Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!

Az úúúgy volt, hogy vágytam valami rövidebb olvasmányra, úgyhogy jól megkérdeztelek titeket, ti pedig ajánlottatok jobbnál jobbakat – ezúton is köszönöm! Szemezgessetek ti is, nekem jó kis listám lett, amivel elleszek két hosszabb kaland között.

Aztán meg aaaz volt, hogy Alexa egyik ajánlására gúglizva, megláttam Marie-Aude Murail nevét, és nagyon ismerősen csengett! Nem véletlenül, hiszen, Oh, boy, hogy is felejthettem el, hogy én már olvastam tőle. Úgy fogalmaztam meg anno, hogy érzelemdús, bohókásan megható, és ennél jobb most sem jut eszembe, mert ez telitalálatosan bingó erre a könyvére is! És ezzel szerintem minden zemberke egyet fog érteni, aki olvassa.

Békés Pál: A félőlény

Karácsony előtt, így egy-két nappal, én buta, bohó, elmentem a dolgomra, emberek közé, és azok a közelgő ünnepektől megveszve szörcsögtek, hörögtek, happoltak, kapkodtak, én meg csak didegtem-dadogtam, hebegtem-habogtam, áztam-fáztam, bogarásztam. Hazaértem meghűlve, kinyúlva, kifáradva, felhúzva. A szoba közepén állva elkurjantottam magam: Na de most már elég! Majd levetettem magam az ágyra, kicsit még mindig dúlva-fúlva, az odakint kerengő "szörnyektől", amelyek kerregnek-karrognak, és akkor, félőlényhez híven, jól nyakig húztam a takarót, olvasni kezdtem a mesét, melynek első mondata máris megnyert magának: 

- Na, most lett elegem az egészből!

Neked is, kis barátom? Kérdeztem, bár még azt sem tudtam kihez beszélek, de roppant hamar egymásra hangolódtunk... És láss csodát! Mert én láttam. Ugyanis csoda történt. „Amolyan formás, rendes, igazi csoda.” A ráncaim egyenként elkezdtek kisimulni, arcszínembe visszatért a pulykaméreg nélküli üde rózsaszín, szemem villódzó fénye meghitt csillogássá "fakult" és a kinti kerregés-karrogás, kivert kutyaként eloldalgott.

Michael Ende: Momo

Most valóban azt várjátok tőlem, hogy szedjem össze a gondolataimat erről az egy csepp kincs parányi könyvről, amiben benne van maga a végtelen történet idő? Bajban leszek, de nosza, próbáljuk meg azért...

Először is, törvénybe iktattatnám, hogy kötelező olvasmány legyen, de ne csak az iskolákban, hanem a felnőtteknek is és úgy általában, minden egyes, önmagát emberi lénynek valló számára. Sőt, talán minden életszakaszban újra elővetetném. Sosem hittem volna, hogy allegorikus, kedves-egyszerűen tanító könyvecskékből akadhat A kis hercegnek párja. Pedig akad. Biztos nem ez az egyetlen, de számomra Michael Ende most majdhogynem felülírta azt is.

De vajon ki is az a Momo?

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Már megint ott kell kezdenem, hogy láttam a filmet. Sőt, filmeket, mert megnéztem a régebbi verziót is, és az újabbat. És azt gondoltam, hm, jó téma, jó film. Aztán ezen felbuzdulva, hogy ha a film jó a könyv csak még jobb lehet, meg hogy már elég sok idő telt el, hogy láttam őket, mondom hát mégiccsak ekkéne óvasni esztett is hádha add vallami pusszot vaggy ha mékkse hátt akkó uggyissjo párrorráccskátt etöttökk evve azzé...

Máté Angi: Az emlékfoltozók (Mesék a szeretetről)

Szívem szerint most azonnal csomagolnék, és mennék a tündérrigólányok után, megkeresni őket, megkérni őket fogadjanak be engem a tejeskávéhajút, hogy együtt zunnyogjunk cserebogarak után, szállni pintyekkel, csízekkel. Rávenném őket, hogy fogadjunk be minden leányt, aki tündérrigólánnyá szeretne lenni (s minden fiút, aki tündérrigófiúvá), hogy mind együtt várjuk a postást, telítsük a piros lábast, foltozzuk a kendőket – másokét és sajátjainkat egyaránt – hogy a világon ne legyen több lukas kendő, amin átfúj a szél. Megkérnénk a szelet, hogy fújja el az összes markolókocsit, ne markoljanak el több kertet, házat, minden Kicsinéni békésen nézegethesse a növő rózsákat és mikor eljönne az idő, megetetnék a bőröndöt, és várnánk, hogy a fellegek felszálljanak, mutatván az utat, hogy elinduljunk megannyi tündérrigólány (és tündérrigófiú) testvérünkkel, mert a világban bizony sok emlék van, mi foltozásra vár!

Emma Donoghue: A szoba

Előre elnézést a hosszúra sikerült bevezetőtért, ha csak konkrétan a könyvről szeretnél olvasni, görgess lejjebb...  :)

Nem lesz könnyű ezt a bejegyzést összehozni kerek egészre, anélkül, hogy csapongnék, mert bár van még vissza pár nap, azt hiszem kijelenthetem, hogy az idei év legmeghatározóbb olvasási élményét készülök most szavakba önteni.

Miért van az, hogy mindig a szívünkhöz közelálló dolgokat/személyeket a legnehezebb keretbe foglalni? Mármint értem én, hogy miért... annyi szál köt, meghúzod az egyiket és valahol egészen máshol ér véget, mint tervezted. Szövevények, rezdülések labirintusa. 

