Témázunk: Mese mese mátka, pillangós madárka

(Képek forrása: pinterest.com)

Mese. Szükség van-e rá. Ha igen, kinek, mikor, miért? Ha nem, miért nem? Én szeretem-e, olvastam/-e, olvasok-e/ fogok-e még olvasni? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel a soron következő körkérdés...

Nem borzolom senki idegeit sejtelmes válaszokkal, elárulom, hogy abszolút mese párti vagyok! Szerintem mesékre olyannyira szükség van a mindennapi élethez, mint levegőre. Na de mi is pontosan a mese. Kinek, mi, ugye... Ha tágabb értelemben vesszük, akkor nagyon sokféle mese létezik. Lehet mese egy történet, amit látunk, hallunk, olvasunk. Minden korosztálynak, élethelyzetnek, nemi identitásnak, vallási hovatartozásnak ésatöbbiésatöbbi megvannak a maga meséi. Ha még mindig tágabb értelembe vesszük, akkor egy bármilyen (leginkább fikción) alapuló regény is lehet mese. Meg kell említeni, hogy a vizualitás is nagyon nagy teret hódított e terén, így a "mese" hívószóra sokaknak nem egy könyv fog eszébe jutni, hanem egy-egy mesefilm. Be kell vallanom, hogy így vagyok vele én is. Azt hallom, hogy mese, és máris a Pixar és Disney

filmek színes-hóbortos figurái jutnak eszembe, pedig legtöbbjük alapjául a jó öreg surrogó papír alapú könyv szolgál. De nincs is ezzel baj...

A mese, mint olyan, régen a felnőttek legfőbb ön-és egymást szórakoztatási eszköze volt, szájhagyomány útján terjedt, mondák és mítoszok nyomán, aztán a fogalom egyre jobban korlátozódott a gyerekekre, egyre nagyobb szerepet töltött be a gyermeki fejlődésben, meséken keresztül tanulták az élet olykor kacifántos és súlyos dolgait. És szerintem ez a funkció maradt is és fontos is. Igaz ez gyerekekre, felnőttekre egyaránt. Legtöbben azért is olvasunk, hogy rájöjjünk, nem vagyunk egyedül a világban, osztozzunk tapasztalatokban, örömben, bánatban. Vannak, akik a hétköznapibb meséket részesítik előnyben, mellyel könnyen azonosulnak, és akadnak, akik - a gyerekekhez hasonlóan - jobban szeretnek elrugaszkodni a mindennapoktól, valami fantasztikusabbra vágynak, még ha csak ideig-óráig is. És vannak - talán a legtöbbünk ilyen -, akik ezt is, azt is szeretik... 

Az első gondolatom a témára az volt, hogy hát bizony én nem olvasok olyan sok mesét, de aztán megnéztem az utóbbi években olvasott könyveim listáját, és jószerivel bármelyikre ráfoghatom, hogy mese. Felnőtteknek, ifjúságnak vagy éppen gyerekeknek szóló. De ha szigorú akarok lenni, és némileg leszűkíteni a műfajt, nekem még akkoris bőven mese kategória például a Harry Potter, vagy a Neil Gaiman könyvek többsége, amiket eddig olvastam: Csillagpor, Coraline, Óceán az út végén, Sosehol, de nekem Joanne Harris, Jodi Picoult, Alessandro Baricco (hű de még mennyire!) vagy éppen Baráth Katalin írásai is mesék. Tündérmesék - olykor hétköznapibb hősökkel - felnőtteknek. Sőt, mi több, ha felnőtt kiemelkedő mesemondót kéne választanom, akkor biztos, hogy Bariccóra teszem le a voksom! Szóval lényegében azt hiszem, nekem mesének számít minden, amiben csodás elemek (is) vannak, és parányit is elütnek a hétköznapitól. De továbbmegyek, és olyan "mesét", mesemondót is tudok említeni, ahol még csak szó szerinti csodás elem sincs, mégis számomra igazi, szép mese: ilyenek Ulickaja írásai, például a Szonyecska, vagy az Életművésznők, de mondhatnám akár Móriczot is,  sőt sorolhatnám a végtelenségig (legalábbis az olvasottak végéig). Szóval (nem is csak) időről-időre szívesen veszem őket kézbe, hogy egy kicsit elringassanak.

