Most gondolok csak bele, mennyire ironikus, hogy pont egy Szívhang című könyvvel térek vissza az élők olvasók sorába! Eskü, nem ezért választottam... Azt kell mondjam, „nagyon rossz (volt) nálatok nélkül, nagyon rossz, basszátok meg.” Olvasás, könyvek, olvasói közösség nélkül... Sivár volt, mint a könyvbéli C szoba falai... Na jó, elég a drámai túlzásokból. De az igaz és való, hogy hiányoztak a betűk, hangulatok, magamba révedések. Rágörcsöltem szerintem túlságosan, mi legyen a nagy visszatérés (ami persze sikeresnek majd csak később tekinthető, ha kitart a dolog), és valami nagyon ütőset, különlegeset akartam / vártam. Aztán többen is mondtátok, bölcsen, hogy amúgy is karácsony van, miért nem csak valami kis könnyed flörtöt keresek, gondtalan szórakozást, kacagást a fa alá... És azt gondoltam, milyen okos, milyen igaz. Lehet, hogy pont erre lenne szükségem! Aztán rám jellemző módon, a karácsonyfa andalító, boldogságot és szeretetet sugárzó fénye alatt nekikezdtem egy könyvnek: Missed ab, élettelen embrió a méhben, öt milliméter, kaparásra előjegyezni – ennyi főhősünk diagnózisa. Jellemző, gondoltam. Nekem valamiért kell, hogy fájjon. Máshogy nem érzem értelmét. Sorozatokban is, míg mások a fantasy-k szárnyain szabadulnak ki a valóság szorításából, nekem hétköznapi emberek dramedy-je kell. De vajon minek? Hányszor kapom ezt a kérdést páromtól... Minek? Hisz ebben vagyunk / lehetünk. Hát na, talán pont ezért!
„[…] én meg azon kapom magam, hogy a szememet forgatom, hogy idegesít és felháborít ez a ricsaj, hogy nem jutok szóhoz, hogy állandóan azt a kurva Mikulást kell hallgatni.Mi majd máshogy csináljuk, mondogattuk Lajossal. Nem tudjátok máshogy csinálni, meglátjátok, felelték a szülők, Réka, anyám, majd megtudod, ha gyereked lesz. Majd akkor egy perced sem lesz magadra. Majd akkor örülsz, hogy lyuk van a seggeden. Elmúlik a tűz, kialszik a láng, ez törvényszerű. […]Törvényszerű, mondták, de hát annyi mindent mondanak. Azt is mondták, amikor gyerek voltam, hogy most jó nekem, és amikor felnövök, majd rossz lesz, állandóan ezt hajtogatták, amikor sírtam, addig örülj, amíg gyerek vagy, és én nem vitatkozhattam velük, mert nem tudtam, milyen felnőttnek lenni. Féltem, hogy igazuk van, hogy felnőttnek lenni még ennél is rosszabb, de ez nem igaz, egyáltalán nem, mert én sokkal szívesebben vagyok felnőtt, mint egy tehetetlen gyerek, akinek a felnőttek arról papolnak, hogy milyen jó neki. Vannak törvényszerűségek, igen. De az is egy törvényszerűség, hogy vannak kivételek, és nekem hinnem kell ebben, és tennem érte.”
Fő szempontjaim, hogy miért pont ezt a könyvet próbáljam, egyszerűek voltak: magyar, kortárs, azt írtam a listában mellé, hogy SzM? Azaz Szabó Magdás? És, hát, őszinte leszek, azért is, mert rövid. Egyébként nyomokban Szabómagdás, amiért én megveszek! De leginkább Czakózsófis, amit mostantól szintén kedvelek! Azért belegondoltam, hogy én majd a káromkodó, szivárgó nőket olvasgatom a szeretet ünnepén... Jó lesz az? Igazából jó volt... Átestem már én is, mondjuk ki a nevét, sajnálom, de így hívják hétköznapiasan: kaparáson. Na nem abortusz volt, "csak" egészségügyi (=nemtörődöm orvos szar gyógyszert írt fel eredménye), és ez a könyv egyből visszarepített a kórházba, műtőbe, a kórterembe. Pedig én nem is Borsodban voltam, de az állapotok, körülmények elég hasonlóak volt. És kiderült, hogy eddig feldolgozatlan kis traumaszilánkjaim ott feszültek a bőröm alatt nekem is ezzel kapcsolatban. Kanül a kézben, kifeszítve az asztalon, közlik, hogy a dokim amúgy nem ér rá, valaki más ugrik be, aki altatás előtt még előttem anyázik, hogy neki most itt kell lennie, velem kell foglalkoznia, és ennek nem röstell hangot is adni, míg én bámulok a felettem vakító fénybe, hallgatom a szívem egyre gyorsabb bípelését, amíg egyetlen empatikus segítő meg nem jegyzi, Doktor úr, kezdjük inkább, a betegnek mindjárt kiugrik a szíve a helyéről...
Nem tudom, hogy ez most kigyógyított-e belőle, de ráébresztett, elgondolkodtatott. Mivel régen volt, és ennyire tűpontosan nem emlékszem, csak foszlányokra, ezért most úgy képzelem, hogy én is Évikével, Fridával, Brigivel, Renátával feküdtem egy kórteremben. Megvan az előtte való bizonytalan rettegés, ami nyirkos izzadtságként gördül le a hátamon, majd később a sivár otthonosság érzése. Amikor új valakit hoznak, és én addigra már menő vagyok, beavatott, nagy titkok tudója... A kórházi képek vittek magukkal nagyon, de aki ettől fél, nem csak ez van a könyvben. Van benne Lajos is, jóravaló, támogató férfi; meg vannak benne falusi emberek; jógamatrac; nagyon lassan, krémesre kevert rántotta; házról házra járó mikulás; olykor édes, máskor idegesítő gyerekszáj; felfuvalkodott, és szerény emberek; igazi, zsírosan gőzölgő húsleves; fejbe vert kismacskák; dédelgetett törpenyulak, levágott, majd rögtön pótolt fekete tyúk; társadalmi és általános igazságtalanságok; kultúrsokk; megfelelni, és nem megfelelni akarás; és az elmaradhatatlan örök Edit nénik. (Nekem is volt egy. Mikor azt hittem, nagylány vagyok, már egyedül megyek a buszon a suliba, kiderült, hogy minden reggel a busz hátuljából, majd az iskoláig követve vigyázott rám, amitől napokig sírhatnékom és tajtékozhatnékom volt...) Szabó Magda mellett, Grecsó Krisztián is eszembe jutott olvasás közben. És Dragomán György. Meg még Bódis Kriszta is. Sajnáltam, hogy a gyerekvállalásról nem dilemmázott többet, de résnyire feszegetett bennem egy rozsdás, félig beragadt, növényekkel benőtt kis kertkaput, és elérte, hogy nyissak az ilyen témájú könyvek felé, mert eddig kb. tiltólistán voltak. Szóval innen is köszönöm! És, hogy kinek ajánlom? Fú. Hát. Talán annak, akit valami, bármi picit is elkapott ebben a bejegyzésben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése