Rosemarie Eichinger: Esznek-e ​a halottak epertortát?

Van, akinek a temető a fájdalmak és gyász helye. Van, aki direkt kerüli. Van, aki szeret bolyongani bennük, beszívja a múlt illatát, idilli, természetben gazdag parknak tekinti. És van, aki ott él... És a hangsúly az él-en van!  

„Emma szereti a temetőt. Itt érzi otthon magát. Apja ássa a sírokat, ő az égnek meredő sírkövek közt játszik. Ez így van, amióta az eszét tudja. Ma már persze nem játszik olyan gyakran. Vagy legalábbis nem úgy. Mégiscsak Betöltötte a tizenkettőt! Többnyire keres magának egy nyugodt helyet, olvas, rajzol, vagy a Nintendóval játszik.”

Joanne Harris: Szederbor

...avagy: Bor, mámor, Joanne Harris:
Emlékszem, régen sosem értettem a nagy hűhót, amit egyesek a bor körül csapnak. Ezt a nagy mítoszt és szenzációt és hozzáértést... Zsenge koromban, speciel nekem csak arra volt jó, hogy elbóduljak, és csakis az édes változatokat nem köptem ki. Azon belül tőlem lehetett olcsó vagy kannás, kevertem kólával vagy Schweppes naranccsal. Aztán jött a fröccsös korszak, ahol már elkezdtem a bor ízére is figyelni a hatása mellett... Aztán mire közel harminc lettem valahogy engem is elért ennek az egésznek a szele... Elszürcsölni egy-egy pohár testes, minőségi, száraz vörösbort, amit már eszemben sincs  keverni vagy kiköpni, miközben elgondolkodik az ember az élet értelmén és miértjein. Különösebben nem értek hozzá még ma sem, bár nagyon szeretnék, de olyanokat már én is tudok mondani, hogy milyen kerekdeden fűszeres, meg érezni a lankák zamatát. És közben el is hiszem a lankákat egytől-egyig... :D

Fannie Flagg: A ​Redbird Christmas

Karácsonykor a legtöbben emocionálisabbak, befogadóbbak, érzékenyebbek vagyunk. Nyitottabbak a szépre, giccsre. Érzésekre, illatokra, emlékekre. És a karácsonyi regények ezt kihasználva jól elringatnak, mint egy fodrozódó vízen lebegő csónak. Ilyenkor a szívbe markoló történetek erősebben hatnak, a kacagások gömbölyűbbek, az ölelések szorosabbak. Én pedig arra gondoltam, ugyan ki szabja meg, hogy karácsonyi történeteket csak karácsonykor olvashassunk? És ha én nyáron vágyom minderre? Akkor mi van? Semmi! Akkor sötétítsünk be, tekerjük a ventilátort / légkondit feljebb, kapcsoljunk melengető fényeket, főzzünk egy fahéjas teát, és máris lehet karácsony mondjuk augusztus közepén is akár! 

Bár az időjárás jóval enyhébb, mint ilyenkor általában, azért azt mégsem mondhatom, hogy annyira messze elrugaszkodtam a karácsonyi időszaktól... De a lényeg, hogy lehessen karácsonyi hangulat, amikor csak vágyunk rá! Én például most direkt megvártam, míg lecseng a naptár szerinti ünnep, ami tele van rohanással, és megvártam míg eljön a lappangó január, ami amúgy is hosszú, szürke, hideg (már általában, most nem annyira), bekuckóztam, és olvastam. Hát van ennél jobb?! 

Elif Shafak: Az isztambuli fattyú

„Az élet véletlen egybeesésekből áll. A véletlen és az egybeesés nem ugyanaz. Ahhoz, hogy az ember ezt megérthesse, néha szüksége van egy rossz dzsinnre.”

Ki vagyok? Miért vagyok? Honnan vagyok? Hová tartok? Miért tartok? - Közhely vagy sem, ezek a kérdések, így vagy úgy, egyszer mindenki életében szép kacskaringós kérdőjelet kapnak a végükre. Vannak azok a szerencsések, akiknek már egészen korán tiszta az útjuk és egyértelműek a gyökereik is. Vannak, akik kicsit több munkával, de még időben rátalálnak a válaszokra. Vannak, akiknek az újra és újra megérkező válaszok egymás fejére ugrálnak, mint vásott kölykök az ágyban, takarodó után. És vannak olyanok, akiknek az egész életük ezek körül forog...

Szemezgetés: Helló június!

Szeretek új megjelenésekből szemezgetni, csak ritkán veszem rá magam, hogy írjak is róla. De most megint megérett a meggy, lássunk hát néhányat (négyet), amikre talán szemet vethetünk...

Hangjegy jelentések: Szeder szüret

Kép: saját

:::::::::::::: ♫ ♪ ♫ ::::::::::::::

„Nyakig benne a lecsóba'

Fenékig tejfel, s a veleje

Hab a tetején

Mind az enyém” 

:::::::::::::: ♫ ♪ ♫ ::::::::::::::

Sokszor keresem, kutatom azt a zenét, ami csak úgy, mint egy jó könyv, kikapcsol, elringat, elrepít egy kicsit ebből a világból, miközben fricskát mutat, görbe tükröt, jelentéssel bír, van mélysége, de nem kell beleveszni. Líraian dallamos. Igényesen bohókás. Minden érzelemre és érzékre hat. A legjobb, amikor a zene és előadó csak úgy megtalál. Vagy valakin keresztül, vagy csak mert épp jókor kapcsoltam be a rádiót. Ezek a sorsszerű ismeretségek, amiket általában hosszú éveken-, ha nem egy életen át ápolok. Ebbe a sorba állt most be egy fiatal lány, akit, ha még nem ismernétek, talán most sikerül egy kicsit közelebb hoznom. Legalábbis ez a célom. Ő Szeder-Szabó Krisztina, azaz Szeder.

Egressy Zoltán: Szarvas a ködben

 „Milyen lehet felhőben menni, hideg? Mintha egy szellemben sétálnál?” 

Nő vagyok, túlélő.

Nő vagyok, és egy darabig kísérteni fog az esküvők gondolata. Meg a szarvasoké. A ködé. A derengésé.

Szarvas vagyok a ködben. Olvasó a ködben, homályban, lélekvesztő, sűrű erdőben, amelyet Egressy Zoltán teremtett. Majdnem eltévedtem benne, de talán még idejében kitaláltam...

M. L. Stedman: Fény az óceán felett

A világítótorony fénye mindenkinek segít a tájékozódásban, a helyes irány megtalálásában, a veszély elkerülésében, mindent újra meg újra fénybe von maga körül, csak éppen a közvetlen közelében élőket nem. Ők magányosan, szó szerint is elszigetelten, magukra hagyatva vívják a sötétben személyes harcaikat.
Vajon szerencsés-e az a gyermek, akiért két anya szíve dobog? Akiért egyszerre és külön-külön két anya ösztönei rándulnak görcsbe? Akiért, ha kell, két anya vív akár életre-halálra szóló harcot? Akinek érkezése két család, látszólag elveszett sorsát képes visszafordítani, új életerőre fakasztani?

Erről szól M. L. Stedman regénye, és a szeretet erejéről, amit a felnőttek, egy kisgyermek által megformált reménybe és életbe képesek oltani. Még ha ezzel ártanak imádatuk tárgyának, egymásnak és saját maguknak is. A könyv lapjain nem csak a kétféle óceán (Indiai és Déli) találkozása gerjeszt hatalmas hullámokat, hanem a csöpp, távolról alig észrevehető, a nagy egészet tekintve jelentéktelennek tűnő sorsoké is, amelyek a szigeten, és azon túl hánykolódnak.

Eowyn Ivey: A hóleány

Magas hegyek mögött, előtt, között, hol a tenger többnapi járásra van, ott laknak ők, a bátor, olykor magányos, időgyúrta, szélformálta, eső növesztette alaszkai farmerek. Hogy miért éppen Alaszka? Miért választja valaki ezt az életformát önként és dalolva, az talány. Egészen addig, amíg fel nem fedezzük azokat az apró kincseket, amiket az olvadó jégcsapok és mindent lágyan beborító zuzmó rejtenek.

Jack és Mabel, férj és feleség. Egyetlen kincs hiányzik az életükből, érzésük szerint a legnagyobb. A gyermek. Hogy gyászukat, hiányukat feldolgozhassák, kietlen tájra eveznek, ami, mint kiderül, nem is olyan kietlen. Az ember többet is találhat ott, mint különös bogyók és bevetendő, felszántandó földek, elejtendő jávorszarvasok. Az ember, ott, ahol azt hihetné már Isten sem néz arra, családot találhat. Gondoskodó szomszédokat, akikből barátok lesznek, és egy különös leányt, aki a misztikum és valóság határán táncol mezítláb, fonott kosárral a kezében, miközben hópelyhek cikáznak körülötte. 

