2015. február 9., hétfő

Joanne Harris: Partvidékiek



Minden visszatér.” - azaz a víz mindent visszahoz. Így tartja az a szigeti mondás, amelyet történetünk főszereplője, Mado már annyiszor hallott, és most íme, rá is igaz. Ugyanis, most ő is visszatér múltja és gyermekkora színhelyére, Le Devin apró, jelentéktelen szigetére. A szigetet kettéosztotta a turistákat vonzó homokos strand, amely Les Houssiniére-ben vagyont és jómódot teremtett, amíg Les Salants-ban (Mado otthonában) csak tovább fokozta a szegénységgel együtt járó sós ízű kétségeket és szélfútta kilátástalanságot. 

Bár a környék jócskán megváltozott - Les Houssiniére fel-, míg Les Salants egyre jobban levirágzott -, édesapja ugyanolyan hallgatag, mint a tenger, csak zúg és morajlik, Mado azonban már nem képes olyan tisztán megérteni ezt a belső nyelvet, mint egykor. Ráadásul egy különös, vörös hajú idegen otthonosabban mozog az ő otthonában, és ő, úgy néz ki, nagyon is érti a látszatra mogorva GrosJean-t...

Minden megvan ebben a regényben, amit Joanne Harristől megszoktunk és szeretünk: szövevényes múlt; titkok, amelyek itt most hínárral, medúzákkal, strandszékekkel, különleges apácapárossal és homokkal itatódtak; szenvedés; szenvedély; küzdés; élni akarás. Melyhez remek helyszínül szolgál a szigetek önmagába zárt, sejtelmesen rejtelmes világa, amely, mint egy bezárt tenyér (Minou szigete), még sűrűbbé gyúrja a benne rejlő élete(ke)t. Ráadásul a sziget szegény részét, már főleg csak öregek lakják, akiket fiatalságuk és sok esetben gyermekük is elhagyott, így nekik csak a tradícióik maradtak, egymás közötti acsarkodásaik, és a babonás hitük, mely maga is képlékeny, mint a homok, elég egy szél, hogy dombbá összefújja, majd nem kell több egy kósza áramlatnál, hogy semmivé tegye. (Különösen érdekes volt Gyalog Juliban bemutatott, hasonlóan zárt, kegyetlen, íratlan szabályaival tűzdelt magyar tanyavilág után olvasni...)

 „A homok makacs és megfoghatatlan. Lecsiszolja a sziklát, és buckái alatt falak süllyednek el. Állandóan változik. Le Devinen a homok és a só tesz ki mindent. Ételünk előre sózottan terem a talajban, amely alig érdemes e névre, a dűnék sós füvét legelő birkáink és kecskéink húsa enyhén sós. Homokból van a téglánk és a habarcsunk. Homokból épül a sütőnk és a kemencénk. Ez a sziget ezerszer változtatott már formát.” 
És maradt mégis ugyanaz. Mert e kettő jellemző a tengerre és lakóira: az állandó változás és változatlan állandóság.


„Bármi változik is, homok mindig lesz.” 
És bárhogy változik is, élet is mindig lesz, még ha homokra épült is...

Azt mondtam, megvan minden a regényben, ami kell, hogy Harris világa működjön, ám most nálam, valamiért mégse működött úgy, ahogy vártam. Egyrészt a regény hosszúsága tette egy kissé darabossá, túl sok volt a szigetvilág lakóinak, és tengerrel szervesen együtt élők dolgainak leírása. Mi, akik sosem éltünk ilyen helyen, csak turisták lehetünk, akiket ideig-óráig lekötnek a részletek, de mindig a parton kötünk ki, ahol szemünk elvándorol a horizont felé, a víz bársonyára, a fények, színek nem eresztenek bűvkörükből. A másik, ami jobban meglepett, a karakterek sokasága, és ezáltal néhol már-már követhetetlensége volt. Olyan mélyen, ahogy Harris figyel egy-egy jellemre, nem lehet túl sok emberre igazán figyelni. Alaposan körüljárja őket, szinte élve „felboncolja” előttünk. Itt most kicsit úgy éreztem, sok embert érzett túl érdekesnek, amivel egyetértettem, de valahogy megosztott felszínesség lett belőle. Senkiből sem kaptam eleget, végül túl sok „csipetet” kaptam ebből is, abból is. Azt is be kell vallanom, hogy egy átmeneti olvasási válságból igyekeztem kikecmeregni a regénnyel, és ebből adódóan talán kicsit figyelmetlenebb és türelmetlenebb olvasó voltam, mint egyébként, de valahogy most nem keltek életre a figurák. Mado és az apja, GrosJen működtek. Sokszor olvastam már különleges, egyszerre vonzó és taszító anya alakokról (Harrisnél is), és nagyon örültem, hogy most egy hasonló apa került elém; a férfiakat, főleg, ha idősek, és magukba zárkózottak, talán még sokkal nehezebb kiismerni, feltörni, mint a nőket, és bár kezdetektől sejtettem, mi lehetett a háttérben (na persze nem a konkrétumokat), illetve kit rejt a medál, jól esett egyre közelebb kerülni, és közelről figyelni ezt a különös apa-lánya kapcsolatot.


