Czakó Zsófia: Szívhang

BÚÉK! Itt Miamona! 😊Először is nagyon köszönöm mindenkinek, aki az előző segélykérésemre reagálva, ajánlott nekem könyvet, bármilyen fórumon! Nagyon jólesett a pozitív (vissza)fogadtatás! Gondolkodtam is, hogy előbb a listát osszam meg, vagy leplezzem le mi lett az a bizonyos első végül. Mivel általában impulzív (vagy ahogy kedves nagyim szokta volt mondani, hirtelenbazmeg) vagyok, ezért az utóbbi nyert, mert egyszerűen nem tudom magamban tartani az örömöt, hogy BEFEJEZTEM idén már egy könyvet! 😀 Nagyon rég mondhattam el hasonlót... És ezt nektek is köszönhetem! 💗Szóval fogadjátok bejegyzésem róla szeretettel (vagy amilyen érzelemmel épp érkezik).

Alice Munro: Anyám álma

Gondoltam, ha már szemmel mostanában nem megy, próbálkozom füllel. Kapóra jött egy vergődős éjszaka utáni kialvatlanság... Gondoltam, majd Für Anikó szeretett hangja hajnalban álomba ringat... 

Joanne Harris: Szederbor

...avagy: Bor, mámor, Joanne Harris:
Emlékszem, régen sosem értettem a nagy hűhót, amit egyesek a bor körül csapnak. Ezt a nagy mítoszt és szenzációt és hozzáértést... Zsenge koromban, speciel nekem csak arra volt jó, hogy elbóduljak, és csakis az édes változatokat nem köptem ki. Azon belül tőlem lehetett olcsó vagy kannás, kevertem kólával vagy Schweppes naranccsal. Aztán jött a fröccsös korszak, ahol már elkezdtem a bor ízére is figyelni a hatása mellett... Aztán mire közel harminc lettem valahogy engem is elért ennek az egésznek a szele... Elszürcsölni egy-egy pohár testes, minőségi, száraz vörösbort, amit már eszemben sincs  keverni vagy kiköpni, miközben elgondolkodik az ember az élet értelmén és miértjein. Különösebben nem értek hozzá még ma sem, bár nagyon szeretnék, de olyanokat már én is tudok mondani, hogy milyen kerekdeden fűszeres, meg érezni a lankák zamatát. És közben el is hiszem a lankákat egytől-egyig... :D

Fannie Flagg: A ​Redbird Christmas

Karácsonykor a legtöbben emocionálisabbak, befogadóbbak, érzékenyebbek vagyunk. Nyitottabbak a szépre, giccsre. Érzésekre, illatokra, emlékekre. És a karácsonyi regények ezt kihasználva jól elringatnak, mint egy fodrozódó vízen lebegő csónak. Ilyenkor a szívbe markoló történetek erősebben hatnak, a kacagások gömbölyűbbek, az ölelések szorosabbak. Én pedig arra gondoltam, ugyan ki szabja meg, hogy karácsonyi történeteket csak karácsonykor olvashassunk? És ha én nyáron vágyom minderre? Akkor mi van? Semmi! Akkor sötétítsünk be, tekerjük a ventilátort / légkondit feljebb, kapcsoljunk melengető fényeket, főzzünk egy fahéjas teát, és máris lehet karácsony mondjuk augusztus közepén is akár! 

Bár az időjárás jóval enyhébb, mint ilyenkor általában, azért azt mégsem mondhatom, hogy annyira messze elrugaszkodtam a karácsonyi időszaktól... De a lényeg, hogy lehessen karácsonyi hangulat, amikor csak vágyunk rá! Én például most direkt megvártam, míg lecseng a naptár szerinti ünnep, ami tele van rohanással, és megvártam míg eljön a lappangó január, ami amúgy is hosszú, szürke, hideg (már általában, most nem annyira), bekuckóztam, és olvastam. Hát van ennél jobb?! 

