Matt Haig: A ​fiú, akit Karácsonynak hívnak

„De bárhogy hívd az öreget, a lényeg, hogy ismered. Pedig volt idő, amikor senki még csak nem is hallott róla, mert még csak egy Nikolas nevű kisfiú volt, aki a nagy semmi, pontosabban Finnország kellős közepén élt, és semmi köze nem volt semmilyen csodához azon kívül, hogy hitt benne. Gyerek volt, aki alig ismerte a világot, csak azt tudta, milyen ízű a gombaleves, és hogy az északi szél hideget hoz. Szerette a meséket, és csupán egyetlen játéka volt, egy tarlórépából farigcsált baba.”

Már majdnem februárt írunk, de ez a könyvecske még csak most jutott odáig, hogy elolvassam. Igaz, hogy karácsonyi ráhangolódásnak szántam eredetileg, de talán így még jobb is. Ugyan ki szabja meg, hogy karácsonyi történeteket nem élhetünk át az év bármely szakában?! A január-február amúgy is elég lehangoló tud lenni, a nagy szürke, köd és szmog foltozta kabátjával, jéghideg leheletével. Délutánonként már érezzük ugyan, hogy a világosság próbálkozik, de a hideg még mindig makacs, mint egy rossz rénszarvas... Ilyenkor különösen jólesik bevackolódni, egy forrón gőzölgő bögre és könyv társaságában. Senki nem néz oda, ilyenkor aztán lehetünk szentimentálisak vagy hóbortosak, vagy egész egyszerűen csillogó szemű gyerekek, akik mesét akarnak. Még akár 30,40,50... felett is. 

James Bowen: Bob, az utcamacska

Aki ismer, az most meglepődve látja, hogy a borító és cím bizony tényleg azt rejti, amit rejt; egy cicás történetet. Nem vagyok egy nagy macskarajongó, de bizonyára csak azért, mert hűvös, zsémbes, dacos, felsőbbrendű viselkedésük rám időnként épp annyira jellemző, s két dudás ugye, mint tudjuk... Igaz, nem is sok kontaktom volt cirmosokkal, de amikkel akikkel volt, azok elég furán viselkedtek... Emlékszem, amikor például tanulmányi kirándulásra vittek általános iskolában, és különböző családoknál laktunk, az enyémek házában mindenhol, de szó szerint mindenhol macska volt; az ágyon, a fotelban, a konyhapulton, a mosdókagylóban... Az egyikkel egész jól összebarátkoztunk, gondoltam én, esti közös tévénézés közben odaadóan simogattam, ám ez kisvártatva horrorba fordult, ugyanis amint abbahagytam, a cicamica mérgesen fújt rám, és karmolt... Aztán egyszer, amikor az amúgy is nagyothalló háziak nem látták, hallották, hatalmasat fújtam és vicsorogtam a kandúrkára, aki rögtön tudta merre hány óra, és többet nem hogy simogatást nem kért, de a szobából is kivonult, ha én bevonultam.

Mitch Albom: Öten ​a mennyországban

Megmondom őszintén, hogy valami kis tingli-tangli, hepehupára számítottam, sőt, egyenesen azt gondoltam, gyermek-, de legalábbis ifjúsági könyv. Nem olvastam el a fülszöveget, csak a cím valahogy úgy megtetszett, ezért már jó pár éve ott csücsült a könyv a várólistámon. Amit végül kaptam, csalódás...

De szerencsére abszolúte pozitív!  💗 💗 💗

Hendrik Groen: Lesz ez még így se

Szerintem van abban rizikó, ha egy könyvet, egy másik, korábban megjelent, sikeresnek mondható könyvvel próbálnak eladni. Nem beszélve róla, ha kettővel. Egyrészről jó, mert az ember be tudja lőni jobban, hogy vajon passzol-e az ő ízléséhez – már ha hiszünk a hasonlításnak –, másrészt a mérce így már magasan van. Sajnos vagy nem sajnos, bár sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is beállok a fangirlök táborába, Fredrik Backman óta nekem nagyjából bármilyen könyvet lehet ajánlani, ami így vagy úgy de hozzá, a stílusához, témájához köthető. Pontosan így landolt nálam, a 83 és 1/4 éves Hendrik Goren titkos naplója, azaz a Lesz ez még így se. És hogy vajon lett-e ez így vagy se... Mindjárt kiderül!

