Miamona irkál: This is Halloween...

Halloween alkalmából, fiókom legsötétebb bugyraiból, fogadjátok sok borzongással...

KÖTÉLTÁNC

          Jack tizenhárom éves volt. Családja látszatra átlagos: apja éjt nappallá téve dolgozott, munka után pedig a kelleténél gyakrabban tért be a helyi ivóba. Anyja még annál is többet robotolt otthon és sokat volt egyedül. Ha együtt voltak, a gyújtózsinór pillanatok alatt lángra kapott és már nem kellett sokáig várni a robbanásra.  

Jack legkedvesebb időtöltéseként szülei hálószobájában kuporgott, a sötét szekrény mélyén és lámpással a kezében anyja erotikus és rémkönyveit olvasgatta. Sokszor végignézte már szülei csatáját innen, a szekrény repedésein át: hogyan vágja apja, anyja törékeny testét a falhoz, ajtóhoz, asztalhoz, és anyja miként harcol szó szerint körmeszakadtáig. Apja keze a vita hevében gyakran a vékony, porcelán finom nyakra tévedt és megszállott hévvel kezdte fojtogatni. A férj ilyenkor valamiféle delíriumos állapotba került, mint aki egy pillanatra azt sem tudja, hol van és mit tesz. Szerencsére ez sosem tartott elég ideig ahhoz, hogy a nőnek komolyabb bántódása essen. Jack lélegzetvisszafojtva, pislogás nélkül figyelt. 

          Az erotikus históriák amúgy hidegen hagyták. Csak azért bújta anyja könyveit, hogy megtarthassa iskolatársai körében rég kivívott tekintélyét. Szünetekben mind köré verődtek az udvar egy eldugott szegletén és ámulattól ittasan hallgatták. Mikor már nem tudott új történettel előállni, vegyíteni kezdte a testiség buja meséit a rémtörténetek vérfagyasztó lüktetésével. Ez, társaiból olyan izgalmat váltott ki, amely forró lávaként öntötte el testüket és felhevült húsukba csontig hatolt.

          Egy szokványos este, apja szokványos mennyiségű ital után tért haza, és feleségével szokványos dolgokról kezdtek vitatkozni. Jack, mint mindig, most is a szekrény rejtekén bővítette ismereteit – épp A fejnélküli lovas legendáját igyekezett ötvözni De Sade Márki Justine-je érzéki kalandjaival. Nem is igazán figyelt szülei egyre hevesebb szóváltására. Teljesen a saját világába merült.

          Egyszer csak a hirtelen beállt csendre lett figyelmes. Kipillantott a réseken. Apja háttal állt neki, anyja vele szemben, egy széken ült, egész teste mereven megfeszülve, nyakán a férfi két érdes tenyerének erőteljes szorításával viaskodva. Az apja fogai közül szaggatottan előtörő fújtatáson kívül egyikük sem adott ki semmi hangot. A férfi két keze mintha a nő testéhez forradt volna, a nő kezei pedig a férfiét markolták egyre erőtlenebbül. Jack kezéből a könyv, a látvány hatására kicsúszott és zuhanás közben halk nyikorgással résnyire nyitotta a szekrény ajtaját. 

          Apja meg sem rezdült, továbbra is mohón markolta a nyakat, anyja azonban tekintetét mélyen a szekrényben megbújó gyermek tekintetébe fúrta. Jack furcsa érzésekkel vegyes áhítattal nézte végig, ahogy anyja szemében megszületik a felismerés. A felismerés, hogy e világi szenvedései a végéhez közelednek. Az a félig túlvilági pillantás kitörölhetetlenül agyába égett. Álmában újra és újra látta és érezte azt a különös, félelemmel telített izgatottságot, ami akkor este átjárta minden porcikáját. 

          Másnap apja korán útnak indult és többet vissza sem tért. Később különböző mendemondák keringtek róla, egyesek látni vélték, amint egy felbőszült medve végzett vele a közeli erdőben, míg más szemtanúk szerint haramiák áldozatául esett. Akárhogy is, az igazság sosem derült ki.

          Jack, hatéves húgával teljesen magára maradt. Hannah-n már akkor látszott, hogy talpraesett, értelmes kislány. Ő is mindvégig tudta apja miként bánt anyjával, és magában anyja halálát is okosan összekapcsolta apja eltűnésével. Bátyján pontosan látta a kétségbeesett elkeseredést, ezért nem tetézte a fiú bánatát saját rémületével. Mások előtt nagyon ritkán sírt, egyedül akkor, mikor a maró reménytelenség már elviselhetetlenül mély sebet vájt lelkébe.

