Blogszülinap

Valami csoda folytán pont ráeszméltem, hogy kereken ma négy éve, hogy én is belevágtam! :) 

Ezúton szeretnék boldog szülinapot kívánni a blogomnak, magamnak és mindenkinek, aki örömét leli vagy lelte már valaha abban, hogy olvas/olvasott (úgy általában, meg engem is)! :)

Jonas Karlsson: A számla

Az életben mindenért fizetni kell. Semmit nem adnak ingyen. – Tartja még vagy ezer közmondás, szólásmondás, közhelygyűjtemény. De vajon mit szólnánk hozzá, ha egy nap tényleg benyújtanák a számlát, rendes, sárga csekken, átélt élményeink, megélt boldogságunk komoly kutatói, szakértő csoport által meghatározott tényezők és képletek által kikalkulált összegét kapnánk kézhez?! Főszereplőnk pont így jár. Átlag életet él, talán kicsit átlagosabbat is, mint szeretne, legalábbis így gondolja, ehhez képest az összege igencsak magasra rúg...

„– De hogyan jött ki ekkora összeg? – böktem ki, mire végre szóra bírtam nyitni a szám.

– Nos – válaszolta –, az életnek ára van.

Egy ideig egy szót sem szóltam, mert fogalmam sem volt, hogy erre aztán mit is mondjak.

– No de... – nyögtem ki végül – ...hogy ennyire drága legyen!” 

Virginia MacGregor: Milo szerint a világ

Milo szerint a világ úgy lenne jó, ahogy van, ha apa nem hagyta volna el anyát holmi Macáért, ha Hamlet malacka nem lenne kitiltva a házból, ha Nagyinak, aki igazából dédi, nem kéne a Nefelejcsben laknia, ahol pedig csak felejteni lehet, ha Tripi nem vesztette volna el húgát, Ajsát egy háborúból menekülés közben, és ha Thornhill nővér nem bánna olyan tüskésen az öregekkel, ahogy bánik. Végül is, majdnem minden rendben van a világgal... 

Amikor egy látássérült kisfiú vigyáz a világra, akkor tényleg minden rendben van! Milo, egyre beszűkülő világával szélesebben, színesebben látja az életet, mint a legtöbb ép látású felnőtt. Látja az anyja sikító magányát. Nagyi kétségbeesett fölöslegessé váltam, mindenkinek csak a terhére vagyok érzését. Még ha gyermeki szíve és elméje nem is ért mindent teljesen, ösztönei okosabban súgnak, mint sok felnőttnek. Óhatatlanul torkon ragad a keserédes hangulat, és nem ereszt egykönnyen. 

Jandy Nelson: Neked adom a Napot

„Hozzám hajol, egymáshoz ér a vállunk. Ez ránk vall. A mi pózunk. A meghitt összebújás. Így örökített meg bennünket még az ultrahangos kép is, ami anyuban készült rólunk, és így ábrázoltam magunkat azon a rajzon, amit Fry tegnap kettétépett. Mi a világon mindenki mástól eltérően az első sejtjeinktől együtt léteztünk, együtt jöttünk ide. Ez az oka, ha szinte senki nem veszi észre, hogy javarészt helyettem is ő beszél, ez a magyarázata, hogy kizárólag négykezest tudunk játszani a zongorán, (...) hogy sosem bírunk kő-papír-ollót játszani. Mindig vagy két kő, vagy két papír, vagy két olló jön ki. Ha nem így rajzolom le kettőnket, akkor félemberként rajzolom le magunkat.”

Ha egy szóval kellene jellemeznem Jandy Nelson regényét, először is húzogatnám a számat, mert erre nem elég egy szó, majd egy najólvan vállfelhúzással és visszaeresztéssel azt sóhajtanám: művészi. A történetben minden a művészet körül forog, olyannyira, hogy az ember már magáról is hajlamos elhinni, hogy művész. Konyhaművész, festőművész vagy csak nemes egyszerűséggel életművész.

Az elveszett és meglett dolgok estéje

képek forrása

Nemrégiben számoltam be legfrissebb, kellemes olvasási élményemről, amelyet Brooke Davis és a Libri Kiadó szerzett nekem Az elveszett és meglett dolgok könyve formájában. Amikor pedig megtudtam, hogy Brooke éppen Budapestre látogat, nem volt kérdés, hogy szeretnék-e találkozni vele!

A nagyon családias létszám valahol kellemes volt, de azért egy kicsit sajnáltam is, mert tényleg egy különleges könyvről van szó. Persze, mint rég tudjuk, nincsen új a nap alatt, viszont a tálalási forma nagyon is lehet egyedi. Engem egy erős hangulattal, különleges, egyedi stílussal, hangnemmel pedig könnyen le lehet venni a lábamról, és lényegében bármilyen történetet vagy akár történetlenséget meg lehet velem etetni. Brooke Davis szavait pedig faltam, ahogy csak bírtam!