Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban

A Háromszor hajnalban cím ismerős lehet azoknak, akik olvasták a Mr. Gwynt, de akiknek nem lenne, ők se „kapcsoljanak” el! :) Az említett regényben, Mr. Gwyn vissza akar vonulni a világ bizonyos „zajaitól”, köztük az írástól is. Egy igazi alkotó azonban nem élhet alkotás nélkül, így születik meg a portréfestés, szavakkal. Különös portrék ezek, nem fizikai leírások, hanem különös, különleges történetek, melyekben a modell szerettei nem biztos, hogy a modellre ismernek, ő azonban teljes mértékben azonosulni képes a portréjával, amire nem mindig büszke, de legalábbis annyira intim, (szó szerint is) lecsupaszított, hogy nem szívesen tárná nyilvánosság elé. Ennek a különös kis könyvnek pedig - aminek a borítója már megint minimálisan maximális -, tartalmaznia kellene Mr. Gwyn portréját (is). De persze az írás kezelhető teljesen külön is, elvonatkoztatva a korábbi regénytől. Bevallom, inkább így tekintettem rá... Nem akartam, hogy elvigyen a keresgélés, hogy miatta ne legyen teljes a bariccói élmény, amit pedig úgy szeretek. Mindig különleges, mindig meglepően újszerű, miközben ringatóan otthonos. Ezt vártam a Háromszor hajnalbantól is...

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

„Mi mindenre vagyunk képesek, gondolta. Felnőni, szeretni, gyereket szülni, megöregedni - és mindezt úgy, hogy közben, egy soha meg nem érkezett válasz vagy egy soha be nem fejezett gesztus végtelennek érzett ideje alatt, máshol vagyunk. Mennyi ösvényből áll, mi egyetlen útnak látszik, és mily különböző lépésekkel járjuk be azokat!”

Alessandro Baricco: Harag-várak

"(...) egyikünk története olyan, mint a másikunké... egy zakó vagy egy összeroncsolódott láb vagy egy megkergült ló, és már rá se ismersz az életedre... a sors is hozott anyagból dolgozik... Penthnek egy zakója volt, semmi más... "


Miből épülhetnek a harag-várak... Van, akié a legkeményebb kőből, jéghideget ont magából, és nem hagy menekülni. Van, akié a legátlátszóbb, legfinomabb üvegből, ahol elég egy halk fuvallat, és minden fal százszorosan felerősíti azt, míg tébolyunk testet nem ölt.

Alessandro Baricco: Selyem

Drága Alessandro!

Köszönöm Neked, hogy megtetted, amire mostanában oly sokan képtelen voltak, és elbuktak... Köszönöm, hogy kirángattál eddigi legmélységesebb olvasási válságomból. Megmutattad, igazoltad, hogy miért is szeretek - és szeret még megannyi ember - a betűk rejtelmébe merülni. 

Kikapcsoltad a világot, a szívemet, agyamat, de csak egy pillanatra, mint mikor egy rendszer átáll egyik nemtudommicsodáról a másikra. Látod, még egy valamirevaló hasonlatot sem tudok írni. De milyen jó, hogy vagy te nekünk, aki tudsz. Hajaj de még hogy tudsz.

Alessandro Baricco: Vértelenül

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, kit úgy hívtak, Alessandro Baricco. Olasz nemzetiségéhez híven szerette ő a spagettit, csak éppen nem úgy, mint többi honfitársa, és az olasz konyha szerelmesei szerte a világon; ő nem aldentére főve, ízletes mártással nyakon öntve, gazdagon megszórva sajttal fogyasztotta, ó nem! Ő nyersen ette, a közepén kettéharapva, fogaival őrölve, miszlikelve... És ez az, ami őt olyan egyedi, utánozhatatlan gourmet-vá tette...

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Nem az első művem volt Bariccótól (szám szerint a harmadik), és most már egészen biztos, hogy nem is az utolsó! Arról már nem is beszélve, hogy ő is erősíti a férfi "szeretezők", azaz szeretett szerzők eddig még nem túl népes táborát! :)

Ez a könyvecske pont olyan kiszámíthatatlan, mint a tenger/óceán... Első olvasatra tündérmese felnőtteknek, egyedi, különleges, viccesebbnél viccesebb szereplőkkel, öröm, boldogság, letörölhetetlen mosoly az arcon; majd hirtelen, minden felkészítés nélkül egyszer csak átcsap véres, kőkemény küzdelembe az életért; utána jön még egy kis hahota, de közben fejbe vág, hogy te meg mit röhögsz, mikor ez inkább letaglózó, végül olyan „az őrület határán” arckifejezéssel hagy magadra, hogy ha nem egyedül vagy, félő, hogy fehér köpennyel próbálnak óvatosan megközelíteni.