          A falu összetartóan gondjaiba vette a két kis árvát, és ellátták őket mindennel, amivel csak tudták. Joseph bácsi, a falu ácsa karbantartotta a házat és közben egyre több mindenre tanította meg Jacket. Nem volt nehéz dolga, a fiú nagyon gyorsan tanult. Joseph felesége Mathilde főzött és mosott a gyerekekre. Ő Hannah-t vezette be a háztartás rejtelmeibe, aki éppoly könnyedén, ha nem könnyebben, sajátított el mindent, mint bátyja. Semmi szükség nem volt rá, hogy bárki is befogadja őket. A segítséggel, amit kaptak, tökéletesen elboldogultak a házban ketten is. Továbbra is iskolába jártak, szorgalmasan tanultak és derekasan dolgoztak.

          Egyik nap, tanítás után épp hazafelé tartottak, amikor furcsa galambot pillantottak meg az út szélén. Nyakára piros zsinór tekeredett, a zsinór végén a molnár egyik üres lenvászonzsákja csüngött. Szegény madár úgy vonszolta maga után, mint vándor a batyuját, mert amint megpróbált felröppenni, a zsák azonnal visszahúzta a földre. Jack ezen először jót derült, de aztán Hannah kétségbeesetten kérlelte, hogy segítsenek valahogy a pórul járt madáron. Két oldalról próbálták közre fogni, ám a galamb minden erejét összeszedve valahogy mindig arrébb bukdácsolt. Mikor aztán kisebb szél is támadt, sikerült egy nem túl magas faágra felvergődnie magát. Jack egy hosszú bottal próbálta elcsípni a lelógó zsákot. A madár ijedtében repülni pórbált, ám a zsák fennakadt az ágon, így szegény galamb, a zsinórral a nyakán himbálódzott a semmibe. Hannah rémülten jajveszékelt és könyörgött Jacknek, hogy segítsen, mentse meg a galambot, mielőtt megfullad, Jack azonban, mint aki nem is hallja, földbegyökerezett lábbal állt és pislogás nélkül meredt a szenvedő madárra. Hannah, mikor látta, hogy bátyja nem mozdul, szaladni kezdett, hogy kerítsen egy létrát vagy valamit, amivel eléri a faágat.

          Jack eközben csak állt, és megbabonázva nézte tovább a galambot, aki eleinte még szárnyaival vadul verdesett, de aztán, lassanként átadva magát a zsinór nem szűnő szorításának, elhalványuló tekintettel lógott. Jack szíve a torkában dobogott, és a madár helyett már anyját látta ott csüngeni, közben pedig ugyanazt a révületet élte át, amit akkor este. Mire Hannah visszaért a létrával, a galamb már messze szállt. Csak piszkosfehér tollas vázát hagyta emlékül.

~°°~

          A pletykák, titkos összenézések, halk összesúgások a gyerekek anyjának halála és apjuk eltűnése körül szépen lassan elültek. A két testvér is hozzászokott életük új irányához és rendjéhez. Egyedül Jack álmai nem akartak szűnni. Szinte minden éjjel csatakosan ébredt anyja szorító tekintetéből, aki hol a széken ült, férje gyilkos szorításában, hol pedig a faágról csüngve meredt rá lefelé. Kishúga ekkor mindig szelíden hozzábújt, és addig simogatta a fiú homlokát, míg mindketten ismét álomba nem merültek.

          Olyan gyorsan peregtek az évek, mint a falubeli asszonyok nyelve, akik a piactéri platánfák hűs árnyékában az idő alatt szép szál legénnyé érett Jack, és az özvegy molnár egyetlen leányának Estellnek kibontakozó románcáról susogtak.

Estelle anyja rejtélyes körülmények között halt meg három évvel azelőtt. A holtteste a falu szélén álló, már rég kiapadt kútból került elő, mikor a levegő furcsa, orrfacsaró bűzzel kezdett megtelni, nyakán különös, piros, mérges szömörcére emlékeztető foltok éktelenkedtek és egy vékony, valaha piros zsineg. Estelle akkor tizennégy éves volt. Anyja elvesztése után magának való, visszahúzódó teremtés lett, iskolába többet nem ment, apja otthon taníttatta, mellette pedig minden szabadidejében – miután a munkások már végeztek – a malmot segített rendben tartani.