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

 „– Én minden történetet szeretek. Szerintem nincs elejük, sem végük. Ezért szeretem őket. Túlélik az embert. A múlandóságban csak a történetek tartanak örökké.” 

Bár még a múlt évben fejeztem be a könyvet (azaz tegnap :)), mégis stílusos és ironikus felütése az új évnek, az új időszámításnak. Úgy voltam vele, hogy olyan nagy meglepetés idén tavaly már nem érhet, és a toplista nagyjából összeállt a fejemben, legalábbis ami az elejét illeti, és akkor jött Az idő bolondjai, hogy jól felülírja… Hogy mennyire, az nemsokára kiderül majd az 2015-ös összegző bejegyzésből. :)

Az idő. Erről az egyszerű, ám végtelenül összetett bestiáról szól Benyák Zoltán könyve. Az időről, amiből mindig a legkevesebb van, ami olykor túl hosszúnak, máskor túl rövidnek tűnik, de természetesen sosem egyezve az igényekkel. Az időről, ami kegyes és kegyetlen egyaránt. Ami olyan, mint a szél, nem látjuk, csak hátrahagyott nyomai árulkodnak róla. Magunkon érezzük marcangoló fogát, másokon látjuk rút keze nyomát. Az idő majd eldönti. Az idő majd meg- és begyógyítja, megszépíti. Idővel kiderül… 
És szól még Az idő sokszínű bolondjairól. A cselekmény sok apró, de kiemelten három fő karakter szőtte szálon fut:

Claire North: Harry August csodálatos élete

Kálacsakra, uroborosz, Kronosz Klub és kvantumtükör. Ha azt mondom, erről szól a könyv, sokan valami nyakatekert, különös, fantasyval vegyes sci-fi sztorit vélnének sejteni, és végül is nem állnak távol az igazságtól, azzal a különbséggel, hogy Harry August csodálatos életében minden olyan valós. Legalábbis valósnak hat. Én pedig értékelem az ilyen történeteket. Ahogy anno a Stallónál simán elhittem volna, hogy trollok márpedig léteznek, itt is már-már teljesen természetesnek hatott, hogy vannak emberek, akik megszületnek, leélik az életüket, meghalnak, majd újra megszületnek és kezdik az egészet elölről. A kor ugyanaz, a test ugyanaz, a világ is ugyanaz, mégis más, az elme több, kiegészülve minden korábbi élet élményeivel, tapasztalatával, tudásával. Ez (nem csak) az egyetlen (de fő) pontja a könyvnek, amit nehezemre esett megemészteni. Hogy egy gyermek akár már 3-4 éves kora körül derengeni kezdjen, 5-6 évesen pedig ténylegesen magára és különleges helyzetére eszméljen. Mert ez, ha belegondolunk, szomorú. Mindamellett további kérdéseket vet fel, mint a történet egésze. Mint a képregényekben, animációkban, csak úgy villámlik ki az ember fejéből a temérdek mennyiségű kérdőjel már az elejétől, egészen a könyv becsukása utánig. Én még párommal is jót diskuráltam róla a vasárnapi ebéd fölött... :) 

Gárdos Péter: Hajnali láz

„– A lélekről szeretnék önnel beszélni, főorvos úr. 

Lindholmnak az álla és az orra volt megvilágítva. 

– Az fura jószág.” 

De még milyen fura jószág! Remeg, reszket, esdekel, elveszíti a reményt, majd újra visszanyeri, kitágul, beszűkül, vonyít... Aztán, ha véget ér a hajnali láz(álom), a tombolás, lüktetés, halál, akkor szélsebesen gyógyul, épül, felejt. Újra emberi, földi dolgok után sajog. Szerelemre vágyik. Megértésre, jó szóra. Minden eszközt és lehetőséget elfogadva, megragadva. 

Gárdos Péter regénye, melyet maga a nagy író, Az Élet írt, ő pedig fordított, egy gumicsizmák taposta, sárból félszegen, ám annál céltudatosabban, elszántan előbúvó kis virágszál története. Jobban mondva kettőé (és hányszor kettőé...), mert a kettő sosem magányos szám. A háromban már valaki fázik, fél, intrikál. Igaz-e galambom, Gold Judit? Hogy nem mind arany ami fénylik. És nem mind ijesztő, ami vipla-fog. S amin lötyög a kabát, zörög a csont. Hisz csak hús és bőr és csont vagyunk, de belül van a kutya elásva. Kinek mélyebbre, kinek sekélyebbre. 

