Katarina Mazetti: Pingvinélet

Pingvinekkel játszó, földi tünemény, avagy aki boldog akar lenni, jég közé kell annak menni...

Van az úgy, hogy már itt a tavasz, épphogy csak bedugta egyik lábát az ajtón, mégis hirtelen szürkének, ólmosnak érezzük magunk körül a világot. Nem köt le egy könyv sem, nem tetszik semmi sem. Mit csinál ilyenkor a hithű könyvmoly? Keres, kutat, önmarcangol. Már aki... Akinek nem lapja, ne vegye könyvére! Engem roppantmód megviselt ez az állapot az utóbbi időben, és ekkor láttam meg Mazetti totyogó pingvinjét, egy szál lufival a kezében. Na, mondom, normál keretek között nem ragadok le egy ilyen címnél és bortónál, sőt, talán egyenest a másik irányba totyogok, de most a nem normális keretek vannak érvényben, így hát mégis leragadtam, és az Antarktisz felé vettem az irányt...

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Nicolas (egyáltalán nem biztos, hogy férfi) Barreau-tól már két könyvet is könnyedén magamévá tettem. Először rám mosolygott a nő; majd megjelent Álmaim asszonya. Könnyed kis flört-menti románc lett a vége mindkettőnek, és fülig érő, mosolygó szív.

Nem volt ez másként most sem, a világ végén megtaláltam a gyöngyöző romantikát megint. Barreu-t olvasni nekem az édes kis nassolások közé tartozik. Vagy mint mikor hétköznap szürcsölsz egy kis pezsgőt... Van annak valami bája, amikor a 21. században, a metrón, ahol legtöbben valamilyen kütyüvel állnak (és ülnek) összeköttetésben, én hagyományos könyvből olvasok 18. század stílusában megírt szerelemes leveleket. :) 

Émile Ajar: Salamon király szorong

Salamon király, azaz Salomon Rubinstein túl van már a nyolcvanon, de haja színén kívül semmi más nem változott; tartása a régi, mint ahogy makulátlan eleganciája és élni akarása is. Jósnőhöz jár, hogy megtudja, mit tartogat még számára a jövő, vadonatúj fogsort csináltat, amivel a halál fertályába haraphat. A valaha élt, híres „nadrágkirály”, ma már SOS lelkisegély-szolgálatot üzemeltet lakásán. Megrögzötten hisz az emberekben, és fontosnak tartja történetüket. Nem az ismert emberekét, hanem a nevesincs, szürke arcokét, akik valaha éltek, szerettek, sírtak, nevettek, szorongtak, majd meghaltak, elmúltak, látszólag semmilyen nyomot nem hagyva maguk után. Hát pont értük, miattuk gyűjti Salomon úr a réges-régi képeslapokat, réges-régi randevú időpontokkal, helyszínekkel, melyek azóta már átalakultak, ledózeroltattak...

Jean huszonöt éves. Két lábon járó, autodidakta „enciklopédia”. Pofázmánya egyszerre régivágású, és marcona. Egyszerre idézi egy letűnt kor diadalát és mocskát. Egyszerre bizalomgerjesztő és pofozhatnékot kiváltó. Elkötelezett tisztelője és védője mindennek, ami kihalófélben van, így az egész rohadt emberiség ott csücsül a vállán. Salamon király bölcsen és azonnal észreveszi mindezt, ezért is fogadja fel Jeant, hogy álljon a szolgálatába. Öreg testben fiatal lélek, fiatal testben öreg lélek?

Nicolas Barreau: Álmaim asszonya

Mindenki az igazit keresi. Még az is, aki látszatra, vagy bevallásra nem. Van, akinek egy élet is kevés rá, hogy megtalálja, és van, akinek szó szerint az ölébe hullik a szerencse, hogy aztán rábízza mihez kezd vele... 

A nő mosolyán felbuzdulva, és az író(nő)t „lebuktatva”, alig vártam, hogy olvashassam az új regényét, ami amúgy csak nálunk új, egyébként korábbi alkotásról van szó, ami eredetileg már 2007-ben megjelent. A helyszín már megint Párizs, de még mindig nem lehet megunni, a szín már megint a piros, az esernyő ismét fontos kellék, csak úgy, mint egy ázott plakát, egy papírcetli, na meg a bizalmat, szerelmet és egyéb más testi-lelki érzéseket kiváltó szép női mosoly. És ha tudni akarjátok, hogy kerül Severus Snape, azaz Perselus Piton e csöpp kis szerelmes melódiába, nos, akkor mindenképpen olvassátok el ti is! :)

Nicolas Barreau: A nő mosolya

 „Egy konkrét férfit keresek, aki igazán szeret, válaszoltam magamban. Menekülök egy rendőr elől, aki azt hiszi, le akarok ugrani a hídról, és most csak úgy teszek, mintha könyvet szeretnék venni. Harminckét éves vagyok, és elvesztettem az esernyőmet. Azt szeretném, hogy történjen velem végre valami jó.” 

Ha nem lenne blogom, és nem írnám ezt a bejegyzést, – minden óvatosságom ellenére is – csak a mélyvörös borítón maradt huncut ujjlenyomataim árulkodhatnának róla, párszor pár pásztorórácska erejéig milyen meghitt viszonyba kerültem Nicolas Barreau-val, akarom mondani a romantikus kis semmi könyvével. Pedig nekem háromszorosan is A férfi mosolyaként indult a dolog... Először is, egy kedves idegen volt olyan kedves, és már jó pár hónappal ezelőtt figyelmembe ajánlotta a történetet, mondván, a net Istene egyenesen hozzám vezette, és ha már így esett, hát hadd ajánljon… Ezúton is köszönöm Neki! Remélem, a net Isten újra idevezérli, hogy láthassa ajánlása eredményét is. És hölgyeim, ha megengednek egy fontos tanulságot, illetve kettőt… 1. Ha egy úr ajánl romantikus könyvet, az nagyon is megszívlelendő! 2. Főleg, ha egy úr által írt romantikus könyv az ajánlás tárgya! Hogy miért is pontosan, azt mindjárt megpróbálom kifejteni…