          Barátságuk Jackkel egy szép, madárcsicsergéses nyári napon kezdődött, mikor Hannah legkedvesebb barátnőjével, Beccával kirándulni indult a szomszédos faluba, Becca rokonaihoz. Minthogy húga az éjszakát is távol töltötte, Jacknek semmi kedve nem volt egyedül maradni az üres házban, inkább a malomba ment dolgozni. Vigyázott, senki meg ne lássa, mert vasárnap volt. Az Úr napja. Csakhogy Jackben annyi erő tombolt, hogy nem tudott megpihenni, ahogy azt az Úr tette és várta el szeretett nyájától. Tudta, hogy ha a molnár meglátja mennyit haladt, ő biztosan nem fogja felróni neki. A délutáni tikkasztó meleg azonban súlyos páraként telepedett fejére, így a fiú keresztülvetette magát pár liszteszsákon és elbóbiskolt.

          A vasárnap terhes tétlensége Estelle-t is a malomba űzte. Sepergetés közben ijesztő, torz kiáltásokra lett figyelmes. Felkapta seprűjét és nyelét lándzsaként maga elé tartva elindult a hang irányába. Mikor meglátta az alvó fiút, nagyot sóhajtott és elmosolyodott. Jack mellé kuporodott a sarokba, és figyelte az álmodó arcot, amint démonjaival viaskodik. Estelle nagyon is jól tudta a fiú mit él át; mióta anyját megtalálták a kútban, gyakorta látta éjjel, ahogy a nő kétségbeesetten próbál kimászni a hideg veremből. Ő mindig nyújtja is felé a kezét, de sosem éri el. Akkor a kút alja, a nő alatt megnyílik, és az örvénylő sötétség elnyeli, csak a rideg, nyirkos kövek nyögik túlvilági sikolyát.

          Estelle óvatosan megérintette Jack homlokát, a fiú erre hatalmas lendülettel felült. – Hannah! – kiáltotta és szorosan magához ölelte a lányt. Estelle egy szót sem szólt. Mikor kibontakoztak egymás karjaiból, Jack zavarodottan bámult Estelle gyönyörű arcába. – Ne haragudj, azt hittem Hannah az… – vakargatta a fejét elpirulva. Estelle csak mosolygott. Tetszett neki a pironkodó fiú látványa.  – Éhes vagy? – kérdezte kedvesen, miközben friss kenyeret, sajtot és egy kis üveg bort vett elő tarisznyájából. A fiú bólintott. Egészen késő estig maradtak a malomban és beszélgettek. Mindkettejüknek jólesett megosztani egymással életük nyomasztó árnyait és rémálmaik kínzó részleteit. Otthon egyikük sem akart másokat terhelni ezzel, úgy érezték ez egyedül az ő csatájuk. Mikor énjük sötét oldalát már teljesen felfedték egymás előtt, kellemesebb vizekre eveztek és jóízűen kacarásztak. Az idő forró páraként, egyhelyben lebegett felettük.

          Attól kezdve Estelle korábban kezdte a munkát a malomban, így mindennap találkozhattak a fiúval. Apja nem bánta a barátkozást, örült, hogy lánya életkedve visszatért, Jacket pedig jóravaló fiatalembernek tartotta. Még a falubeliek szerint is illettek egymáshoz. Már csak a múltjukat tekintve is. Hannah is nagyon megszerette Estelle-t, és Estelle is örült újdonsült húgának. Estelle barátnőjével, Beccával kiegészülve a három lány remek kis társaságot alkotott. Hannah és Becca is besegítettek Estellenek a malomban, máskor meg sokat kirándultak együtt és csevegtek az élet dolgairól, de legfőképp a fiúkról. Gyorsan röppent így a nyár, és lassan az ősz utolsó, már erőtlenül meleg napjai is odébbálltak.

~°°~

          Téli, borongós este volt. A nyugati szél nagy erővel és a hó ígéretével érkezett. Becca apja vastag, szürke kabátját szorosan maga köré burkolta, felesége kétségbeesett tekintettel lámpást nyomott a kezébe. – Ó Istenem, csak ne legyen baja! – súgta alig hallhatóan, inkább magának, mint férjének. A férfi kilépett az ajtón és eltűnt a sötétségben.

          Kalapját erősen fejébe húzva, sáljával száját és arcát jól bebugyolálva – hogy csak a szeme látszott ki – végigjárta az utat, amit Becca tett meg nap mint nap a malomtól hazáig, de lányát sehol nem látta. Biztosan volt annyi esze, hogy ne induljon el és a malomban várja ki a szél csitulását – nyugtatgatta idegesen kalimpáló atyai szívét. Az úton egy teremtett lélek sem volt, csak farkasok éhes üvöltését hozta a szél messziről.

Belépett a malomba, ám az is üres volt. Csak a szél játszadozott ott is, a bent megült lisztport és üres zsákokat kergette fel-alá kedvére, és minden apró résen átpréselve magát démoni hangon sivított. A férfi kiment, körbejárta az épületet. Semmi. Megállt egy pillanatra, hogy elgondolkodjék hogyan tovább. Akkor egyszer csak a szél nagyot taszított a lerögzített malomkeréken, az morogva gördült egy keveset, legalsó, előbukkanó lapátján kis, fehér, ázott kötényt emelve ki a vízből. A férfi lassan közelebb lépett, majd lerogyott a földre. Üvöltését a szél messzire vitte.

          Jack és Hannah a kandallónál ültek. Hannah, Jack anyjának régi karosszékében olvasott, Jack forró csészét szorongatva némán, mozdulatlanul meredt a tűzbe. A lángok sejtelmesen táncoltak, hol harciasan magasra csaptak, hol pedig szelíden összebújva tekergőztek. A szél, a kéményen is végigsöpörve megpróbálta kioltani az életüket, ám a lángok nem adták meg magukat, újra meg újra erőre kaptak.

          Pár házzal odébb, Estelle apja az asztalnál ülve tömködte pipáját, és lánya halk dúdolását hallgatta, aki az ablak előtt ülve leste a fák megadóan hajlongó táncát. A harangok mennydörgésszerűen kondultak meg. A szél jócskán felerősítette és elnyújtotta a hangokat. Hannah riadtan nézett bátyjára, pár házzal odébb Estelle, apja tekintetét keresete. Mind fogták magukat és amilyen gyorsan csak tudták, felöltötték legmelegebb téli kabátjukat, a lányok fejükre vastag kendőt tekertek és elindultak a templom felé. Az utcákon egyre több ember viaskodott a széllel, a szemek ijedten, kérdőn néztek egymásra, megszólalni azonban nem tudtak; a szél beléjük fojtotta a szót.

          Mikor az utolsó ember is elfoglalta a helyét, két férfi nekiveselkedett, hogy a hatalmas, nyikorogó vaskaput becsukja. Erőpróbát vívtak a széllel, ami rossz néven vette, hogy ki akarják zárni, és mindenáron be akarta fészkelni magát. De végül nagy csattanással az ajtó bezárult, a szél pedig odakint tombolt tovább egymagában.

Becca apja az oldalpadon ült előregörnyedve, üveges tekintetét a padlónak szegezte, kezében kalapját gyűrögette. A falu elöljárója, Michael atya, kezét a férfi vállán pihentetve, füléhez közel hajolva beszélt hozzá valamit, de a férfi, mintha meg se hallotta volna.  A felesége nem volt vele. Hátul feküdt ájultan a paplak kerevetjén.

          Michael atya a pulpitusra lépett és megköszörülte a torkát. A nyüzsgés hirtelen elült, csak megmaradt visszhangfoszlányai vibráltak a levegőben. Aztán már csak a szél fúvása járta körbe a falakat. Az atya a szemében fészkelő szomorúságát nem tudta elrejteni, de a hangjában megbúvó reményvesztettséget igyekezett kordában tartani, mialatt a falu szorongó lakóinak tudtára adta a tragikus eseményeket. A hír hallatára mindenki torka és szíve elszorult, a férfiak keze ökölbe rándult. Mind közül Estellenek és édesapjának volt a legnehezebb ott ülni, testükben egyszerre dermedt meg a vér, szívük együtt hagyott ki pár dobbanást. Eszükbe jutott az a sok-sok évvel ezelőtti éjjel, mikor ugyanott ültek, ahol most Becca apja, nagyjából ugyanabban az állapotban. 

          Estelle és Hannah tekintete a sorok között találkozott, és keserves sírás tört fel belőlük, aztán sorban minden nőből a teremben. A férfiak, rugós bicskaként ugrottak talpra és egymás szavába vágva kiabáltak.

