Ram Oren: Gertruda Esküje

A Gerturda esküje, egy újabb "mese" a második világháború szögesdrót poklából, főszerepben Gertruda Babilinskával, aki hithű katolikusként a nehéz időkben dadának szegődik a zsidó Stolowitzky család szeme-fényéhez, a kis Michaelhez. Anyai gonddal törődik a kisfiúval, a család szerves és nélkülözhetetlen részévé válik, olyannyira, hogy sorsa összefor Michaeléval... Háborún, határokon és a legfelkavaróbb borzalmakon keresztül.

A másik oldalon pedig Karl Rinkkel ismerkedhetünk meg, aki szerelmes szívére hallgatva egy zsidó nőt vesz feleségül, közben pedig az SS-ben próbál először láthatatlan szellemként nem tudomást és részt venni a körülötte zajló eseményekről/eseményekben, majd pedig mindezt megfordítva hatalmát próbálja jóra használni...

Ezen a két szálon keresztül követhetjük végig a történetet, de ezek közül is Gertuda és Michael az, akikkel nap mint nap járunk-kelünk, sorban állunk élelemért, kitartunk a legvégsőkig és még annál is tovább.

 „Mindketten tudták, hogy mostantól olyan erős lesz köztük a kötelék, hogy csak a halál tudja eloldani.” 

Gertruda és Michael (Forrás: www.yadvashem.org)

Több könyvet olvastam a témában, és továbbra is azt állítom, hogy minden borzalma és felkavarása ellenére tudnunk kell ezeket a történeteket, részesei kell hogy legyünk a szenvedésnek ahhoz, hogy kicsit is meg tudjuk érteni mi zajlott... És hiszem azt is, hogy míg ezekről az emberekről olvasunk, addig történetük él és létük nem volt hiába. Igaz ez akkor, ha fiktív szereplőkről van szó, és még igazabb, ha valósakról. Ram Oren könyvében pedig ez utóbbi az igaz. Az események pedig csak peregtek lapról-lapra, és mikor az ember már elfelejtette volna, hogy valóság az, amit olvas, akkor szembejöttek a valós fényképek, amikkel a történet helyenként meg van tűzdelve, és olyankor csavar még egyet rajtunk. Nem tudom ki hogy van vele, de én most jöttem rá, hogy mikor elképzelem egy regény szereplőit, valós embereket képzelek, de valahogy mégsem egészen. Újra és újra megálltam, és meredtem a képekre, amik hús-vér embereket ábrázoltak, akik minden kínszenvedés ellenére / közepette/ után álltak egymás mellett és mosolyogtak. És körülöttük minden olyan emberi, olyan földi, olyan valós. A táskájuk, ruhájuk, a ház mögöttük. Ami nagyon fura hatással volt rám, lévén a történetük minden csak nem emberi, földi, és tudni, hogy valós, az a legfájdalmasabb...

Szintén ők (Forrás: www.larazon.es)

Ram Oren könyvét olvasni olyan volt, mintha egy dokumentumfilmet néztem volna, igazi túlélők beszámolóit. Az író itt szó szerint csak közvetítő szerepet tölt be, tollán keresztül elevenedik meg a történet, részéről minden adalék érzelem és gondolat nélkül. Tényszerűen peregnek a kockák. Ha mint könyvet kell értékelnem - az igaz történet ellenére - akkor ez végig nagyon zavart. Főleg, hogy nem olyan régen olvastam Jodi Picoult témába vágó művét a Vezeklést, ami nagy hatással volt rám... Vagy a Könyvtolvaj, hogy mást ne említsek. Persze világos, hogy itt az élet írta ténylegesen a sorokat, amin a szerző nem akart másítani, és az is, hogy a tényszerű stílus tudatos választás. Én személy szerint nem preferálom, de azért jó volt megismerkedni vele, és tátongó űr sem volt a lapok között, hiszen kitöltöttem a saját gondolataimmal és érzéseimmel. Egyébként, aki pont szereti az ilyen nézőpontot és a téma is érdekli, annak ajánlanám még Rachel Seiffert: Lore című regényét.

Az utolsó közös kép (Forrás: www.yadvashem.org)

~ Értékelés: 10/7    Megrendítő, "szép" történet az emberi odaadásról, kitartásról, a szeretet mindent legyőző erejéről. Lehet, hogy ez közhely, de én örülök, ha egy olyan világban, olyan időkben (és nem mellesleg egy ilyen világban, ilyen időkben is) létezett (létezik) még ez a közhely. 

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm az Atlantic Pressnek.    

Aki pedig még többet szeretne megtudni, annak jó hír, hogy a könyvet a héten, szeptember 11-én csütörtökön, 17 órai kezdettel mutatják be Budapesten, a Bálint Házban.

Végezetül egy "trailer" a könyvhöz, melyben maga Michael Stolowitzky beszél: