M. L. Stedman: Fény az óceán felett

A világítótorony fénye mindenkinek segít a tájékozódásban, a helyes irány megtalálásában, a veszély elkerülésében, mindent újra meg újra fénybe von maga körül, csak éppen a közvetlen közelében élőket nem. Ők magányosan, szó szerint is elszigetelten, magukra hagyatva vívják a sötétben személyes harcaikat.
Vajon szerencsés-e az a gyermek, akiért két anya szíve dobog? Akiért egyszerre és külön-külön két anya ösztönei rándulnak görcsbe? Akiért, ha kell, két anya vív akár életre-halálra szóló harcot? Akinek érkezése két család, látszólag elveszett sorsát képes visszafordítani, új életerőre fakasztani?

Erről szól M. L. Stedman regénye, és a szeretet erejéről, amit a felnőttek, egy kisgyermek által megformált reménybe és életbe képesek oltani. Még ha ezzel ártanak imádatuk tárgyának, egymásnak és saját maguknak is. A könyv lapjain nem csak a kétféle óceán (Indiai és Déli) találkozása gerjeszt hatalmas hullámokat, hanem a csöpp, távolról alig észrevehető, a nagy egészet tekintve jelentéktelennek tűnő sorsoké is, amelyek a szigeten, és azon túl hánykolódnak.

Lugosi Viktória: Dafke

PuPilla ajánlására (és kölcsönzésére) vettem kezembe a könyvet. Valamikor biztos olvastam, vagy hallottam már, hogy miről szól, de mostanra teljesen elfelejtettem. Azért esett rá most a választás, mert valami tartalmasra vágytam, kedvesre, mélyre, meghatóra és nem utolsó sorban magyarra. 

Nos, ez részben bejött, mert a stílus - az első témabeli sokk után - egyből megfogott. Amire most nem voltam felkészülve, az a gyerek akarással járó kórházi környezet és körítés. Ettől őszintén megmondom, hogy a hideg kiráz. És itt sem esett jól. Időnként derék alatt mindenem görcsbe állt. Na, nem azért, mert folyna a vér a lapokról. Csak egyszerűen, mint nőnek, fáj erről olvasni. Nem dughatom persze a fejem a homokba, de ha lehet kerülöm az ilyen területeket.