– Ki tehette?

– Lehet, hogy szerencsétlen csak úgy belepotty–

– A ménkűt pottyant, lökték!

– Ki kell deríteni!

– Biztos, hogy nem juthatott messze ebben az időben...

– Csak kerüljön a kezem közé...

– Felnyársalom!

– Kibelezem!

– Emberek! Nyugalom… – próbálkozott Michael atya, ám hangját a harag örvénylő katlanja elnyelte.

          A szél lassan elült, és szűzies hó fedte be a földet. A férfiak csapatokba verődve, vadászpuskákat szorongatva indultak jelek után kutatni, és hangosan átkozták a frissen lehullott fehér leplet, amiért oly gondosan betakargatta a lehetséges nyomokat. Az asszonyok, idősek és gyerekek a falu legtágasabb házaiban, csoportosan várták a férfiak visszatértét. Mindannyian tudták, hogy a falu élete megváltozik, s bár biztosak voltak benne, hogy csupán idő kérdése, hogy a vidámság visszaköltözzék köreikbe, pontosan érezték, hogy a rettegés kiűzhetetlenül ott ólálkodik majd, tolvaj módján bujkálva a házaik között, az istállókban, kemencékben, kontyokban és szoknyák alatt, pipákban és kandallókban, a szél süvítésében; hogy a mindennapi létre örökös napernyő borul.

          Jack és Hannah anyjánál minden körülmény tisztázott volt, Estelle anyjának halála még lehetett egyedi, (bár felettébb különös) eset, de Becca tragédiája már tisztán ordította azt, amit eddig szívük legmélyebb bugyrába próbáltak rejteni. Mikor Michael atya a leány felravatalozott testéhez lépett, és felemelte a fátylat, a lány hófehér, szinte áttetsző bőrén ugyanazok a szömörce foltok éktelenkedtek, mint Estelle anyján, és az atya nem tudta nem észrevenni, hogy kísértetiesen hasonlítanak Jack és Hannah apjának rút keze nyomaira, szegény édesanyjuk nyakán. Csakhogy Jack anyján nem volt piros zsineg, Becca nyakán viszont ugyanúgy díszelgett egy, mint Estelle anyjáén, Michael atya azonban, az ujjlenyomatokat látva már döntött magában.  – Szűzanyám, segíts meg! – kiáltotta, miközben arra gondolt, hogy Jack apja tehát életben van, a falu pedig veszélyben. Térdre rogyott a hideg márványon.

          Attól kezdve minden nap, minden percében a férfiak felváltva álltak őrt a falu határainál. A nők pedig tágra nyílt szemmel jártak-keltek, s figyeltek minden rezdülő bokrot, kúszó árnyékot, zizzenő fűszálat. Ha eljött az alkony, az utcák egy-kettőre kiürültek, csak az út porát görgette a szél magányosan. Mikor Jacken volt a sor, hogy strázsáljon, Estelle mindig erősen imádkozott, hogy csak ne pont ő legyen az, aki megpillantja tulajdon apját visszatérni.

          Jacken aggódás nyomai nem voltak láthatók, valami más viszont annál inkább. Egyre furcsábban, zavartabban kezdett viselkedni. Ha beszéltek hozzá, nem hallotta, sokszor bolyongott céltalanul a faluban, éjszaka rátörő rémálmai egyre hevesebbé váltak, melyek után Hannah már nem tudta megnyugtatni a fiút. Ingerült lett, munkáját is haraggal a szemében végezte, olykor még Hannah-val és Estelle-el is mostohán bánt. Mindez azonban időszakos volt, pár napig tartott csupán, aztán elült, mint a heves szél, és a régi Jack ismét visszatért. A falubeliek az őrület jeleit vélték felfedezni a fiún. Michael atya mindenkit nyugtatgatott, hogy csupán az eddig elnyomott érzései fakadnak ki, melyek jobb is, ha napvilágot látnak, mintha belülről, mardosó lángként emésztenék. Az atya rábeszélte Estelle-t, hogy a lány időről-időre próbálja szóra bírni a fiút, hátha könnyíthet a lelkén. Jack azonban kényelmetlenül érezte magát, mert úgy érezte Estelle teljesen belélát. Hogy a lány lénye, kedvessége, legsötétebb, még saját maga elöl is rejtegetett titkait úgy vonzza magához, mint a mágnes. Időközben annyira összhangba kerültek, hogy néha, mikor egyszerre álmodtak rosszat, rémálmaik összefonódtak, és ugyanazt látták: néha Jack anyja rikoltott a kútból, és Estelle anyja ült a széken, máskor a két nő egyszerre kaparta a kút falát, mielőtt a sötétség elnyelte volna őket.

