„A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.”
Elfeledtem Tóth Krisztina milyen lehangoló tud lenni... Vagyis, elfeledtem, hogy az élet milyen lehangoló tud lenni... Nehéz volt újra szembenézni vele, eltartott egy ideig, míg azt tudtam mondani, igen, így van, hát told... lökd az egészet az arcomba! Itt vagyok, és tűröm, sőt szinte már élvezem. Ha már mást nem tehetünk, legalább tudjunk nevetni, sírni, borzadni, viszolyogni magunkon/ magunktól.
Sebek, melyek ajtót nyitnak; idegenek, akik kézen fognak; mondatok, melyek nem hangoznak el soha; az idő, ami nem nekünk kedvez; könnyek, melyeket nem szemünk sír el; utazások, ahol a végállomás a kezdet; pofonok, amiket végignézünk; testek, ahogy megálmodjuk őket; érzelmek, ahogy elképzeljük; és a rút valóság, ahogy megéljük; becsületes munka, ami nem nyeri el jutalmát; tükörképek, amik hazudnak; új esélyek, amik a betonon végzik; kulcsok, amik nem nyitnak sehová; otthonok, amik már nem otthonok többé; térképek, amik pszichék; lábak, amik már jó helyen vannak; Törött porcikák, amiket már nem lehet megragasztani; tengerbe vesző próbálkozások; esős, nyirkos reggelek; meg nem kapott levelek; csöpögő esőkabát; sirályok; elszökött jóindulatok; hotdognyi remények...
Ha azt mondanám, az összes történet könnyen utat talált hozzám, nem lenne igaz, de pont ezt szeretem az ilyen kötetetekben. Lehet válogatni, szemezgetni. Valahol mindegyik megérintett, csak mindegyik máshol, és voltak olyan érintések, amik talán marások inkább, mégis jólestek. Először hiányoltam az elejeket és végeket, aztán megtanultam, hogy ha Krisztina fúj, akkor tovább kell állni, röppenni egy új kabátra, ajtóra... nézni mások hogyan boldogulnak, boldogtalankodnak, és közben magamban számot vetni. Jó nekem? Szerencsés vagyok? Jó életem van? Az elejek és a végek nem olyan érdekesek, mint a közte lévő szemcsék... azok rajzolják tele a földet. Volt, ami szép rajznak indult, volt, ami az első vonástól halálra volt ítélve.
Lehetne mondani, hogy magyar valóság. De inkább csak azt, valóság. Pőrén, ziláltan, frissen az ágyból kikelten. Vannak persze specifikumok, de a táji jellegeket levetkőzve mégiscsak ugyanolyanok vagyunk mind. Ugyanúgy próbálunk... nos, próbálni.
Lettek kedvencek:
- Játszódjatok
- Tímár Zsófi muskátlija
- Földlakó
- Ahogy eddig
- Egyszer már nyertem
~ Értékelés: 10/9 Kicsit váratott magára a felismerés olvasás közben, hogy ez nekem tetszik, hogy ebbe hol elvesztem, hol megtalálom magam. Kérdezhetnénk, hogy mi szükség van az ilyen történetekre... Hisz így is ilyen, pont ilyen az élet. Hát pont ezért. Persze, jól esik olykor rózsaszín álomvilágokról olvasni, de máskor meg a valóság harap belénk felismeréseket. Ez az igazi valóság show, nem ami a tévében megy. Itt álarcok nélküli, hús-vér emberek ragadnak bele a pillanatokba. Hogy ki tudnak-e kecmeregni, az már talán rajtunk is múlik...
A könyvet köszönöm a Magvető kiadónak!
És ne feledjétek, az írónővel élőben is találkozhattok október 14-én. Részletek: itt
„Ez most már mindig így lesz? (Ez most már mindig így lesz.)”
Ha azt mondanám, az összes történet könnyen utat talált hozzám, nem lenne igaz, de pont ezt szeretem az ilyen kötetetekben. Lehet válogatni, szemezgetni. Valahol mindegyik megérintett, csak mindegyik máshol, és voltak olyan érintések, amik talán marások inkább, mégis jólestek. Először hiányoltam az elejeket és végeket, aztán megtanultam, hogy ha Krisztina fúj, akkor tovább kell állni, röppenni egy új kabátra, ajtóra... nézni mások hogyan boldogulnak, boldogtalankodnak, és közben magamban számot vetni. Jó nekem? Szerencsés vagyok? Jó életem van? Az elejek és a végek nem olyan érdekesek, mint a közte lévő szemcsék... azok rajzolják tele a földet. Volt, ami szép rajznak indult, volt, ami az első vonástól halálra volt ítélve.
Lehetne mondani, hogy magyar valóság. De inkább csak azt, valóság. Pőrén, ziláltan, frissen az ágyból kikelten. Vannak persze specifikumok, de a táji jellegeket levetkőzve mégiscsak ugyanolyanok vagyunk mind. Ugyanúgy próbálunk... nos, próbálni.
Lettek kedvencek:
- Játszódjatok
- Tímár Zsófi muskátlija
- Földlakó
- Ahogy eddig
- Egyszer már nyertem
„Ha minden mindennel összefügg, ha a világ végtelen számú különböző rajzolata mégiscsak egymásra kopírozható, és a sok vonal egyetlen, legvégül értelmezhetetlen ábrává áll össze, akkor minek külön-külön bogozni, ujjunkkal követni mindent?”
~ Értékelés: 10/9 Kicsit váratott magára a felismerés olvasás közben, hogy ez nekem tetszik, hogy ebbe hol elvesztem, hol megtalálom magam. Kérdezhetnénk, hogy mi szükség van az ilyen történetekre... Hisz így is ilyen, pont ilyen az élet. Hát pont ezért. Persze, jól esik olykor rózsaszín álomvilágokról olvasni, de máskor meg a valóság harap belénk felismeréseket. Ez az igazi valóság show, nem ami a tévében megy. Itt álarcok nélküli, hús-vér emberek ragadnak bele a pillanatokba. Hogy ki tudnak-e kecmeregni, az már talán rajtunk is múlik...
A könyvet köszönöm a Magvető kiadónak!
És ne feledjétek, az írónővel élőben is találkozhattok október 14-én. Részletek: itt
Ó! Mennyivel jobb értékelés, mint az enyém! Szuper nagyon!
VálaszTörlésMennyivel... :D Semmivel. :) Tiéd is jó! Nekem tetszik. :)
TörlésKöszi! Ez többet mondó, "húst lerágó", zsigerbe hatoló, mélyebb. Akkor nevezzük másnak. Nekem sosincs kedvem és időm sem, így nem jegyzetelek általában, hanem leülök...és jön, ami jön. :-)
TörlésAztán nem is olvasom vissza.
Köszi. :) Én is csak nagyon ritkán jegyzetelek, most sem tettem. Nálam is ez a taktika, hogy aminek ki kell jönnie, az hadd jöjjön... :)
Törlés