Matt Haig: A ​fiú, akit Karácsonynak hívnak

„De bárhogy hívd az öreget, a lényeg, hogy ismered. Pedig volt idő, amikor senki még csak nem is hallott róla, mert még csak egy Nikolas nevű kisfiú volt, aki a nagy semmi, pontosabban Finnország kellős közepén élt, és semmi köze nem volt semmilyen csodához azon kívül, hogy hitt benne. Gyerek volt, aki alig ismerte a világot, csak azt tudta, milyen ízű a gombaleves, és hogy az északi szél hideget hoz. Szerette a meséket, és csupán egyetlen játéka volt, egy tarlórépából farigcsált baba.”

Már majdnem februárt írunk, de ez a könyvecske még csak most jutott odáig, hogy elolvassam. Igaz, hogy karácsonyi ráhangolódásnak szántam eredetileg, de talán így még jobb is. Ugyan ki szabja meg, hogy karácsonyi történeteket nem élhetünk át az év bármely szakában?! A január-február amúgy is elég lehangoló tud lenni, a nagy szürke, köd és szmog foltozta kabátjával, jéghideg leheletével. Délutánonként már érezzük ugyan, hogy a világosság próbálkozik, de a hideg még mindig makacs, mint egy rossz rénszarvas... Ilyenkor különösen jólesik bevackolódni, egy forrón gőzölgő bögre és könyv társaságában. Senki nem néz oda, ilyenkor aztán lehetünk szentimentálisak vagy hóbortosak, vagy egész egyszerűen csillogó szemű gyerekek, akik mesét akarnak. Még akár 30,40,50... felett is. 

P. L. Travers: A csudálatos Mary

Mint annyian mások, többek között én is Mary Poppinson nőttem fel, a könyv élménye azonban kimaradt, mivel egyenesen Julie Andrews óvó karjaiban és táncoló pingvinjei között kötöttem ki. Így aztán felötlött bennem a gondolat, hogy annyival tartozom ennek a csudálatos dadának, és megalkotójának, hogy – ha már csak így (f)elnőtt fejjel is –, de elolvasom.

Mondanom sem kell, szeles egy nap volt az, amikor kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy kelet felől fúj a szél. Mint tudvalevő, a keleti szél csontig hatol, ám utazásra, jobban mondva érkezésre a legalkalmasabb, így hát helyet foglaltam a könyvolvasásra legalkalmasabb csodajárgányomban, az ó-ez-aztán-a-nem-mai-darab zöld fotelben, és uzsgyi!

Békés Pál: A félőlény

Karácsony előtt, így egy-két nappal, én buta, bohó, elmentem a dolgomra, emberek közé, és azok a közelgő ünnepektől megveszve szörcsögtek, hörögtek, happoltak, kapkodtak, én meg csak didegtem-dadogtam, hebegtem-habogtam, áztam-fáztam, bogarásztam. Hazaértem meghűlve, kinyúlva, kifáradva, felhúzva. A szoba közepén állva elkurjantottam magam: Na de most már elég! Majd levetettem magam az ágyra, kicsit még mindig dúlva-fúlva, az odakint kerengő "szörnyektől", amelyek kerregnek-karrognak, és akkor, félőlényhez híven, jól nyakig húztam a takarót, olvasni kezdtem a mesét, melynek első mondata máris megnyert magának: 

- Na, most lett elegem az egészből!

Neked is, kis barátom? Kérdeztem, bár még azt sem tudtam kihez beszélek, de roppant hamar egymásra hangolódtunk... És láss csodát! Mert én láttam. Ugyanis csoda történt. „Amolyan formás, rendes, igazi csoda.” A ráncaim egyenként elkezdtek kisimulni, arcszínembe visszatért a pulykaméreg nélküli üde rózsaszín, szemem villódzó fénye meghitt csillogássá "fakult" és a kinti kerregés-karrogás, kivert kutyaként eloldalgott.

Limpár Ildikó: Emlékek tava

„Váljék szép emlékké!” - kívánja olvasóinak útravalóul Limpár Ildikó, és valóban azzá is válik. Legyen bár az ember gyermek, felnőtt vagy öreg. Hiszen mindenkinek akadnak az útjában fújtató, kétfejű sárkányok és gonosz boszorkányok, akik csak arra várnak, hogy megszelídítsük őket. Vallom, hogy aki a mesékből egyszer, úgy érzi, örökre kinőtt, az nem lehet már felhőtlenül boldog. A mesének ereje van. Szíve, lelke, gyógyító érintése.

Szent Miklós (Mikulás) napján, talán ezért ébredtem hajnalban, és kialvatlanságomért jutalmul ezt a mesét kaptam. Amit ki is olvastam, mire megvirradt, és a varázsos melegség, amit itt hagyott, beragyogta az egész napomat!