Dragomán György: Máglya

 „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.” 

Nem tudom ti hogy tapasztaljátok, de a 2016-os év eddig nekem nagyon drasztikusnak tűnik. Emberek, olyanok is, akik előtte félszegek voltak, most hirtelen, akár egyik pillanatról a másikra hoznak meg jelentős döntéseket, rengetegen költöznek, váltanak, változtatnak, az életükön, magukon... És még csak februárt írunk.

Még csak februárt írunk, de azt hiszem, az év leg-leg könyve hozzám talált! Legalábbis a léc most már magasan van. A Máglya  ugyanis egyszerűen belém égett! Ez a legjobb kifejezés rá.

Anna Gavalda: Billie

„Nincs szerencsecsillag. Nincs égbolt. Nincs Isten, Csak mi vagyunk ezen a kurva égitesten, senki más, már vagy ezerszer elmondtam neked.”

Igen, már vagy ezerszer el, én mégis újra meg újra akarom hallani Anna Gavalda szájából, mert úgy, ahogy ő mondja, nem mondja senki más… Valahányszor tőle olvasok, kicsit olyan érzésem van, mint azoknak az állatoknak lehet, akik a meg-megcsillámló homokba hemperegve igyekeznek megtisztulni és védőréteget vonni a bőrükre. Először marhára fura érzés, szúr, dörzsöl és horzsol, aztán a fájdalom később sem múlik el, csak valahogy már jól esik, mert érzem benne az életet...

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

 „A fiú tudja már, a felnőttek csalnak. Hogy mindenki magát szereti a legjobban, és nem is szeret mást. Tudja, az élet máshol van.” 

Grecsó Krisztián mellett egyszer már jól elfértem, így nem volt kérdéses, hogy Megyek utána(d)... Be kell vallanom, háromszor indultam el, és háromszor torpantam meg, fordultam vissza. Az okot igazából nem tudom, egy kis hang azt súgta, várj még, és ha könyvekről van szó, szeretek hallgatni a kis hangokra, mert legtöbbször igazat szólnak. Most is. Ki kellett várni, hogy tudatom kitáguljon, teljes befogadásra készen, és hogy a lelkem is készen álljon. Mert bizony helyenként belehaltam. Bele én, de azért csak mentem, néha kullogtam, vánszorogtam, rozsdás súlyokat cipelve, utána(d)...

Totth Benedek: Holtverseny

Holt volt, holt nem volt... Nem hittem volna, hogy Bartis Attila nyugtalan Nyugalma után jön még kutyára dér...

Ha adnék a bejegyzéseimnek címet, ennek valami hasonlót adnék. Tudtam én, hogy nem lesz egy leányálom ez a könyv, csak nem sejtettem, hogy ennyire... Délután hazaérve, arckönyvet lapozgatva jöttek a szokásos kedves, cuki-muki, megható, elgondolkodtató stb. videók, köztük ez, ahol a sosem hallottam még zenekar, sosem hallottam még frontembere (túl öreg vagyok?!) megörökítette az örökkévalónak, ahogy tündéri, négyfogacskás, vigyori kisfia delíriumos állapotú felnőtteket megszégyenítő röhögőgörcsöt kap élete első pitypang élményétől. A szám reflexből mosolyra húzódott, majd félúton a szemem az asztalomon heverő könyvre tévedt, és a mosoly úgy menekült le arcomról, mint valami riadt pók. „Ha ezek után kedvetek támadt szülőnek lenni, azt abszolút megértjük!” – mondja a videó alatt a szöveg, én meg a könyvre nézve arra gondolok, ha ezek után valakinek végleg elmenne a kedve a gyerekvállalástól, azt abszolút megérteném!” 

Szabó T. Anna: Senki madara

„Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy árva juhászfiú. Ott élt a pusztán, ahol fényből van a firmamentum, szabadon suhog a szél, és az ég meg a föld egyforma széles. Nem volt neki a világon semmije-senkije, csak egy kis fekete, csillagszemű kutyája, Uccu nevezetű. (...) Azt beszélték erről a fiúról, hogy ért az állatok nyelvén és minden teremtményt meg tud gyógyítani.”  