~ Értékelés: 10/7   (A pont JH, általam már korábban olvasott műveihez mérten értendő, az ő „hibája”, hogy ilyen magasra rakta a lécet... :) ) Azért Joanne Harris még „gyengébb” regényt is kitűnően ír, ugyanolyan odafigyeléssel a részletekre, a hangulat pedig a megszokott: rejtelmesen andalító, a környezet (szigetvilág) dúskál az emberi kincsekben. A konkrét történeten és karaktereken túl pedig megint csak az olyan szeretett témák kerülnek előtérbe, mint visszatérés a gyökerekhez, hit, bizalom. Joanne Harris rajongóknak, ez is „kötelező” darab! :)  



Kiadta: Ulpius-ház, 2004
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Coastliners
Eredeti megjelenés: 2002
Terjedelem: 408 oldal  



10 megjegyzés:

  1. Egyszer belekezdtem, de félreraktam, túl sokáig állt ott az éjjeliszekrényemen, pedig ahogy rémlik, tetszett az eleje, és a bejegyzésed révén még fel is rémlett les salants és Mado. :) Meg az apácák! :D Azért biztos, hogy elolvasom, de talán majd akkor, amikor kicsit kitavaszodik, vagy "kinyárul" :) ha már ilyen tengerparti és szigetvilágos.

    Neked mi van még vissza a Harris életműből?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért ez abszolút nem nyári tengerpartos ám. :) Nekem inkább közelebb áll a téli hangulathoz.
      Nekem szerencsére még nagyon sok vissza van. Például, novelláskötetből csak a Bársonyt olvastam eddig, és még olyan "nagyágyú" is vár rám a regények közül, mint a Szederbor, szintén nem olvastam még az Urak és játékosokat, Aludj kislányt, és tervezek adni még egy esélyt a Rúnajeleknek is, hátha azóta már benőtt a fejem lágya... :D
      Ajjaj, ahogy elnézem, ez már nem is olyan sok... Nem akarom, hogy elfogyjon. :( Bár az első két Csokit újra kéne olvasni, még bejegyzés sincs belőlük... De azért valaki szólhatna neki, hogy írjon, írjon, írjon még... :)
      Neked mi van még vissza?

      Törlés
    2. Nem is tengerparton olvasásra szántam - Harris oda nem elég könnyed, emlékszem egyszer megjártam a Szent bolondokkal, azt tengerparton olvastam, de nem illett oda, túl "nehéz" volt, persze szerettem, de más környezet kell hozzá.
      A Szederbor nekem kedvencnek van jelölve, de az igazat megvallva már elég kevésre emlékszem belőle, de tuti tetszeni fog neked!
      Nekem visszavan a Blueeyedboy, A Cat, a Hat, and a Piece of String, Runemarks, Runelight, Sleep, Pale Sister, Coastliners és a barackos :) szóval még elég sok, szerintem neked is kitart még egy darabig :D

      Törlés
    3. Nem is tengerparton olvasásra gondoltam, hogy gondolsz :) Csak, hogy a hangulata sem "napsütéses", érted...
      Én is remélem, hogy szeretni fogom a Szederbort, már a címét is imádom! :)
      Persze, van még, csak azért fogyogat... Szóval igazán írogathatna még, hogy legyen utánpótlás. :)

      Törlés
  2. Ez már rám is régóta vár, de remélem, idén sikerül elolvasni :). Éppen ezt szeretem Joanne Harris-ben, hogy ezerarcú és mindig meg tud lep valamivel. Azt hiszem, a Partvidékiekben is így lesz, ugye? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Abszolút! Ez volt az első olyan olvasásom tőle, amiben nem volt egy fia hétköznapi mágia sem konkrétan (csak babona), mégis áthatotta az egészet a szokásos, megunhatatlan misztikus hangulat, ami az emberekből gomolyog. A két apáca karaktere is nagyon jó, felbukkanhatnának más regényében is. :)

      Törlés
    2. Most felcsigáztál, úgyhogy idén tényleg elolvasom :).
      A Szederbort én is csak ajánlani tudom. Először nem szerettem (nem tudom, miért), de tavaly újraolvastam és rájöttem, ez is egy igazi gyöngyszem :).

      Törlés
    3. Nekem most majd egy novellás következik, mert pár éve megvettem, de még mindig csak itt porosodik, aztán a Szederbor vagy az Urak és játékosok. :)

      Törlés
  3. Nekem ez az egyik kedvencem JH-től. Nagyon szerettem a hangulatát, attól függetlenül, hogy sokan semmilyennek, lassúnak mondják és hiányolják a babonát. Engem magába szippantott, és a sok viszálykodáson is olyan jót mosolyogtam. Tetszett, hogy itt mennyire része a tenger, az apály-dagály kettőse a történetnek :)
    A borítóját egyenesen imádom!
    De szeretem JH-ban azt, amit Andiamo is mondott, hogy nincs két egyforma története, meg azt, hogy mindannyian mást látunk meg a regényeiben, más története lesz a kedvencünk.
    Az Urak és játékosokat is kerítsd ám sorra, az is nagy kedvenc, de sokan arra is fújnak :( A Szederbort meg szerintem újra el kellene olvasnom, én anno azzal kezdtem és szerintem nem voltam még érett JH varázsához :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, emlékeztem, hogy nagy kedvenced lett, ezért is "bántott" kicsit, hogy nekem nem. JH ilyen író... ha egy könyve nem lesz kedvenc, képes az ember miatta "irigykedni". :) A hangulat nálam is működött, és az apály-dagály is. A borító meg... igen, el tudnám nézegetni naphosszat én is. :)
      Mindenképpen olvasom az Urakat is! Bevallom, JH-nél, amire azt mondják, hogy "ez annyira nem", azt szívesen veszem előre, főleg, hogy nálam meg az Ötnegyed narancs talált be ennyire, pedig az se "tipikus", már ha lenne nála olyan, hogy tipikus... :) Azért örülök, hogy a Szederbor is vissza van még, nagy elvárásokkal tekintek az elé is! :)

      Törlés