Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami

Kedves Jóisten!

Miamona vagyok. Ma körülbelül nyolcvanévesnek érzem magam, kívül-belül. Egyébként huszonnyolc vagyok, már közelebb a huszonkilenchez, nagyjából külsőleg is, bár a gondolataim van, hogy jóval öregebbek, de csak azok, amik messzi-belőlemről érkeznek. Nem csoda, hisz hosszú és nehéz utat kell megtenniük... Egy költözés szélén állok, de nem is ez a nagy dolog, hisz emberek jönnek-mennek, lakások cserélődnek, életutak ás árnyékok érlelődnek és pattannak, mint az egynapos virág, hanem az a hirtelen rám törő tartozom-e-én-egyáltalán-valahová-érzés, ami a műanyagzsákszagú óráimban most elővett. Bezsákolva, és dobozolva az életünk. Jön velünk, ahová mi megyünk.

Eowyn Ivey: A hóleány

Magas hegyek mögött, előtt, között, hol a tenger többnapi járásra van, ott laknak ők, a bátor, olykor magányos, időgyúrta, szélformálta, eső növesztette alaszkai farmerek. Hogy miért éppen Alaszka? Miért választja valaki ezt az életformát önként és dalolva, az talány. Egészen addig, amíg fel nem fedezzük azokat az apró kincseket, amiket az olvadó jégcsapok és mindent lágyan beborító zuzmó rejtenek.

Jack és Mabel, férj és feleség. Egyetlen kincs hiányzik az életükből, érzésük szerint a legnagyobb. A gyermek. Hogy gyászukat, hiányukat feldolgozhassák, kietlen tájra eveznek, ami, mint kiderül, nem is olyan kietlen. Az ember többet is találhat ott, mint különös bogyók és bevetendő, felszántandó földek, elejtendő jávorszarvasok. Az ember, ott, ahol azt hihetné már Isten sem néz arra, családot találhat. Gondoskodó szomszédokat, akikből barátok lesznek, és egy különös leányt, aki a misztikum és valóság határán táncol mezítláb, fonott kosárral a kezében, miközben hópelyhek cikáznak körülötte. 

E-ZAZ-A-Nap!

Miről is írhatnék, így február 14-én, Valentin-napon, mint a szerelemről. A szerelemről, amit úgy hívnak, hogy francia nyelv. A szerelemről, amit úgy hívnak, zene, s amit összefoglalóan, számomra úgy hívnak: ZAZ!

Jó pár éve fedeztem fel, egy kedves ismerős ajánlására a zenéjét, s őt magát, és azóta töretlen a rajongásom. Akkor, amikor még a dalszövegeket bújtam, hogy a szemem majd beletört a követésébe, és akkor még a nyelvemig el sem jutott, álmomban sem merült volna fel, hogy: 

1. felköltözök Budapestre, 

2. eljutok egy Zaz koncertre. 

Dragomán György: Máglya

 „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.” 

Nem tudom ti hogy tapasztaljátok, de a 2016-os év eddig nekem nagyon drasztikusnak tűnik. Emberek, olyanok is, akik előtte félszegek voltak, most hirtelen, akár egyik pillanatról a másikra hoznak meg jelentős döntéseket, rengetegen költöznek, váltanak, változtatnak, az életükön, magukon... És még csak februárt írunk.

Még csak februárt írunk, de azt hiszem, az év leg-leg könyve hozzám talált! Legalábbis a léc most már magasan van. A Máglya  ugyanis egyszerűen belém égett! Ez a legjobb kifejezés rá.