog opciókat is... De újra itt vagyok, és ez jó érzés! 

Molyon (ebben a pillanatban) 555 csillagozása van. Még jó, hogy nem 666...

Végtelenül sok megkezdett és negyedbe- félbehagyott olvasási próbálkozás után, végre pontosan azt kaptam Stacey Halls regényétől, amire vágytam, csak magam sem tudtam, hogy vágyom... Egy réges-régi, kosztümös történetet, ami se nem kiemelkedően jó, se nem rossz, egyszerűen csak sodor magával, elejétől a végéig leköt, suttog, csalogat, amikor épp nem olvasom, és újra meg újra ugyanolyan érdeklődéssel tudtam fejest ugrani bele, mint először. Ez most elsőre lehet, hogy nem győz meg senkit, hogy ez a könyv jó, de ha valaki látná, mit össze nem szenvedek mostanában az olvasással, ami egykor kikapcsolt, lekötött, és napi cselekvés volt, az tudná, hogy ez most a legnagyobb bók, amit könyv tőlem kaphat...

James Bowen: Bob, az utcamacska

Aki ismer, az most meglepődve látja, hogy a borító és cím bizony tényleg azt rejti, amit rejt; egy cicás történetet. Nem vagyok egy nagy macskarajongó, de bizonyára csak azért, mert hűvös, zsémbes, dacos, felsőbbrendű viselkedésük rám időnként épp annyira jellemző, s két dudás ugye, mint tudjuk... Igaz, nem is sok kontaktom volt cirmosokkal, de amikkel akikkel volt, azok elég furán viselkedtek... Emlékszem, amikor például tanulmányi kirándulásra vittek általános iskolában, és különböző családoknál laktunk, az enyémek házában mindenhol, de szó szerint mindenhol macska volt; az ágyon, a fotelban, a konyhapulton, a mosdókagylóban... Az egyikkel egész jól összebarátkoztunk, gondoltam én, esti közös tévénézés közben odaadóan simogattam, ám ez kisvártatva horrorba fordult, ugyanis amint abbahagytam, a cicamica mérgesen fújt rám, és karmolt... Aztán egyszer, amikor az amúgy is nagyothalló háziak nem látták, hallották, hatalmasat fújtam és vicsorogtam a kandúrkára, aki rögtön tudta merre hány óra, és többet nem hogy simogatást nem kért, de a szobából is kivonult, ha én bevonultam.

Joachim Meyerhoff: Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt

Gyereknek lenni nagyon különleges, egyedi élmény (utólag és/vagy felnőttszemmel). Teljesen más dimenzióban képesek élni, persze úgy, hogy minderről sejtésük sincs, és bizony gyereknek lenni semmilyen körülmények között nem könnyű. Hát még akkor, ha az ember papája a helyi gyermek és ifjúsági pszichiátriai intézet igazgatója, az otthonukat pedig teljesen körülveszik az ápoltak, és abszurd, a gyerekekénél is elvontabb, sokszor félelmetes hangokkal, szagokkal, képzetekkel teli világuk.

Főhősünk, Joachim, két bátyja mellett a harmadik, legkisebb gyerek a családban, és sokszor még testvérei cinkosságára sem számíthat, perifériára sodródik az élet majd' minden területén. Apa és anya nagyon szeretik, ő főleg apát szereti, felnéz rá, a közel sem tökéletes ember minden rezdülése érdeklődéssel teljes csodálattal tölti el. Boldogan járja körbe a kilenc osztályból álló intézetet karácsonykor apja oldalán, és tömi magába a tortát, kólával, nézi a betegek ünnepi tombolását. Neki (is) természetes, hogy reggel madárcsicsergésre ébred, de az is, hogy este a gondozottak sikolyaira alszik el. Külön kategóriákba szedve meg tudja különböztetni ezeket, a másokból csak félelmet és viszolygást kiváltó hangokat. Az intézetben élő furcsa figurákon keresztül rengeteg gyermeki félelmével találkozik és vetkőzi le őket sorra. Legijesztőbb például a Harangozó, az a hórihorgas, bozontos fazon, aki hatalmas kezeiben, két hatalmas harangot kongat amerre csak jár. Joachimnak meg kell lovagolnia ezt a lényt, mint egy bátor vitéznek, hogy rájöjjön, nem a külsőségek számítanak, hanem az, ami mögötte rejlik.  Csak éppen ami neki teljesen normális, az a normálisak szemében valami  egészen más...

Torey Hayden: Szellemlány

„A valóságban az igazság győzedelmeskedése mindig kicsiny életek összezúzott romjain, tönkretett kapcsolatokat, összetört szíveket hagyott maga után.”

És bennem a könyv is ezeket hagyta, mert koránt sem voltam felkészülve arra, ami rám várt...

A gyermek, ha jól "használjuk" nyitott könyv. Még akkor is ha csukottnak, lelakatoltnak látszik. És muszáj, hogy olvassunk a sorok között, mert a világ, amiben felnő örökre tönkreteheti. Mi (felnőttek, szülők, nagyszülők...) vagyunk felelősek ezért. Sőt, szerintem gyermekeinket is jó, ha minél előbb érzékennyé, megfigyelővé tesszük környezetükkel szemben... Hogy más gyermek még csak ne is halljon olyan dolgokról, melyekről a könyvben szereplő Jadie sokszor hátborzongató természetességgel beszél...