Barbara Constantine: Tom, kicsi Tom

Ahol Isten elvesz, ott mindig ad is. – tartja a mondás. Csak hogy sajnos ez visszafelé is igaz... Ahol ad, ott is el is vesz. Például hatalmas cickókat ad egy kislánynak, de észt törődést azt már nem. Ad egy picinyke magot a hasba, aki kikel, de a rendes tetőt, megélhetést megvonja. Így lehet, hogy Tom, kicsi Tom egy ütött-kopott lakóautóban él az anyukájával Joss-szal, és krumplit, répát, paradicsomot, almát no meg petrezsejmet lop, szigorúan így, pontos jével. Ül a furcsa szomszédok háza alatt, akik magázzák egymást, és akkor is udvariasak, amikor éppen veszekednek, és titokban nézi velük a tévét.

Edith Pattou: Északfi

Téli, karácsonyi hangolódásnak kívántam meg a könyvet, és abszolút bejött! Még akkor is, ha a karácsonyon jócskán túlnőtt az olvasása. Tökéletes téli olvasmány, meselelkű felnőtteknek és fiatal felnőtteknek. Pont, olyan, mint a december és január... Hol csillogó csodavilág, hol süvítően kopár, hol nyomasztó, hol pedig ingergazdag. 

A történet, egy norvég tündérmese, az East of the Sun and West of the Moon (A Naptól keletre, Holdtól nyugatra - a Szépség és a Szörnyeteg is ebből ered) vonalát követi és szövögeti keresztbe-kasul. Az eredeti mesét nem ismertem, így kellemes, és izgalmas meglepetés volt minden történés. Északi világgal, mondákkal és babonákkal díszített, izgalomtól feszülő mese mindazoknak, akik újra át akarják élni milyen volt csillogószemű gyermekként várni és átélni a csodát. 

Elif Shafak: Az isztambuli fattyú

„Az élet véletlen egybeesésekből áll. A véletlen és az egybeesés nem ugyanaz. Ahhoz, hogy az ember ezt megérthesse, néha szüksége van egy rossz dzsinnre.”

Ki vagyok? Miért vagyok? Honnan vagyok? Hová tartok? Miért tartok? - Közhely vagy sem, ezek a kérdések, így vagy úgy, egyszer mindenki életében szép kacskaringós kérdőjelet kapnak a végükre. Vannak azok a szerencsések, akiknek már egészen korán tiszta az útjuk és egyértelműek a gyökereik is. Vannak, akik kicsit több munkával, de még időben rátalálnak a válaszokra. Vannak, akiknek az újra és újra megérkező válaszok egymás fejére ugrálnak, mint vásott kölykök az ágyban, takarodó után. És vannak olyanok, akiknek az egész életük ezek körül forog...

Karin Alvtegen: Szégyen

Sajnos nálam beütött a (közel) teljes uborkaszezon, ami az olvasást illeti. Ezért sem könnyítettem meg a dolgom Karin Alvtegen könyvével. Nyomasztó, helyenként torok, gyomor és szívszorító élmény, amivel csak apránként tudtam haladni, minden reggel a metrón. Mégse tudtam abbahagyni. Tudni akartam kinek mi lesz a sorsa...

Karin Alvtegen nevével már többször találkoztam, és bevallom, az eredeti szándékom az volt, hogy egy jó kis skandináv krimivel kipipáljam a kihívásom egyik, még hiányzó pontját. Hát ez most nem jött be. :)

Galgóczi Dóra: Válaszok háza

Kell egy hely, ahol otthonra találsz – súgja a kék borító, és valóban, most én is lenyomnám a kilincset szívem szerint, és beköltöznék az ódon, ám barátságos, otthonosan életről árulkodó falak közé. Csak, amíg minden gondolatom el nem rendeződik, amíg a nesztelen szitáló fénnyel megvilágított szállongó porban ki nem rajzolódik az utam, amit követhetek... Vajon létezik ilyen ház? Vagy már benne lakunk, csak más szemmel kellene körülnézni?

