Joachim Meyerhoff: Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt

Gyereknek lenni nagyon különleges, egyedi élmény (utólag és/vagy felnőttszemmel). Teljesen más dimenzióban képesek élni, persze úgy, hogy minderről sejtésük sincs, és bizony gyereknek lenni semmilyen körülmények között nem könnyű. Hát még akkor, ha az ember papája a helyi gyermek és ifjúsági pszichiátriai intézet igazgatója, az otthonukat pedig teljesen körülveszik az ápoltak, és abszurd, a gyerekekénél is elvontabb, sokszor félelmetes hangokkal, szagokkal, képzetekkel teli világuk.

Főhősünk, Joachim, két bátyja mellett a harmadik, legkisebb gyerek a családban, és sokszor még testvérei cinkosságára sem számíthat, perifériára sodródik az élet majd' minden területén. Apa és anya nagyon szeretik, ő főleg apát szereti, felnéz rá, a közel sem tökéletes ember minden rezdülése érdeklődéssel teljes csodálattal tölti el. Boldogan járja körbe a kilenc osztályból álló intézetet karácsonykor apja oldalán, és tömi magába a tortát, kólával, nézi a betegek ünnepi tombolását. Neki (is) természetes, hogy reggel madárcsicsergésre ébred, de az is, hogy este a gondozottak sikolyaira alszik el. Külön kategóriákba szedve meg tudja különböztetni ezeket, a másokból csak félelmet és viszolygást kiváltó hangokat. Az intézetben élő furcsa figurákon keresztül rengeteg gyermeki félelmével találkozik és vetkőzi le őket sorra. Legijesztőbb például a Harangozó, az a hórihorgas, bozontos fazon, aki hatalmas kezeiben, két hatalmas harangot kongat amerre csak jár. Joachimnak meg kell lovagolnia ezt a lényt, mint egy bátor vitéznek, hogy rájöjjön, nem a külsőségek számítanak, hanem az, ami mögötte rejlik.  Csak éppen ami neki teljesen normális, az a normálisak szemében valami  egészen más...

 „A közvetlenül az intézet fala mögött elterülő város, ahol felnőttem, noha nem ott születtem, sokkal áttekinthetetlenebb volt, mint a betűrendbe szervezett pszichiátria területe. Sokáig azt hittem, hogy a több méter magas, vörös téglafal a védelmet szolgálja, mint afféle várfal a behatolók ellen. Nekem ez a várfal mindig biztonságérzetet adott. A házunkat nem csupán egy kerítés biztosította, de az volt a kapuőrök által védett bástya központi része. Úgy feküdtem az ágyamban, mint az egymásba helyezhető, színesre festett Matrjoskák világának legkisebb, derékban már nem kettészedhető babája. Körülöttem a gyerekszoba, akörül a ház, akörül a kerítéssel körülvett kert, akörül a fallal körülvett pszichiátria. A város, amelyben éltem, már nem tartozott hozzá.” 

A szerző

Az íróról, Joachim Meyerhoffról, annyit tudtam meg a Kiadó leírásából, hogy német színpadi színész és író, a könyv pedig önéletrajzi ihletésű. Első belelapozásra is feltűnt, hogy több rövid fejezetből tevődik össze, és egy kicsit megijedtem, hogy nyúlfarknyi, pszichiátriás anekdotákból fog állni, ám erről szerencsére szó sincs. A fejezetek, melyeket maga Joachim beszél el, felnőttfejjel, illetve meg-megelevenítve akkori önmagát, valóban kiemelnek egy-egy momentumot az ő és családja életéből, ám ezek a villanások szépen összetevődnek, egymásra is reflektálnak, nyomukban pedig megvilágosodik ennek a hétköznapi és mégsem hétköznapi családnak az élete. A kiragadott töredékek, szereplők hol mókásak, hol pedig drámain komolyak, meghatóak, tragikusak, számomra egyszer sem átlépve a határt. 

A nátha elleni harcban is hű társam volt! :)

Mindig meghatódom, ha valaki képes ennyire finoman, minden rezdülésre érzékenyen odafigyelve ábrázolni bárkit, hát még ha a (kitalált, irodalmi érdekekből megmásított vagy valódi) szüleit. Ilyenkor nem igazán érdekel mennyi az igaz belőle, a részletek mögött megsimuló szándék csodálattal tölt el. Joachim főként az édesapa figurát vette górcső alá, de élesen láttatja a többieket is. Kiemelten azonban az apa a hős. Nem felmagasztalásról van szó, hanem részletdús, valós(nak ható) lefestésről. Az esendő, gyarló oldalát ugyanannyi őszinteséggel mutatja be, mint a pozitívat. Ilyenkor eljátszom a gondolattal, hogy valaki egyszer engem is leírna... Kíváncsi lennék, egy hozzám nagyon közel álló személy vajon hogyan, milyennek lát, mely gesztusaim, szokásaim idegesítik vagy mit tart bennem szerethetőnek. Persze ehhez kell egy szociálisan ennyire érzékeny, kifinomult észlelő, mint az igazi és könyvbéli Joachim.

~ Értékelés:

Bevallom, sokkal többet kaptam a könyvtől, mint a cím (főleg az alcím: Jelenetek egy pszichiátriáról) és leírás alapján vártam volna. A könyv stílusát, humorát hangulatát élveztem a legjobban. Talán leginkább Gerald Durrellhez tudnám hasonlítani. Különösen így éreztem, az egy-két állatos, természetet leíró résznél. Könnyed, kedves, néhol abszurd humorral fűszerezve, máskor ólmosan, rámtelepedően, mégis egyenletesen vegyítve drámaibb, tragikusabb, meghatóbb, elkeserítőbb részekkel. Semmire nem próbál jobban rájátszani a kelleténél. Némileg emlékeztetett még a nem olyan régen olvasott Jandy Nelson könyvre is. A lapokról árad az érzékenység, és a nem elnagyolt, túlmisztifikált, nem szirupos szeretet. Bár végig ott lappangott a levegőben, be kell vallanom, hogy a végére nem voltam felkészülve... 

forrás: google (kivágva, átszerkesztve)

Az ajánlást, könyvet és élményt köszönöm a Tea Kiadónak!
Ha azt szeretnétek, hogy legyen megint olyan, amilyen sosem volt, rendeljétek meg ti is, például innen!

 Kiadta: Tea Kiadó, 2015 

 Fordította: Fodor Zsuzsa 

 Eredeti cím: Wann wird es endlich wieder so, wie es nie war 

Eredeti megjelenés: 2013 

Terjedelem: 264 oldal 

~°°~________________~°°~

Kategóriák, amelyeket a könyv lefedhet a 

Miamona's Reading Challenge 2016 olvasási kihívásomon:

3. Gyerek-gyerek-gyerek...

8. Cím: Eres ökör?

9. Mestersége???

~°°~________________~°°~

Az írott szó, és az éjszaka hangjai legyenek veletek,
Miamona