Padisák Mihály: Gyalog Juli

 „S a Kétfa-tanyában, itt a Siratózug legeslegvégén már nem élt más, csak egy hetvenéves öregasszony és egy tizenhárom éves lányka. Két ereje fogyó és két most erősödő karnak kell dolgozni ott, ahol valaha népes család tette a dolgát.” 

Gyalog Juli messziről jött, gyalogolt egyenesen a szívembe, pontosan tízezer-hétszázöt lépéssel, pedig itt lakik a szomszédban, legalábbis nagyon közelinek éreztem. Pedig nem így van. Igazi, Móriczos, Árvácskás féle hamisítatlan, nyers tanyavilágban él, cseperedik. S, hogy egy kicsit jobban el tudjátok képzelni, milyen hely is ez:

Békés Pál: A félőlény

Karácsony előtt, így egy-két nappal, én buta, bohó, elmentem a dolgomra, emberek közé, és azok a közelgő ünnepektől megveszve szörcsögtek, hörögtek, happoltak, kapkodtak, én meg csak didegtem-dadogtam, hebegtem-habogtam, áztam-fáztam, bogarásztam. Hazaértem meghűlve, kinyúlva, kifáradva, felhúzva. A szoba közepén állva elkurjantottam magam: Na de most már elég! Majd levetettem magam az ágyra, kicsit még mindig dúlva-fúlva, az odakint kerengő "szörnyektől", amelyek kerregnek-karrognak, és akkor, félőlényhez híven, jól nyakig húztam a takarót, olvasni kezdtem a mesét, melynek első mondata máris megnyert magának: 

- Na, most lett elegem az egészből!

Neked is, kis barátom? Kérdeztem, bár még azt sem tudtam kihez beszélek, de roppant hamar egymásra hangolódtunk... És láss csodát! Mert én láttam. Ugyanis csoda történt. „Amolyan formás, rendes, igazi csoda.” A ráncaim egyenként elkezdtek kisimulni, arcszínembe visszatért a pulykaméreg nélküli üde rózsaszín, szemem villódzó fénye meghitt csillogássá "fakult" és a kinti kerregés-karrogás, kivert kutyaként eloldalgott.

Bakó Ágnes: Fekete szivárvány

Olyan megmosolyogtató, amikor az ember lánya, felnőtt fejjel, lázas betegen belekezd egy könyvbe, és ez az első mondat fogadja: „Olyan jó betegnek lenni! - sóhajtott Anna és mosolyogva lehunyta a szemét.”  - És tényleg rögtön visszarepültem a gyermekkori ágyban töltött szép időkbe, mikor, mint a történet főszereplőjének, Annának, szabad volt mindent, még azt is, amit máskor esetleg nem, és lesték az óhajaimat, kívánságaimat, nem is akartam meggyógyulni én sem olyan hamar, nehogy elmúljon ez az álomvilág.

Szabó Magda: Álarcosbál

Tudjátok milyen érzés, mikor a lelketeket "töltőre" rakjátok, és mire elfogynak a lapok, kigyúl a fény, jelzi, hogy csordultig töltődött minden, aminek töltődni kell? Hát én ezt érzem valahányszor Szabó Magdát olvasok. Legyen az felnőtteknek íródott regénye, Tündér Lalája vagy pöttyöse. 

Az Álarcosbál pöttyös, azaz ifjúsági, de azt hiszem Szabó Magda, csak úgy, mint a történet Éva nénije óriási bizalommal viseltetett az ifjúság felé, mert bizony ez a kis olvasmány, még az én, felnőtt(ecske) szívemnek is olykor súlyos olvasmány volt. De minden szavát mélyen magamba zártam. 

Palotai Boris: Viharos mennyország

„Amikor a „Kelj fel juhász”-t tanulták, Sárika a sarkon várta, háta mögé dugott kezekkel. „Melyik kezemet választod?” Egyikben hegyes zöldpaprikát szorongatott - az első zöldpaprikát! -, másikban egy csokor soproni cikláment. Addig-addig cserélgette őket, hogy a ciklámen paprikaszagú lett, a paprika meg ciklámenszagú.”

A mennyország márpedig viharos. És szeles, meg huzatos. És szeplős orra van, szúnyog csípte lába, és messzire köpi a cseresznyemagot. De bújik, és dörgölőzik, vagy épp csak egy kisujjra van szüksége. A könyvbéli viharos mennyország Sárikáé és Ferié. És egy kicsit a mamáé is. No meg a miénk!