(Forrás:Google)

S hogy vajon honnan ismerhetjük fel, ha egy ilyen meghatározó olvasmánnyal van dolgunk?

Nos, íme pár jel, melyek árulkodóak lehetnek:

J. R. R. Tolkien: A hobbit

Elöljáróban csak annyit: Légyszi ne utáljatok! :)

Mint minden mese, ez is jól kezdődött. Lekucorodtam a szőnyegre egy bögre forró, gőzölgő kakaóval a kezemben, velem szembe, karosszékébe leült Ő, a nagy mesemondó, pipára gyújtott és belekezdett.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ, melyben élni pompázatos volna, s melybe megannyi kaland után jól esik visszatérni... De ne siessünk annyira, mondta ő, s taglalni kezdte a kalandokat, szépen, sorjában...

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Használom a bal kezem, és használom a jobb kezem, hogy megírjam ezt a bejegyzést. De igazából, szívem szerint csak a balt használnám. Csak az "igennel" ütögetném a billentyűket, mert ha erre a könyvre gondolok, egyedül ez a legegyszerűbb, ám mégis a legtöbb pozitivitást, energiát sugárzó szó jut eszembe. 

"Ami megszületik, annak meg is kell halnia, egyszóval az életünk olyan, mint a felhőkarcoló. A füst más-más sebességgel száll fel, de mindenki elég, mindannyian kelepcében vagyunk."

Gondolja, s osztja meg gondolatát velünk Oskar, a mindössze kilenc éves kisfiú. Az ember szíve meg belefacsarodik, hogy egy ilyen kicsi gyereknek, ilyen súlyos gondolatok húzzák a zsebét...

Alessandro Baricco: Vértelenül

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, kit úgy hívtak, Alessandro Baricco. Olasz nemzetiségéhez híven szerette ő a spagettit, csak éppen nem úgy, mint többi honfitársa, és az olasz konyha szerelmesei szerte a világon; ő nem aldentére főve, ízletes mártással nyakon öntve, gazdagon megszórva sajttal fogyasztotta, ó nem! Ő nyersen ette, a közepén kettéharapva, fogaival őrölve, miszlikelve... És ez az, ami őt olyan egyedi, utánozhatatlan gourmet-vá tette...

Émile Ajar: Előttem az élet

Miért jó gyerekszemmel  nézni a világot?

Arra lettem figyelmes, hogy egymás után veszem le a polcokról a gyerekszemmel írt könyveket. Kicsit elgondolkoztam miért is lehet ez, mi pluszt adhatnak az ilyen irományok... 

Először is ott van ugye a gyermeki tisztaság, őszinteség, ami olykor brutális tud lenni, de nem azért, mert gonosz, hanem mert csontig hatolóan, velőbe maróan igaz. A gyerekek sokszor olyan alapigazságokat fogalmaznak meg, melyeket észrevenniük sem lenne szabad és melyekről mi magunk nem akarunk tudomást venni. Mert az élet magában is tud fájni, hát még az apró, mindennapi szilánkok, melyek lépten-nyomon a talpunkba fúródnak, hiába hordunk cipőt... 

Szóval, ha egy gyermek (vagy gyermeknek álcázott (f)elnőtt) a narrátor, akkor számíthatunk rá, hogy lesznek el- és félreértések, na meg persze jó adag naivitás, de abban biztosak lehetünk, hogy mindig megkapjuk az igazságot, a színtiszta, teljes igazságot, és nem csak egy lekanyarintott szeletkéjét.

Halász Margit: Méz és szurok

"Én semmi másról nem szeretnék írni, csak esztelennek tűnő vágyakról, gyermeki ábrándokról, titkolt szenvedélyekről és persze a boldogságról." 

- írja Halász Margit, és szavához hűen, ezt is kapja az olvasó, aki kezébe veszi ezt a vékony, ám annál tartalmasabb kötetecskét.

Viviane Villamont: Kisdarázs

„Nevetve tűrd, szíved ha fáj, 
Nagy bár a kín, ne kiabálj! 
Törvényünk ez…”

Muszáj pár kérdéssel indítanom:

~Miért, miért hiszik a felnőttek, hogy a gyerekek ostobák? 

~Miért, hogy eredendően bűnösök? 

~Miért, hogy a szüleik kudarcaikért, hibáikért, bűneikért, gonoszságukért, kapzsiságukért nekik kell megfizetni? 

~Miért vetítik ki rájuk ocsmány, sötét énjüket? 

~Miért tiporják el őket, csak mert a szemükben olyan tisztaság fénylik, amit ők már régen elfeledtek? 

~Miért hiszik, hogy ha önmagukat be tudják csapni és kényelmes hazugságba ringatni, akkor ennek majd ők is bedőlnek? 

~Miért nem hiszik, hogy sokkal többet látnak és megértenek a világból, mint mi valaha is fogunk? 

Csupa miért, és sehol egy válasz...

Máté Angi: Mamó

Erre a kis gyöngyszemecskére is, ki más, mint PuPilla hívta fel a figyelmem! Én is bele akartam hát, ahogy drága barátném olyan szépen megfogalmazta "ringatózni a szavaiba". Szeretem az olyan könyveket, melyek lágyan ringatnak... Persze általában mindig eljön az a pont, mikor a kedves ringatások mögé nézek, és kipottyanok a bölcsőből, arccal a földnek, de visszamászok, és ringatózom tovább. Mert bár a szavak ringatónak tűnnek, ha mélyen belegondolunk...

"Csak néha mutatta a lámpásban a láng, hogy közénk jött a kint."