„Sötétségbe burkolózott a kert, a cseresznyefa termetes alakját tompán körberajzolta a hold. Különös nyugalom szállta meg a lányt – a kérdések szorító fonalát mintha lazára engedte volna egy láthatatlan kéz. Érezte, a válaszra itt fog rátalálni, az öreg házban, ahová biztosan nem véletlenül sodorta a sors.”

Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!

Az úúúgy volt, hogy vágytam valami rövidebb olvasmányra, úgyhogy jól megkérdeztelek titeket, ti pedig ajánlottatok jobbnál jobbakat – ezúton is köszönöm! Szemezgessetek ti is, nekem jó kis listám lett, amivel elleszek két hosszabb kaland között.

Aztán meg aaaz volt, hogy Alexa egyik ajánlására gúglizva, megláttam Marie-Aude Murail nevét, és nagyon ismerősen csengett! Nem véletlenül, hiszen, Oh, boy, hogy is felejthettem el, hogy én már olvastam tőle. Úgy fogalmaztam meg anno, hogy érzelemdús, bohókásan megható, és ennél jobb most sem jut eszembe, mert ez telitalálatosan bingó erre a könyvére is! És ezzel szerintem minden zemberke egyet fog érteni, aki olvassa.

M. L. Stedman: Fény az óceán felett

A világítótorony fénye mindenkinek segít a tájékozódásban, a helyes irány megtalálásában, a veszély elkerülésében, mindent újra meg újra fénybe von maga körül, csak éppen a közvetlen közelében élőket nem. Ők magányosan, szó szerint is elszigetelten, magukra hagyatva vívják a sötétben személyes harcaikat.
Vajon szerencsés-e az a gyermek, akiért két anya szíve dobog? Akiért egyszerre és külön-külön két anya ösztönei rándulnak görcsbe? Akiért, ha kell, két anya vív akár életre-halálra szóló harcot? Akinek érkezése két család, látszólag elveszett sorsát képes visszafordítani, új életerőre fakasztani?

Erről szól M. L. Stedman regénye, és a szeretet erejéről, amit a felnőttek, egy kisgyermek által megformált reménybe és életbe képesek oltani. Még ha ezzel ártanak imádatuk tárgyának, egymásnak és saját maguknak is. A könyv lapjain nem csak a kétféle óceán (Indiai és Déli) találkozása gerjeszt hatalmas hullámokat, hanem a csöpp, távolról alig észrevehető, a nagy egészet tekintve jelentéktelennek tűnő sorsoké is, amelyek a szigeten, és azon túl hánykolódnak.

Katarina Mazetti: Pingvinélet

Pingvinekkel játszó, földi tünemény, avagy aki boldog akar lenni, jég közé kell annak menni...

Van az úgy, hogy már itt a tavasz, épphogy csak bedugta egyik lábát az ajtón, mégis hirtelen szürkének, ólmosnak érezzük magunk körül a világot. Nem köt le egy könyv sem, nem tetszik semmi sem. Mit csinál ilyenkor a hithű könyvmoly? Keres, kutat, önmarcangol. Már aki... Akinek nem lapja, ne vegye könyvére! Engem roppantmód megviselt ez az állapot az utóbbi időben, és ekkor láttam meg Mazetti totyogó pingvinjét, egy szál lufival a kezében. Na, mondom, normál keretek között nem ragadok le egy ilyen címnél és bortónál, sőt, talán egyenest a másik irányba totyogok, de most a nem normális keretek vannak érvényben, így hát mégis leragadtam, és az Antarktisz felé vettem az irányt...

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Nicolas (egyáltalán nem biztos, hogy férfi) Barreau-tól már két könyvet is könnyedén magamévá tettem. Először rám mosolygott a nő; majd megjelent Álmaim asszonya. Könnyed kis flört-menti románc lett a vége mindkettőnek, és fülig érő, mosolygó szív.