„Szeretem, ha nem vesszük a szükségesnél komolyabban a dolgokat. Túl sok ember van, aki túl fontosnak gondolja magát, vagy azt, amit csinál. Pedig senki sem több, mint homokszem a sivatagban, mint porszem a világegyetemben.”

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

„(…) a világnak szüksége van Istenre. Még akkor is, ha az olyannyira tökéletlen, hogy alig lehet megkülönböztetni egy tehetséges cirkuszi artistától. Egy tehetetlen, de jóságos Istennel ugyanis még mindig jobb, mint nélküle.”

Erről szól Hans Rath megkapó, okosan humoros Istenkereső (azaz véletlenül találó) szatírája. 

Dr. Jakob Jakobi (többek között) párkapcsolati pszichoterapeuta, akitől azonban sorra elfordulnak ügyfelei, amikor a doktor maga is válni kényszerül. És még az orrát is betörik. Nem is egyszer. De ezeknek a balszerencsés fordulatoknak köszönhető, hogy megismerkedik Abel Baumann-nal, egy (többek között) cirkuszi bohóccal, aki épp egy hozzáértő segítőt keres, egy pszichológus személyében, ugyanis nagy a baj! 

Egressy Zoltán: Szarvas a ködben

 „Milyen lehet felhőben menni, hideg? Mintha egy szellemben sétálnál?” 

Nő vagyok, túlélő.

Nő vagyok, és egy darabig kísérteni fog az esküvők gondolata. Meg a szarvasoké. A ködé. A derengésé.

Szarvas vagyok a ködben. Olvasó a ködben, homályban, lélekvesztő, sűrű erdőben, amelyet Egressy Zoltán teremtett. Majdnem eltévedtem benne, de talán még idejében kitaláltam...

Markus Zusak: Az üzenet

„A teljes nevem Ed Kennedy. Tizenkilenc vagyok. Kiskorú taxis. Sokban hasonlítok a legtöbb fiatalra a városnak ezen a peremkerületén: nincs valami sok kilátásom vagy lehetőségem. Emellett többet olvasok, mint kéne, és kifejezetten pocsékul megy a szex és az adóbevallás. Örvendek a szerencsének.”

Hogy e könyv üzenete célba érjen, két emberre van szükség. Ed Kennedy-re és Rád! Ed Kennedy adott, hisz ő a főszereplője ennek a roppant különös történetnek. Így, innentől kezdve, Rajtad áll vagy bukik a dolog!

„Talán mindenki képes túllépni önmagán.”

Ez az alapfeltevés. Hogy igaz-e, azt mi magunk döntjük el!

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

„Villa. Kés. Kanál.

Ebben a sorrendben.

Britt-Marie tényleg nem ítél el másokat, egyáltalán nem, de civilizált embernek nyilván eszébe sem jutna másképp elrendezni az evőeszközöket a konyhafiókban, ugye? Britt-Marie nem ítél el senki, de ugyebár, nem vagyunk állatok?”

Emlékeztek még Britt-Marie-ra az előző kötetből, melyben A nagymamám azt üzente, bocs? Azoknak, akik azóta is küzdenek vele, hogy kiheverjék ősárkányosságos boszorkányságát, rossz hírem van, mert Britt-Marie itt jár(t)! Áztathatjátok a szemeteket szódabikarbónába, írhattok listát azokról a dolgokról, amiért egy tornádóval vegyes hurrikán talán kellemesebb társaság nála, és magától értetődő, hogy a hír hallatára lesznek, akik lelkük mélyén üvöltenek, míg mások csak sikítanak, esetleg gondoskodón beharapják az arcukat, nehogy térden állva, suttogva ordítsák, hogy Istenek alkonya! De Britt-Marie itt jár(t), és nyomában nem marad más csak szikrázóan csillogó felületek, patyolat tiszta mezek, jóllakott patkányok, ajtón kopogtatás után sóvárgó lelkek, épülő focipályák, rendezett erkélyek és kétfelé kivezető utak.