"Legeslegszigorúbb" értelemben vett meséket viszont tényleg nem sokat olvasok. Előfordul, hogy próbálkozom velük, de már nem adják ugyanazt, mint régen, hogy is adhatnák... viszont a mai igényeimet meg nem elégítik ki, na persze azért akadnak kivételek, mint Wass Albert: Erdők könyve vagy Szabó Magda: Tündér Lalája - melyekben meglepően sok és tartalmas mondanivaló van felnőttek számára is, de úgy gyanítom, hogy "klasszikus" meséket legközelebb már csak a porontyaimmal fogok olvasni, ha lesznek. Talán akkor majd, az ő szemük által újra képes leszek felfedezni a varázsukat. Ami biztos, hogy nagyon igyekezni fogok, hogy jól válasszanak/ válasszak/ válasszunk, mert szerintem rettenetesen fontos, hogy mit és hogy... Nagyon sok mai mese van - könyvben és tévében/ filmen egyaránt -, amiknek nem lenne szabad, hogy gyerek szeme, füle, szíve elé kerüljenek. Az meg, hogy a mesesorozatok életre hívják, felturbózzák a gyerekekben a feszültségeket, hogy aztán lógva hagyják őket (jobb esetben) a következő részekig, brutálisan veszélyes... Egy jó mesének le kell tudnia zárni, fel kell tudnia oldani a felkorbácsolt konfliktust, hogy a gyerek el tudja magában tenni a megfelelő kis fiókba. És amilyen mesekönyvek időnként napvilágot látnak, hát kikérem magamnak minden szülő nevében! Igen, a gyerekkel őszintének kell lenni, mert az, hogy kicsi, nem jelenti azt, hogy teljesen inkompetens, sőt... De hogy szexről, erőszakról, öngyilkosságról szóló mesékkel aludjon el, nem biztos, hogy egészséges lelkivilághoz vezet. Persze, nem dughatjuk a fejüket a homokba, legalábbis nem örökre, de na... én biztos nem olvasnék fel ilyen meséket nekik.

Összegezve a mese az jó, a mese az kell, jelentsen nekünk bármit, ha attól jól érezzük magunkat, akkor a világért se vonjuk meg magunktól. Olvassunk sokat és jót. Ami fontos, hogy tudjunk jól választani. Magunk és a gyermekeink/ tanulóink /szomszédaink stb. számára is.

Végezetül az én kedvenceim (amik most hirtelen eszembe jutnak): 

°° Felnőttebb kategória: Michael Ende: Momo

°° filmen: A szépség és a szörnyeteg

°° könyvben pedig a már fentebb említett Tündér Lala

°° Nemrég felfedezett: Máté Angi: Az emlékfoltozók  - tőle nagy, és fájdalmas kedvenc még a Mamó - ami meseszerűen megírt szíven döfő igazság...  

°° Janikovszky Éva! Nehogy kifelejtsem már!! Gyerekeknek, felnőtteknek írt mindenféléjét imádom! :)

Utólagos kiegészítés:

Nem is tudom mi ütött belém, mikor a posztot írtam, mert ahogy most elkezdtem olvasni a többiekét rájöttem, hogy csupán csak én maradtam ki belőle... Mármint, hogy személyes élményt nem igazán írtam, illetve nem gyermekkorit... nem tudom, biztos nem voltam olyan hangulatban, de most meg, hogy olvasom a többiekét, tolulnak fel, és nem bírom megállni, hogy csak párat, a legfontosabbak ne írjam le. :)

Szóval persze csomó mesekönyvem volt, és sokszor mamám mesélt, de mivel annyira nem értett hozzá (bocsi mama) ezért sokszor inkább csak a képeket nézegettem, és megpróbáltam fejben történetet írni hozzájuk. Az alapsztorikat persze azért tudtam, így volt, hogy csak itt-ott megtoldottam, máshogy zártam le, például Piroskának volt egy gonosz ikertestvére (igen, én találtam ki Pirosszkát :D), és tévedésből őt ette meg a farkas, és soha többé nem lett éhes, így se a hasát nem kellett felvágni, kövekkel teletömni (mert ettől irtóztam, folyton hasfájást kaptam, ha csak rágondoltam), se gonoszkodnia nem kellett.

Aztán megismerkedtem Halász Judittal, és onnantól nekem a mese kazetta formájában volt jelen az életemben, olyannyira, hogy kívülről tudtam vele mondani a sorokat, még a hangsúlyát is átvettem - azt hiszem ennek köszönhetem az artikuláció csodáját, meg hogy később szép kiejtési versenyt is nyertem - és ha nem ment a kazetta, akkoris büszkén mondtam Pukkancs vagy éppen A földre hullott kis csillag meséjét. És bizony, ha ezeket valahol meglátom leírva még mindig Halász Jutka hangján tudom csak olvasni őket. 

A másik meghatározó az Öreg néne őzikéje volt, amit két beteg néninél találtam, akiket nagymamám ápolt, mikor kicsi voltam, és amíg ő dolgozott, én szórakozásból megtanultam, majd előadtam a néniknek, és nem értettem miért sírnak... Annyira rosszul mondtam volna? Csak később értettem meg. A könyv persze jött velem  haza... :)

Filmes legviccesebb emlékem talán az Ariel, a kis hableányhoz kötődik, ugyanis miután ezt láttam a moziban, hetekig csak villával voltam hajlandó fésülködni, és bár mindig rám szóltak, én újra meg újra elcsentem egyet a konyhából... :)

Na hirtelen ennyi, talán ezek a legfontosabbak. Persze a lista naponta bővíthető lenne... :)

Akik még témáztak:

PuPilla, Zenka, Andi, Nima, Ilweran, Magnolia, Reea, tigi, Bea

És még, aki csatlakozott: Bubu