Joanne Harris: Szederbor

...avagy: Bor, mámor, Joanne Harris:
Emlékszem, régen sosem értettem a nagy hűhót, amit egyesek a bor körül csapnak. Ezt a nagy mítoszt és szenzációt és hozzáértést... Zsenge koromban, speciel nekem csak arra volt jó, hogy elbóduljak, és csakis az édes változatokat nem köptem ki. Azon belül tőlem lehetett olcsó vagy kannás, kevertem kólával vagy Schweppes naranccsal. Aztán jött a fröccsös korszak, ahol már elkezdtem a bor ízére is figyelni a hatása mellett... Aztán mire közel harminc lettem valahogy engem is elért ennek az egésznek a szele... Elszürcsölni egy-egy pohár testes, minőségi, száraz vörösbort, amit már eszemben sincs  keverni vagy kiköpni, miközben elgondolkodik az ember az élet értelmén és miértjein. Különösebben nem értek hozzá még ma sem, bár nagyon szeretnék, de olyanokat már én is tudok mondani, hogy milyen kerekdeden fűszeres, meg érezni a lankák zamatát. És közben el is hiszem a lankákat egytől-egyig... :D

Joanne Harris: Partvidékiek

„Minden visszatér.” - azaz a víz mindent visszahoz. Így tartja az a szigeti mondás, amelyet történetünk főszereplője, Mado már annyiszor hallott, és most íme, rá is igaz. Ugyanis, most ő is visszatér múltja és gyermekkora színhelyére, Le Devin apró, jelentéktelen szigetére. A szigetet kettéosztotta a turistákat vonzó homokos strand, amely Les Houssiniére-ben vagyont és jómódot teremtett, amíg Les Salants-ban (Mado otthonában) csak tovább fokozta a szegénységgel együtt járó sós ízű kétségeket és szélfútta kilátástalanságot. 

Bár a környék jócskán megváltozott - Les Houssiniére fel-, míg Les Salants egyre jobban levirágzott -, édesapja ugyanolyan hallgatag, mint a tenger, csak zúg és morajlik, Mado azonban már nem képes olyan tisztán megérteni ezt a belső nyelvet, mint egykor. Ráadásul egy különös, vörös hajú idegen otthonosabban mozog az ő otthonában, és ő, úgy néz ki, nagyon is érti a látszatra mogorva GrosJean-t...

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Azt hiszem, ez volt az eddigi leghosszabbra elnyúló olvasásom. És míg máskor zavarni szokott, ha egy történet el- és felaprózódik, ez most szerencsére nem így volt, Sőt...

Joanne Harris olyan nekem, mint éhezőnek egy falat kenyér. De nem ám akármilyen, száradt, szikkadt fajta, hanem a legtitkosabb, ezer éves hagyományokon alapuló recept szerint sütött, legfinomabb hozzávalókból gyúrt, kívül ropogós, belül gőzölgően elomlós kenyér, amit ha az ember maga akar elkészíteni, és szóról szóra követi is a receptet, soha nem lesz ugyanolyan, mert hiányzik a titkos összetevő, amit Joanne Harris-nek hívnak.

Lugosi Viktória: Dafke

PuPilla ajánlására (és kölcsönzésére) vettem kezembe a könyvet. Valamikor biztos olvastam, vagy hallottam már, hogy miről szól, de mostanra teljesen elfelejtettem. Azért esett rá most a választás, mert valami tartalmasra vágytam, kedvesre, mélyre, meghatóra és nem utolsó sorban magyarra. 

Nos, ez részben bejött, mert a stílus - az első témabeli sokk után - egyből megfogott. Amire most nem voltam felkészülve, az a gyerek akarással járó kórházi környezet és körítés. Ettől őszintén megmondom, hogy a hideg kiráz. És itt sem esett jól. Időnként derék alatt mindenem görcsbe állt. Na, nem azért, mert folyna a vér a lapokról. Csak egyszerűen, mint nőnek, fáj erről olvasni. Nem dughatom persze a fejem a homokba, de ha lehet kerülöm az ilyen területeket.

Feltételes megálló, ahol nem csak a sült zöld paradicsom isteni

~°°~°°~°°~Színes (V)egyes-Egyedül~°°~°°~°°~

(Miamona (egyszer jelentkező) hetiújságja)

2014. Április 3.

~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~

Nem tudom ki hogy van vele, de én annyira utálom, amikor úgy ér véget egy könyv, hogy én még nem állok készen az elszakadásra......... Idgie, Ruth, Csonka, Ninny, Big George és mindenki, azonnal tessék visszajönni!!!!! Mert megszakad a szívem. Darabokra törik, és sorra átmennek rajta a vonatok. Vagyis mennének, ha járnának még. Ez kérem tipikusan az a könyv, ami után egyszerre érzed magad színültig teli, és teljesen üresnek. Ki érti ezt!? 

A könyvtolvaj, aki nem csak könyveket lop...

... Hanem szíveket is. Az enyémet mindenesetre jól elcsente. És összetörte. Rátaposott, majd felemelte, letörölgette, felrajzolta a falra, hogy aztán onnan is leessen, összetörjön, és kezdődjön elölről...  

Nem tudom miért vonz a téma. Talán szeretem magamat sanyargatni... De azt hiszem, tudnunk kell mi történt, hogy történt. Hiszen már csak ennyivel adózhatunk a sok "felesleges" halált halt ember emlékének.

Egy-egy személyesre szabott történten keresztül pedig még jobban fáj. Hiszen ha nem tudod ki az a Max, talán nem esik olyan rosszul a felvonulás. Nem esik olyan nehezedre elfordítani a fejed... És ha nem tudod ki az a Liesel Meminger nem érint meg annyira egy kislány, aki a tömegbe fúródik, és két kézzel kapaszkodik egy Max nevű zsidóba, akivel egymásnak az életet, a napfényt, és az olvadó hóembert jelentik.