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Nicolas (egyáltalán nem biztos, hogy férfi) Barreau-tól már két könyvet is könnyedén magamévá tettem. Először rám mosolygott a nő; majd megjelent Álmaim asszonya. Könnyed kis flört-menti románc lett a vége mindkettőnek, és fülig érő, mosolygó szív.

Nem volt ez másként most sem, a világ végén megtaláltam a gyöngyöző romantikát megint. Barreu-t olvasni nekem az édes kis nassolások közé tartozik. Vagy mint mikor hétköznap szürcsölsz egy kis pezsgőt... Van annak valami bája, amikor a 21. században, a metrón, ahol legtöbben valamilyen kütyüvel állnak (és ülnek) összeköttetésben, én hagyományos könyvből olvasok 18. század stílusában megírt szerelemes leveleket. :) 

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

„Magyar nyakba, magyar szemfog!" – vallja Gaura Ágnes, akinek vámpírjaival már rég készülődök megismerkedni, és most azt mondom, magyar kalandoroknak, magyar fantasy dukál!

 „(…) mikor legyen az ember őszinte magához, ha nem a sűrű sötétség idején (…)” 

Benyák Zoltán nem először bizonyítja be, hogy ez a műfaj igenis nekem is való, pedig most aztán tényleg fantáziadús fantáziát álmodott papírra! Míg az Idők bolondjainál, nagy örömömre a realisztikus elemek uralkodtak, A nagy illúzió végig hű marad címéhez, és a nagy örömömet, még nagyobb örömömre itt is nyakon csíptem.

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami

Kedves Jóisten!

Miamona vagyok. Ma körülbelül nyolcvanévesnek érzem magam, kívül-belül. Egyébként huszonnyolc vagyok, már közelebb a huszonkilenchez, nagyjából külsőleg is, bár a gondolataim van, hogy jóval öregebbek, de csak azok, amik messzi-belőlemről érkeznek. Nem csoda, hisz hosszú és nehéz utat kell megtenniük... Egy költözés szélén állok, de nem is ez a nagy dolog, hisz emberek jönnek-mennek, lakások cserélődnek, életutak ás árnyékok érlelődnek és pattannak, mint az egynapos virág, hanem az a hirtelen rám törő tartozom-e-én-egyáltalán-valahová-érzés, ami a műanyagzsákszagú óráimban most elővett. Bezsákolva, és dobozolva az életünk. Jön velünk, ahová mi megyünk.

Dragomán György: Máglya

 „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.” 

Nem tudom ti hogy tapasztaljátok, de a 2016-os év eddig nekem nagyon drasztikusnak tűnik. Emberek, olyanok is, akik előtte félszegek voltak, most hirtelen, akár egyik pillanatról a másikra hoznak meg jelentős döntéseket, rengetegen költöznek, váltanak, változtatnak, az életükön, magukon... És még csak februárt írunk.

Még csak februárt írunk, de azt hiszem, az év leg-leg könyve hozzám talált! Legalábbis a léc most már magasan van. A Máglya  ugyanis egyszerűen belém égett! Ez a legjobb kifejezés rá.

Stefano Benni: Margherita Dolcevita

 „Csak a döglött halak úsznak az árral.” 

Se nem vidék, se nem város… Nem csak Margherita lakhelyét írja jól le e nyúlfarknyi jellemzés, hanem magát a könyvet is. Az olaszok már csak ilyenek. Meglepőek. Elringatóak. Elringatnak, hogy aztán jól meglepjenek… Végy a kezedbe egy könyvet, melynek a borítóján egy leányka fekszik rovar-ágyon. Tavasz, szerelem, elvágyódás, álmodozás – gondolhatnánk. Közben meg kapunk egy jó nagy fityisz-tükröt a (fogyasztói társadalom atombombái által marcangolt) képünkbe.

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Mostanában nagyon megihletett a gyakori ködös időjárás, imádom a hangulatát, van benne valami költőien borzongató. Ezért is esett a választásom a már régóta halogatott Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeire. Amelynek anno a Kossuth Kiadó még irkálós versenyt is rendezett (kezdetleges firkálmányaim itt), és melynek eredményeként be is kerültem egy magánkiadású e-bookba. Sőt, még kigyűjtött idézetként is megtaláltam magamat a molyon!:))) Amúgy az én írásaimnak, most így utólag látva semmi köze nem lett ehhez a könyvhöz, persze ezt akkor még nem tudhattam...

Joachim Meyerhoff: Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt

Gyereknek lenni nagyon különleges, egyedi élmény (utólag és/vagy felnőttszemmel). Teljesen más dimenzióban képesek élni, persze úgy, hogy minderről sejtésük sincs, és bizony gyereknek lenni semmilyen körülmények között nem könnyű. Hát még akkor, ha az ember papája a helyi gyermek és ifjúsági pszichiátriai intézet igazgatója, az otthonukat pedig teljesen körülveszik az ápoltak, és abszurd, a gyerekekénél is elvontabb, sokszor félelmetes hangokkal, szagokkal, képzetekkel teli világuk.

Főhősünk, Joachim, két bátyja mellett a harmadik, legkisebb gyerek a családban, és sokszor még testvérei cinkosságára sem számíthat, perifériára sodródik az élet majd' minden területén. Apa és anya nagyon szeretik, ő főleg apát szereti, felnéz rá, a közel sem tökéletes ember minden rezdülése érdeklődéssel teljes csodálattal tölti el. Boldogan járja körbe a kilenc osztályból álló intézetet karácsonykor apja oldalán, és tömi magába a tortát, kólával, nézi a betegek ünnepi tombolását. Neki (is) természetes, hogy reggel madárcsicsergésre ébred, de az is, hogy este a gondozottak sikolyaira alszik el. Külön kategóriákba szedve meg tudja különböztetni ezeket, a másokból csak félelmet és viszolygást kiváltó hangokat. Az intézetben élő furcsa figurákon keresztül rengeteg gyermeki félelmével találkozik és vetkőzi le őket sorra. Legijesztőbb például a Harangozó, az a hórihorgas, bozontos fazon, aki hatalmas kezeiben, két hatalmas harangot kongat amerre csak jár. Joachimnak meg kell lovagolnia ezt a lényt, mint egy bátor vitéznek, hogy rájöjjön, nem a külsőségek számítanak, hanem az, ami mögötte rejlik.  Csak éppen ami neki teljesen normális, az a normálisak szemében valami  egészen más...

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

 „– Én minden történetet szeretek. Szerintem nincs elejük, sem végük. Ezért szeretem őket. Túlélik az embert. A múlandóságban csak a történetek tartanak örökké.” 

Bár még a múlt évben fejeztem be a könyvet (azaz tegnap :)), mégis stílusos és ironikus felütése az új évnek, az új időszámításnak. Úgy voltam vele, hogy olyan nagy meglepetés idén tavaly már nem érhet, és a toplista nagyjából összeállt a fejemben, legalábbis ami az elejét illeti, és akkor jött Az idő bolondjai, hogy jól felülírja… Hogy mennyire, az nemsokára kiderül majd az 2015-ös összegző bejegyzésből. :)

Az idő. Erről az egyszerű, ám végtelenül összetett bestiáról szól Benyák Zoltán könyve. Az időről, amiből mindig a legkevesebb van, ami olykor túl hosszúnak, máskor túl rövidnek tűnik, de természetesen sosem egyezve az igényekkel. Az időről, ami kegyes és kegyetlen egyaránt. Ami olyan, mint a szél, nem látjuk, csak hátrahagyott nyomai árulkodnak róla. Magunkon érezzük marcangoló fogát, másokon látjuk rút keze nyomát. Az idő majd eldönti. Az idő majd meg- és begyógyítja, megszépíti. Idővel kiderül… 
És szól még Az idő sokszínű bolondjairól. A cselekmény sok apró, de kiemelten három fő karakter szőtte szálon fut:

Jonas Karlsson: A számla

Az életben mindenért fizetni kell. Semmit nem adnak ingyen. – Tartja még vagy ezer közmondás, szólásmondás, közhelygyűjtemény. De vajon mit szólnánk hozzá, ha egy nap tényleg benyújtanák a számlát, rendes, sárga csekken, átélt élményeink, megélt boldogságunk komoly kutatói, szakértő csoport által meghatározott tényezők és képletek által kikalkulált összegét kapnánk kézhez?! Főszereplőnk pont így jár. Átlag életet él, talán kicsit átlagosabbat is, mint szeretne, legalábbis így gondolja, ehhez képest az összege igencsak magasra rúg...

„– De hogyan jött ki ekkora összeg? – böktem ki, mire végre szóra bírtam nyitni a szám.

– Nos – válaszolta –, az életnek ára van.

Egy ideig egy szót sem szóltam, mert fogalmam sem volt, hogy erre aztán mit is mondjak.

– No de... – nyögtem ki végül – ...hogy ennyire drága legyen!” 

Gárdos Péter: Hajnali láz

„– A lélekről szeretnék önnel beszélni, főorvos úr. 

Lindholmnak az álla és az orra volt megvilágítva. 

– Az fura jószág.” 

De még milyen fura jószág! Remeg, reszket, esdekel, elveszíti a reményt, majd újra visszanyeri, kitágul, beszűkül, vonyít... Aztán, ha véget ér a hajnali láz(álom), a tombolás, lüktetés, halál, akkor szélsebesen gyógyul, épül, felejt. Újra emberi, földi dolgok után sajog. Szerelemre vágyik. Megértésre, jó szóra. Minden eszközt és lehetőséget elfogadva, megragadva. 

Gárdos Péter regénye, melyet maga a nagy író, Az Élet írt, ő pedig fordított, egy gumicsizmák taposta, sárból félszegen, ám annál céltudatosabban, elszántan előbúvó kis virágszál története. Jobban mondva kettőé (és hányszor kettőé...), mert a kettő sosem magányos szám. A háromban már valaki fázik, fél, intrikál. Igaz-e galambom, Gold Judit? Hogy nem mind arany ami fénylik. És nem mind ijesztő, ami vipla-fog. S amin lötyög a kabát, zörög a csont. Hisz csak hús és bőr és csont vagyunk, de belül van a kutya elásva. Kinek mélyebbre, kinek sekélyebbre. 

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

„Fokozatosan ránk borult a sziget varázsa, finoman és tapadón, mint a hímpor. Minden nap oly nyugodt volt, oly időtlen, hogy az ember csak azt kívánta, soha ne érjen véget. De azután lehámlott az éj sötét héja, és újabb nap várt ránk, fényes és tarka, mint a matrica, és egy kicsit épp oly valószínűtlen.” 

Pontos, tökéletes leírása, nem csak Korfu szigetének, de a könyvnek is. Yann Martel: Pi élete óta eldöntöttem, hogy korábbi elképzeléseimmel ellentétben, az állatos könyvek igenis valók nekem és meg is fogadtam, hogy majd többet olvasok. Ebből persze semmi nem lett, mert mindig jött valami ide vele, de azonnal, az állatok meg várhattak... Aztán beköszöntött a negyvenfokos, betonolvasztó nyár, amikor az embernek sokszor még ki-be lélegezni is nehezére esik, nincs kedve enni, inni, aludni sem tud, tücsökciripes álomkórtól összeragadt szemeit pedig nehéz az olvasásra hangolnia. Mindig áldom a sorsot, hogy csak az a szép, sárga villamos nem fogy el alólam, minden reggel menetrendszerűen rajta ülök (állandó helyemen, amit ha elfoglalnak, olyannyira morcos tudok lenni, hogy ha belefér az időbe, várok egy másikat :D), és amíg a kerekek csikorognak-nyikorognak, mellettem baktat a táj, addig nekem merülni kell valamibe, hogy jól induljon a dolgos nap.

Könyvre hangoló ~ Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Fredrik Backman legújabb könyve kapcsán nemrégiben egy nem mindennapi felkérést kaptam; A Radio Q (99,5 MHz) két kedves és mindenre elszánt munkatársa, Salamon Eszter és Bóka László megkértek, hogy ha van kedvem, beszélgessek velük egy jót a könyvről. Eszter felajánlotta, hogy akár be is mehetek a stúdióba, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy nagy fülest húzzak, gigászi mikrofonba beszéljek és bepillanthassak a "kulisszák"mögé. A műsor címe Menza, hetente, péntekenként jelentkező kulturális ajánlóműsor. Bár én felettébb furcsának és szürreálisnak érzem magamat visszahallgatni, nektek megígértem, hogy megmutatom mit sikerült összehozni.