Nem volt ez másként most sem, a világ végén megtaláltam a gyöngyöző romantikát megint. Barreu-t olvasni nekem az édes kis nassolások közé tartozik. Vagy mint mikor hétköznap szürcsölsz egy kis pezsgőt... Van annak valami bája, amikor a 21. században, a metrón, ahol legtöbben valamilyen kütyüvel állnak (és ülnek) összeköttetésben, én hagyományos könyvből olvasok 18. század stílusában megírt szerelemes leveleket. :) 

Eowyn Ivey: A hóleány

Magas hegyek mögött, előtt, között, hol a tenger többnapi járásra van, ott laknak ők, a bátor, olykor magányos, időgyúrta, szélformálta, eső növesztette alaszkai farmerek. Hogy miért éppen Alaszka? Miért választja valaki ezt az életformát önként és dalolva, az talány. Egészen addig, amíg fel nem fedezzük azokat az apró kincseket, amiket az olvadó jégcsapok és mindent lágyan beborító zuzmó rejtenek.

Jack és Mabel, férj és feleség. Egyetlen kincs hiányzik az életükből, érzésük szerint a legnagyobb. A gyermek. Hogy gyászukat, hiányukat feldolgozhassák, kietlen tájra eveznek, ami, mint kiderül, nem is olyan kietlen. Az ember többet is találhat ott, mint különös bogyók és bevetendő, felszántandó földek, elejtendő jávorszarvasok. Az ember, ott, ahol azt hihetné már Isten sem néz arra, családot találhat. Gondoskodó szomszédokat, akikből barátok lesznek, és egy különös leányt, aki a misztikum és valóság határán táncol mezítláb, fonott kosárral a kezében, miközben hópelyhek cikáznak körülötte. 

Anna Gavalda: Billie

„Nincs szerencsecsillag. Nincs égbolt. Nincs Isten, Csak mi vagyunk ezen a kurva égitesten, senki más, már vagy ezerszer elmondtam neked.”

Igen, már vagy ezerszer el, én mégis újra meg újra akarom hallani Anna Gavalda szájából, mert úgy, ahogy ő mondja, nem mondja senki más… Valahányszor tőle olvasok, kicsit olyan érzésem van, mint azoknak az állatoknak lehet, akik a meg-megcsillámló homokba hemperegve igyekeznek megtisztulni és védőréteget vonni a bőrükre. Először marhára fura érzés, szúr, dörzsöl és horzsol, aztán a fájdalom később sem múlik el, csak valahogy már jól esik, mert érzem benne az életet...

Virginia MacGregor: Milo szerint a világ

Milo szerint a világ úgy lenne jó, ahogy van, ha apa nem hagyta volna el anyát holmi Macáért, ha Hamlet malacka nem lenne kitiltva a házból, ha Nagyinak, aki igazából dédi, nem kéne a Nefelejcsben laknia, ahol pedig csak felejteni lehet, ha Tripi nem vesztette volna el húgát, Ajsát egy háborúból menekülés közben, és ha Thornhill nővér nem bánna olyan tüskésen az öregekkel, ahogy bánik. Végül is, majdnem minden rendben van a világgal... 

Amikor egy látássérült kisfiú vigyáz a világra, akkor tényleg minden rendben van! Milo, egyre beszűkülő világával szélesebben, színesebben látja az életet, mint a legtöbb ép látású felnőtt. Látja az anyja sikító magányát. Nagyi kétségbeesett fölöslegessé váltam, mindenkinek csak a terhére vagyok érzését. Még ha gyermeki szíve és elméje nem is ért mindent teljesen, ösztönei okosabban súgnak, mint sok felnőttnek. Óhatatlanul torkon ragad a keserédes hangulat, és nem ereszt egykönnyen. 

