„De bárhogy hívd az öreget, a lényeg, hogy ismered. Pedig volt idő, amikor senki még csak nem is hallott róla, mert még csak egy Nikolas nevű kisfiú volt, aki a nagy semmi, pontosabban Finnország kellős közepén élt, és semmi köze nem volt semmilyen csodához azon kívül, hogy hitt benne. Gyerek volt, aki alig ismerte a világot, csak azt tudta, milyen ízű a gombaleves, és hogy az északi szél hideget hoz. Szerette a meséket, és csupán egyetlen játéka volt, egy tarlórépából farigcsált baba.”
Már majdnem februárt írunk, de ez a könyvecske még csak most jutott odáig, hogy elolvassam. Igaz, hogy karácsonyi ráhangolódásnak szántam eredetileg, de talán így még jobb is. Ugyan ki szabja meg, hogy karácsonyi történeteket nem élhetünk át az év bármely szakában?! A január-február amúgy is elég lehangoló tud lenni, a nagy szürke, köd és szmog foltozta kabátjával, jéghideg leheletével. Délutánonként már érezzük ugyan, hogy a világosság próbálkozik, de a hideg még mindig makacs, mint egy rossz rénszarvas... Ilyenkor különösen jólesik bevackolódni, egy forrón gőzölgő bögre és könyv társaságában. Senki nem néz oda, ilyenkor aztán lehetünk szentimentálisak vagy hóbortosak, vagy egész egyszerűen csillogó szemű gyerekek, akik mesét akarnak. Még akár 30,40,50... felett is.
