Toni Morrison: Nagyonkék

Ez itt a könyv. Sötét és kék és fehér. A lapjai zizzenősek. És ezek itt a szereplők. Claudia, Frida, Pecola, a három kurva az emeletről, és szappanfej atya és Cholly és ... Van, hogy boldogok, és van, hogy nem boldogok. Lássuk Pecolát! Nem kék a szeme. Kék szemet szeretne. Ki ad kék szemet Peccolának? Lássuk a kutyát! Ugat egy utolsót. Gyere, adj kék szemet! Gyere, és adj kék szemet Pecolának! A kiskutyák nem adnak kék szemet. Lássuk Cholly-t. Cholly nagyon kedves. Cholly, adsz kék szemet Pecolának? Cholly nevet. Cholly, elültetsz egy kis kék magot Pecolában, hogy kék szemek nőhessenek? Nőj kis mag, nőj... Nem nő bársonyvirág...

A fehér lehet szép. Meleget ontó. Illatos. Derűs. De lehet fájón vakító...

A könyv letétele utáni első pillanatban most kiszúrnék minden kék szemet... Mindet, és a színt is eltörölném a világról, csak hogy Pecola nyugodtan alhasson.

Nincs rosszabb érzés, mint mikor magunkat nem szeretjük. Nem bánik velünk senki mostohábban, mint mi magunk. Nem képes senki jobban sanyargatni, megalázni, kicsúfolni... És mi mégis csak saját magunkban bízhatunk.

Ez Pecola sorsa is. A fekete kislányé, egy fekete világban, ahol még a feketének is több árnyalata van... Pecola pedig minden éjjel kék szemekről álmodik, melyekkel büszkén, hunyorítás nélkül tud a napba nézni, és ami eltereli a figyelmet még a szurtos kis kezében szorongó aprópénzről is.

 „A Garden Avenue-n sétál, a filléres cukorkát áruló fűszeres boltja felé. A cipőjében három penny, előre-hátra csúszkál a zoknija és a belső talpbélés között. Minden lépésnél fájdalmasan érzi az érmék nyomását. Édes, elviselhető, szinte dédelgetett fájdalom, tele ígérettel, finom bizonyossággal.”

Már megint egy fájdalmas könyv, ami közben csak úgy ontja a gyönyört magából. Toni Morrison szavai már csak egymás mellé rakva, értelem nélkül is elérnék céljukat. Gyönyörködtető. És egyszer csak belekerülsz a leggonoszabb gonosztevő bőrébe, és bizony... a szívébe... És egészen addig, amíg megint ki nem ugrasz belőle, nem tudod utálni... Látod az utat, ami odáig vezetett, és te sem találnád a letérést nyújtó mellékösvényt. Érzed a gyűlöletet, a szánalmat, a szeretet hiányát. Érzed. Nem tudod. Érzed. Ezt az egész történetet érezni kell. Nem tudni. Pedig tudni jobb lenne. Akkor nem fájna úgy... 

„Pecola látta és megtapasztalta az efféle élettelen jelenségeket. Számára a valóságot jelentették. ismerte őket. A világ kulcsai, próbakövei voltak, átváltozásra, birtoklásra készen. Övé volt a repedés, amibe belebotlott, övé a halom pitypang, amelynek tavaly ősszel elfújta a fehér fejét, melynek sárga fejében gyönyörködött ezen az őszön. És mert mindez az övé volt, így lett része a világnak, és így lett része a világ.”

Ez a könyv egy fekete tündérmese, ahol a gonosz nem nyeri el elnyeri  büntetését, elnyerte már akkor, mikor megszületett, és a jóra, ártatlanra sem vár jutalom. Csak torokmaró, forrongó, keserű élet. A nyelvezete mégis elhiteti velünk, hogy tündérmesében vagyunk, és kedvesen, borzongatón simogat, kényeztet, csiklandoz a berajzolt iksz körül, ahol majd jól tarkón vág... 

„Magányos szombat volt. A ház naftától bűzlött, és a zöld mustár csípős szagától. Szappanszagú, magányos, nyűgös szombatok voltak ezek. Náluk csak a feszes, kikeményített, köhögőscukorkás vasárnapok rosszabbak, a sok „ne csináld!” és ”maradj már nyugton!””

~Értékelés: 10-ből 10 bársonyvirág.    Nem olvastam még olyan könyvet, ahol egy helyen található a szexualitás legsötétebb, visszataszítóbb bugyra, és leglélegzetelállítóbb, legmegfoghatóan-megfoghatatlanabb leírása... 

Tudja jól a bársonyvirág, hogy milyen világba csöppent. Nem virít. Nem, még akkor sem, ha apró, szelíd, ártatlan kezek ültetik és lesik minden rezdülését. Nem, mert a mag már mérgezett. A világ mérgezett. A könyv mérgezett. Ez itt a könyv. Sötét és kék és fehér. A lapjai zizzenősek. És ezek itt a szereplők...