Jandy Nelson: Neked adom a Napot

„Hozzám hajol, egymáshoz ér a vállunk. Ez ránk vall. A mi pózunk. A meghitt összebújás. Így örökített meg bennünket még az ultrahangos kép is, ami anyuban készült rólunk, és így ábrázoltam magunkat azon a rajzon, amit Fry tegnap kettétépett. Mi a világon mindenki mástól eltérően az első sejtjeinktől együtt léteztünk, együtt jöttünk ide. Ez az oka, ha szinte senki nem veszi észre, hogy javarészt helyettem is ő beszél, ez a magyarázata, hogy kizárólag négykezest tudunk játszani a zongorán, (...) hogy sosem bírunk kő-papír-ollót játszani. Mindig vagy két kő, vagy két papír, vagy két olló jön ki. Ha nem így rajzolom le kettőnket, akkor félemberként rajzolom le magunkat.”

Ha egy szóval kellene jellemeznem Jandy Nelson regényét, először is húzogatnám a számat, mert erre nem elég egy szó, majd egy najólvan vállfelhúzással és visszaeresztéssel azt sóhajtanám: művészi. A történetben minden a művészet körül forog, olyannyira, hogy az ember már magáról is hajlamos elhinni, hogy művész. Konyhaművész, festőművész vagy csak nemes egyszerűséggel életművész.

Az elveszett és meglett dolgok estéje

képek forrása

Nemrégiben számoltam be legfrissebb, kellemes olvasási élményemről, amelyet Brooke Davis és a Libri Kiadó szerzett nekem Az elveszett és meglett dolgok könyve formájában. Amikor pedig megtudtam, hogy Brooke éppen Budapestre látogat, nem volt kérdés, hogy szeretnék-e találkozni vele!

A nagyon családias létszám valahol kellemes volt, de azért egy kicsit sajnáltam is, mert tényleg egy különleges könyvről van szó. Persze, mint rég tudjuk, nincsen új a nap alatt, viszont a tálalási forma nagyon is lehet egyedi. Engem egy erős hangulattal, különleges, egyedi stílussal, hangnemmel pedig könnyen le lehet venni a lábamról, és lényegében bármilyen történetet vagy akár történetlenséget meg lehet velem etetni. Brooke Davis szavait pedig faltam, ahogy csak bírtam!

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve

„Mikor „Kösd összé!”-t játszottak, mindig Millie volt az Első Pont, a mamája a Második Pont, a papája meg a Harmadik Pont. A vonal Első Pont hasa mélyéből indult ki, és áthurkolta magát Második Pont és Harmadik Pont körül – akik általában tévéztek –, aztán újra visszatért, és egy háromszöget rajzolt ki. Millie körbeszaladgált a házban, vörös haja a feje tetején ugrált, a háromszög meg a bútorokon tekergett. Ha  a mamája rászólt, Abbahagynád, Millicent?, a háromszög hatalmas dinoszauruszként harsogott. Mikor a papája azt mondta, Gyere, ülj ide mellém, Lurkó, a háromszög nagy, dobogó szívvé kunkorodott. Ba-búm. Ba-búm, súgta Millie, és ügyetlenül ugrált a ritmusára” 

Így indul ez a tündérien (de közel sem tündérmesébe illő), imádnivaló történet, amiről ekkor még sejtelmünk sincs mennyire limonádét készül facsarni a szívünkből... 

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

Sokszor megfogadtam már magamban, hogy igyekszem több olyan könyvet olvasni, amit férfi könyvmoly társaimnak is jó szívvel tudok ajánlani. Na, ez most nem az a könyv és nem az a poszt! :) Azért majd ígérem próbálkozom tovább...

Képzeljétek el, hogy van egy fa. Közönségesnek tűnő almafa, ami azonban rakoncátlan kis jószág, almákat dobál, leveleket hullat, rázkódik, nevet, huncutkodik, szomorkodik, örül. Aki ennek a fának a gyümölcsébe beleharap, megpillantja és minden ízében, színében átéli élete legjelentősebb eseményét. Legyen az bár jó vagy éppen rossz. Attól a pillanattól kezdve, az élete, akarva, akaratlanul e körül a pillanat körül forog. Ti mit tennétek, beleharapnátok az almába vagy inkább elásnátok a kertben?