Anna Gavalda: Billie

„Nincs szerencsecsillag. Nincs égbolt. Nincs Isten, Csak mi vagyunk ezen a kurva égitesten, senki más, már vagy ezerszer elmondtam neked.”

Igen, már vagy ezerszer el, én mégis újra meg újra akarom hallani Anna Gavalda szájából, mert úgy, ahogy ő mondja, nem mondja senki más… Valahányszor tőle olvasok, kicsit olyan érzésem van, mint azoknak az állatoknak lehet, akik a meg-megcsillámló homokba hemperegve igyekeznek megtisztulni és védőréteget vonni a bőrükre. Először marhára fura érzés, szúr, dörzsöl és horzsol, aztán a fájdalom később sem múlik el, csak valahogy már jól esik, mert érzem benne az életet...

Anna Gavalda: Édes életünk

Mind elvesztünk valamit. Egy táskát, tele pénzzel, vagy a bizalmunkat egymás iránt. És szerintem mind ledöbbenünk, ha a mai világban (ebben az elcseszettben itt ni), ez az elveszett bizalom visszasomfordál hozzánk. Még ha egy étteremben szunyókál is, késekkel jár - hát persze, hisz sebezhetőbb, mint mi magunk - és furcsa szagú bőrkabátot visel. Egykor kövér volt, de lefogyott. Nem tudta, hogy lépten-nyomon újra őt kerestük, mikor már megint elveszett. Csak tudnám miért veszik el folyton. Talán a nadrágunkhoz kellene láncolni. Igen, az lenne a legjobb. Hogyisne! Hogy egy bódult pillanatunkban lerángassa rólunk, és ott hagyjon minket kiterítve, egyszál, alig valamit takaró bugyiban? Azt már nem! Fenje csak a késeit ránk! Mi addig majd megülünk a sarokban és harapdáljuk a szánk szélét. Araszolgatunk előre a kissámlival, míg ránk nem néz. Kattan a zár, de mi már nem is mennénk sehová. Már nem nyerítünk idétlenül a barátnőnknek a telefonba...