Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

„Mi mindenre vagyunk képesek, gondolta. Felnőni, szeretni, gyereket szülni, megöregedni - és mindezt úgy, hogy közben, egy soha meg nem érkezett válasz vagy egy soha be nem fejezett gesztus végtelennek érzett ideje alatt, máshol vagyunk. Mennyi ösvényből áll, mi egyetlen útnak látszik, és mily különböző lépésekkel járjuk be azokat!”





Alessandro Baricco... Nekem már maga a neve egy költemény. És ez a regénye is... olyan, mint egy mély, legzsigeribb porcikáinkból kiáramló hatalmas sóhaj. Egy dal, egy vers. Jobban mondva egy olyan művészi alkotás, amire jóformán nincsenek emberi szavak. Csak úgy van. És mi is csak úgy vagyunk benne. Nem is olvassuk, hanem lélegezzük, intravénásan habzsoljuk. 

Két vágyam is van a Mr. Gwyn olvasása után. Mindkettőhöz egy műteremre van szükség, ahol kopadozó, málló falak és elrozsdásodott vízvezetékek között, az élet bakelitre rögzített zajai surrognak és Caterina de' Medici villanykörték égnek, míg fényük bizsergető sötétséggé nem teljesedik. A különbség csak az, hogy az egyik vágyamban Alessandro meztelen, és velem van mindennap kettőtől nyolcig, míg én figyelhetem minden egyes rezdülését, hogy megérthessem honnan jön ennyi harmonikus diszharmónia és ennyi... élet... nem a legjobb szó... nincs is rá szó... létezés. Művészi létezés. Csak nézném, szinte levegőt is alig vennék, minden apró moccanását beszívnám, elraktároznám... Nincs mit szépíteni a dolgon... szerelmes vagyok. Alessandróba és Mr. Gwynbe is. 

„Olyan égőket akart, melyek harminckét nap működés után kihunynak.

- Hirtelen vagy kis agonizálás után? - kérdezte az öreg, úgy, mint aki teljes mélységében megértette a problémát.”

A második vágyam merészebb, és ha csak belegondolok is apró áramütések járnak át. Ugyanez a helyzet, fordítva. Én vagyok a meztelen, s ő a nesztelen. Néha feláll, letesz pár cetlit a padlóra, amiket óvatosan körüljárok, és anélkül érzem a szavakat, hogy elolvasnám őket. Írja, könyörgöm, írja meg az én portrémat is Jasper!!! Tudni akarom ki vagyok, mi az én történetem. Milyen táj vagyok, milyen időjárás, milyen hangkavalkád, milyen... A vízhatlan fejkendős nő meg csak áll, és helyeslően mosolyog. 

Bariccót szerintem vagy imádni, vagy utálni lehet. Langyos érzelmeket mindenesetre nem hiszem, hogy hordoz magában.  Én imádom. Teljes odaadással. Életemben először, idén jutottam el Olaszországba, és azt hittem, ott majd megértem... Majd megértek mindent. Ám nem így történt, mert Olaszország túlontúl kézzelfogható és "földi" volt, nem csaptak meg Baricco lágyan elomló hullámai... Imádtam. Szó se róla. Majdnem olyan, volt, mint a képzeletemben. De Bariccót megérteni kevés... Mikor őt olvasom leszáll a lila köd, és legszívesebben örökre belevesznék. Volt már olyan könyve, ahol egyszerűen nem tudtam elmondani miről szól. Mert ugyan szólt erről is, meg arról is, mégse szólt egyikről se. Valahogy mindig mindenről szól, amiről csak az élet szólhat. Ha most azt mondanám, hogy a Mr. Gwyn, egy kiégett író próbálkozásáról szól, hogy olyat alkosson, amit ember még előtte nem, és elkezd portrékat készíteni, ami embereket ábrázol a maguk csupasz valójában, ám mindezt nem ecsettel, hanem tollal, írógéppel, billentyűzettel teszi, akkor igazat mondanék, és mégsem. Mert a sorok között rejtetten, máskor hetykén tolakodóan annyi minden másról is szól. Tudom, hogy tele van olyan töltetekkel is, amik most már nem tudtak hozzám eljutni, mert túl sokan voltak, és belevesztek a tömegbe, de ezért is tervezem a könyveit majd sok sok idő múltán újraolvasni. Mert őt olvasni olyan, mint azok a vizuálisan becsapós furfangos ábrák, mindig mást lát beléjük az ember. És közben mégis ugyanaz. Pont, mint a könyve borítói. Imádom őket! Látszatra nagy semmi, pedig közben rajta van minden. Amúgy meg tiszta, fehér, egyszerű, letisztult, szép. És mindezek mellett humoros. Ó, de még mennyire...

„- Én a maga helyében nem lennék ennyire nyugodt.

- Nem vagyok nyugodt. Csak azt mondtam, hogy még van időm. Arra gondoltam, majd csak pár nap múlva fogok pánikba esni.

- Maguk, fiatalok mindig mindent későbbre halasztanak.”

~ Értékelés: 10/10 és kedvenc    Már megint egy különleges Barricós hangulat, ami elvarázsol és rabul ejt, és ami után úgy érzem magam, mint akinek egy csodásan abszurd álma volt, amit minden erejével igyekszik megőrizni... Azt mondanám: „Ringasd el magad, Ringasd el magad. Ha senki nincs ki elringasson, olvass Bariccót!” :)

Korábbi Baricco olvasásaim:

- Vértelenül

- Tengeróceán

- Selyem

- Harag-várak