Mind senkié vagyunk. Egymás karjaiba simuló, egymás arcába mosolygó valakik, akik senkié. A nemmel nem taszítunk, a nemmel alakítunk. Magunkból, magunknak, magunkat. Haldoklunk egymás fogságában, közben akarunk is, nem is menni, szállni a darvakkal. Csak egy részünk akar. A vérpiros hajtűnk, mely könnyen megsebzi múló, alakuló vágyaink, s mi inkább eladjuk, vagy bársonydobozba rejtjük.

Számomra erről (is) szól Szabó T. Anna Kyoko prózája, mely igazából rím nélküli vers, sőt, olvasás után a rímeket is beleálmodom. Tátos, aki táltos együtt lüktet a Föld szavával, sóhajával, lát és érez embert, állatot, holtat s a kettő között imbolygót. Megbabonázva figyeli minden évben a kecses darvak táncát, ám egy télen, a kecsesek között feltűnik, kiviláglik egy még kecsesebb, hófehér példány, tűzpiros folttal a feje búbján. Tátosban feléled az ősi, birtoklási vágy, mely vonzza a madárhoz. Megszabadítja a szárnyalót kötelékeitől, s közben a legsúlyosabb béklyóval ruházza fel; a szeretet, jobban mondva szerelem földön tartó erejével. 

Anna Gavalda: Édes életünk

Mind elvesztünk valamit. Egy táskát, tele pénzzel, vagy a bizalmunkat egymás iránt. És szerintem mind ledöbbenünk, ha a mai világban (ebben az elcseszettben itt ni), ez az elveszett bizalom visszasomfordál hozzánk. Még ha egy étteremben szunyókál is, késekkel jár - hát persze, hisz sebezhetőbb, mint mi magunk - és furcsa szagú bőrkabátot visel. Egykor kövér volt, de lefogyott. Nem tudta, hogy lépten-nyomon újra őt kerestük, mikor már megint elveszett. Csak tudnám miért veszik el folyton. Talán a nadrágunkhoz kellene láncolni. Igen, az lenne a legjobb. Hogyisne! Hogy egy bódult pillanatunkban lerángassa rólunk, és ott hagyjon minket kiterítve, egyszál, alig valamit takaró bugyiban? Azt már nem! Fenje csak a késeit ránk! Mi addig majd megülünk a sarokban és harapdáljuk a szánk szélét. Araszolgatunk előre a kissámlival, míg ránk nem néz. Kattan a zár, de mi már nem is mennénk sehová. Már nem nyerítünk idétlenül a barátnőnknek a telefonba...

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

  „A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.” 


Elfeledtem Tóth Krisztina milyen lehangoló tud lenni... Vagyis, elfeledtem, hogy az élet milyen lehangoló tud lenni... Nehéz volt újra szembenézni vele, eltartott egy ideig, míg azt tudtam mondani, igen, így van, hát told... lökd az egészet az arcomba! Itt vagyok, és tűröm, sőt szinte már élvezem. Ha már mást nem tehetünk, legalább tudjunk nevetni, sírni, borzadni, viszolyogni magunkon/ magunktól.

Tóth Krisztina: Üvegkoporsó, avagy életünk koszlott akváriuma

"Sose gondolt rá azelőtt, hogy amit maga mögött hagyott, az a szegényes díszlet, nem örök, mert ha a környezetünkben vagy a házban haltak is meg néha emberek, az ő nevelőszülei érinthetetlennek és kortalannak tűntek, mint akik talán soha nem is voltak fiatalok, de öregedni se fognak ezután. Az örök jelen állott, barna levegőjében pácolódnak, folytonosan ugyanazokat a mondatokat ismételgetve"  

Hétközben, a könyv felénél már az járt az eszemben, mit is írok majd a bejegyzésben. Frappáns akartam lenni, le akartam írni, hogy "otthonosan nyomasztó", "nyomasztóan otthonos" volt, és hogy milyen jó, hogy most került a kezembe, mikor nap mint nap én is a Lehel tér környékén járok, és hogy szinte láttam magam előtt a kopott bérház aljában kialakított "babakórházat", és a mafla, tohonykás Edut. A gázt elzárom, aztán még egyszer elzárom, hátha nem zártam el. És a pocakos Jenőkét, régi-új kabátjában őgyelegni a piaci kofák között. És hogy mennyire... nem is tudom...