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

Sokszor megfogadtam már magamban, hogy igyekszem több olyan könyvet olvasni, amit férfi könyvmoly társaimnak is jó szívvel tudok ajánlani. Na, ez most nem az a könyv és nem az a poszt! :) Azért majd ígérem próbálkozom tovább...

Képzeljétek el, hogy van egy fa. Közönségesnek tűnő almafa, ami azonban rakoncátlan kis jószág, almákat dobál, leveleket hullat, rázkódik, nevet, huncutkodik, szomorkodik, örül. Aki ennek a fának a gyümölcsébe beleharap, megpillantja és minden ízében, színében átéli élete legjelentősebb eseményét. Legyen az bár jó vagy éppen rossz. Attól a pillanattól kezdve, az élete, akarva, akaratlanul e körül a pillanat körül forog. Ti mit tennétek, beleharapnátok az almába vagy inkább elásnátok a kertben?

Sült zöld repeta

Tudom, mindenki unja már, amikor az éppen rajtam tort ülő olvasási válságommal jövök, de ez most tényleg szívósnak bizonyul(t) sajnos. Így aztán végső elkeseredésemben, (természetesen csak a szimbolikus) könyvhajigálás után arra jutottam, hogy inkább kipróbálom a módszert és trükköt, amit többen is ajánlottatok az ínséges és nehéz napokra, azaz, én, aki újraolvasás ellenes vagyok, végül mégiscsak leporoltam egy igazi nagy kedvencet... Sokáig gondolkodtam melyik az a könyv, aminek a világába akármikor, akármennyi időt eltöltenék, és bár több is eszembe jutott, ahogy tettem fel magamnak az ilyenkor szokásos bugyuta kérdéseket: Ha csak egyetlen könyvet vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre melyik lenne az? Ha életedben már csak egy könyvet olvashatnál el újra melyik lenne az? És akkor egyszer csak felcsillant az immár örök és kőbevésett válasz:

G. Szász Ilona: Álomszövő Pendula

Elfogultság ide vagy oda (persze, hogy ide! :)), be kell valljam, nagyon szeretem a blogomat! Tetszik, hogy, amikor belépek, és körülnézegetek, tényleg magamat, és mostanában gyűjtögetett emlékeim egy részét látom, amiben jólesően megfér egy őrjöngős, sikítós, ugrálós Anna and the Barbies koncert, egy tüneményes mesekönyvvel. Mert hogy most bizony ez következik soron. Az Álomszövő Pendula, aminek már a címe olyan ajtókat nyitogat bennem, amik mögé igencsak jó lenne belesni...

G. Szász Ilona könyvének alakulását a facebookon követtem nyomon, mint régen, gyermekként ácsingóztam utána, lestem az újdonságokat, Ilona kikacsintgatott néhány illusztrációval, és egyre csak azt éreztem, ez kell nekem a polcra! Mert egy Pendula, aki álmokat sző, csak jó lehet. Megszőheti talán az én álmaimat is...

Graham Joyce: A katicák éve

Kérlek, ne értsétek félre, de engem üldöznek a kamaszfiúk mostanában. Kezdtem a Holtversennyel, folytattam a Megyek utánaddal, hogy aztán katicainvázió legyen úrrá rajtam... Kérdezhetnétek hogy nem unom még ezt a sok Boyhood jellegű coming-of-age sztorit, de valahogy nem unom. Még csak azt sem kívánom, hogy bárcsak Girlhood lenne. A girlhoodot megéltem, tapasztaltam, míg a boyhoodról, amíg nem olvastam, csak elképzeléseim lehettek.

Graham Joyce jól ír(t). Kamaszosan, jól. Mondhatnám, hogy átlagosan, de nem mondom, mert ez a jelző degradáló, pedig itt most pozitívan gondolnám használni. Amikor A Katicák évét a kezembe vettem, nem vágytam semmi flinc-flancra. Valami kis lassú víz, partot mos érzésre vágytam, és mindezt hangulatban, tempóban is megkaptam.

Szabó T. Anna: Senki madara

„Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy árva juhászfiú. Ott élt a pusztán, ahol fényből van a firmamentum, szabadon suhog a szél, és az ég meg a föld egyforma széles. Nem volt neki a világon semmije-senkije, csak egy kis fekete, csillagszemű kutyája, Uccu nevezetű. (...) Azt beszélték erről a fiúról, hogy ért az állatok nyelvén és minden teremtményt meg tud gyógyítani.”  

Mind senkié vagyunk. Egymás karjaiba simuló, egymás arcába mosolygó valakik, akik senkié. A nemmel nem taszítunk, a nemmel alakítunk. Magunkból, magunknak, magunkat. Haldoklunk egymás fogságában, közben akarunk is, nem is menni, szállni a darvakkal. Csak egy részünk akar. A vérpiros hajtűnk, mely könnyen megsebzi múló, alakuló vágyaink, s mi inkább eladjuk, vagy bársonydobozba rejtjük.

Számomra erről (is) szól Szabó T. Anna Kyoko prózája, mely igazából rím nélküli vers, sőt, olvasás után a rímeket is beleálmodom. Tátos, aki táltos együtt lüktet a Föld szavával, sóhajával, lát és érez embert, állatot, holtat s a kettő között imbolygót. Megbabonázva figyeli minden évben a kecses darvak táncát, ám egy télen, a kecsesek között feltűnik, kiviláglik egy még kecsesebb, hófehér példány, tűzpiros folttal a feje búbján. Tátosban feléled az ősi, birtoklási vágy, mely vonzza a madárhoz. Megszabadítja a szárnyalót kötelékeitől, s közben a legsúlyosabb béklyóval ruházza fel; a szeretet, jobban mondva szerelem földön tartó erejével. 

Guus Kuijer: Minden dolgok könyve

 „– Tulajdonképpen mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezte. 
– Boldog – felete Thomas. – Boldog szeretnék lenni.” 

Minden maradandó olvasásnak, legalábbis a legtöbbnek van valami története. Ennek a kis könyvecskének esetemben annyi, hogy kedves barátosném és bloggerinatársam PuPilla üzenetet küldött, mely üzenet ennyi volt: Minden dolgok könyve – kell neked! Én hittem neki, így azonnal be is szereztem. És milyen jól tettem, mert egy újabb kincseskönyvvel bővült a repertoárom.

Jessie Burton: A babaház úrnője

„(Mind) Egy reményekkel teli falikárpiton dolgozunk, amelyet nem más sző, csakis mi magunk.”

Női (elnyomott) sorsok, vallást, hitvilágot, nemi hovatartozást, rasszt célzó tabu témák, mindez a 17. századi költőien misztikus, csipkejégvizű amszterdami csatornák forgatagában. Röviden és tömören leírva ez A babaház űrnője. 

Nem csak babaházat, de tényleg művi gonddal szőtt, részletgazdag falikárpitot tart kezében az olvasó. Főszerepben Petronellával (Nellával), az egyszerű, vidéki lánnyal, akit a családja jó neve, ám kiürült kincsesládája férjhez kényszerít egy jómódú családhoz. Családhoz, igen, mert Nella nem csak Johannes Brandt-t kénytelen elfogadni hitveséül, de annak kívül tüske, belül bunda húgát, Marint is, a cserfesen naiv, pozíciójához képest nagyhatalmú cselédlányt, Cornéliát és bizony a szerecsen csupa elegancia és tudás Ottót is. No meg persze magát a csupa titok, csupa súly Brandt házat.

Erskine Caldwell: Isten földecskéje

„A völgy városában koldus a szépség, s az erős férfiak vágyakozása olyan, mint a megvert asszonyok szűkölése.”  

Nem sokat tudtam a könyvről, csak úgy megtetszett a címe, és a fura borítója. Talán még a fülszöveget is csak ímmel-ámmal futottam át... Szinte az első lapoktól megfogott a nyers, senkit, de legfőképpen saját magát és a benne foglalt embereket és életeket nem kímélő humora. Egy család, akinek tagjai külön-külön próbálnak boldogulni az életben, ki ki saját hite, elképzelése, meggyőződése szerint. Ty Ty Walden, az apa, farmer, földjét pedig idestova tizen-huszonéve szerteszéjjel lukak és gödrök tarkítják; ő az arany megszállottja. Míg vele maradt fiai, Buck és Shaw időnként már feladnák, új, másabb, színesebb élet után néznének, azt keresik esténként kimosakodva a városban is egy-egy kártyaasztal és lány társaságában, addig apjuk rendületlenül hisz, bízik, remél, és mikor az ő hite is ingatag talajra téved, hát új formába önti. Az Isten földecskéjében az a jó, hogy az mindig az Istené. Attól nemesnek, jónak érzi magát az ember. S még az is jó benne, hogy akár percenként, és mentálisan mozgatható ide-oda, éppen ahogy a szükség kívánja...