          Aztán egyik éjjel Estelle másról álmodott. Jack egy pajtában ült, arcára árnyék esett, szeme a sötétben, a macskákéhoz hasonlóan, furcsán világított, teste reszketett, tüdeje zihált. Előtte ugyanazon a széken, mely anyjáé volt, egy lány ült megkötözve, szívén vadul táncolt a kötél, felette lámpás himbálózott. Estelle a lány arcát nem látta, de mindent érzett, amit Jack: a félelemmel vegyes furcsa izgalmat, teste izzott, inai megfeszültek, nyelve zsibbadt, agyában képek és gondolatok ezrei zsongtak.

          Jack hirtelen a fénybe állt, és így szólt: – Engedd, hogy megmutassam az igazságot! Majd a lányhoz lépett, és két kezét a nyakára szorította. Estelle még mindig érezte a Jackben kavargó érzéseket, és hallotta gondolatait, melyek úgy felgyorsultak, hogy hangfoszlányokként cikáztak. Ám akkor hirtelen megérezte a kezeket a nyakán, és hogy levegője egyre fogy… Révülten bámult Jack villódzó szemeibe, szorítása révén megérezte a fiú felgyorsult véráramát és szívverését. Mindkét test reakciói benne csapongtak. Hangos kiáltással és görcsösen levegő után kapkodva ült fel az ágyában, teste verejtékben úszott. Köntöst kapott magára, arra kendőt, kabátot terített és nehogy apját felébressze, hangtalanul kisurrant a házból.

          Hannah csak sokára nyitott ajtót, Estelle már majdnem a küszöbre fagyott. A lány szemét dörzsölgette, de amint meglátta Estelle ijedt tekintetét, azonnal teljesen éberré vált.

– Mi történt? Valami baj van? – kérdezte most már ő is riadtan.

– Jack itt van? – lökte félre az ajtóból Hannah-t, meg sem várva a lány válaszát.

– Bent alszik. De hát mi történt? Mondd már! – sürgette Hannah egyre idegesebben. Estelle a fiú ágyához rohant, felrántotta a paplant, és kezét a szájához kapva, tompán, röviden sikoltott, mikor meglátta, hogy az ágy üres.

– Nem értem… – csodálkozott Hannah, – Hová tűnhetett?

– Nem hallottad, mikor elment? – kérdezte Estelle, de közben már újra az ajtó felé vette az irányt.

– Várj, veled megyek – kiabált Hannah, de Estelle már a hóban taposott.

– Maradj itt, hátha visszajön! – röpítette Estelle hangját a szél.

          Estelle megpróbálta felidézni magában az álmát, és már tudta hol keresse a fiút. Elszánt léptekkel ment a süvítő szélben, mely hóval lepte arcát. Végül jó negyedóra feszített tempójú gyaloglás után egy elhagyatott ház pajtája előtt állt meg. Nyaranta a két szerelmes időről-időre itt bujkált, hogy meghittséget találjanak egymás karjaiban. Estelle látta odabent a pislákoló lángot, szíve nagyot dobbant, gyomra görcsbe rándult. Kabátját összébb húzta magán és óvatosan belökte az ajtót.  

~°°~

          A lány reszketve ült a széken. Szíve olyan vadul vert, hogy a kötél szinte már táncolt a mellén. Egész testén érdesen végigkígyózva minden lélegzetvételnél erősen megfeszült. A feje fölött himbálódzó lámpás őrülten tekergőző fénycsóvákat szórt.

Jack a sarokban ült, a sötétség leple alól figyelte a jelenetet. A lány csak a fiú körvonalait látta, lélegzetvételét hallotta, ha ugyan nem nyomta el saját kétségbeesett lihegése és mellkasa hangos dörömbölése. Jack beleborzongott a látványba: kuszáltan az arcba hulló piszkosszőke tincsek, rémülettől reszkető, résnyire nyitott ajkak. Mindközül a szemet szerette a legjobban. A törni készülő lélektükröt, mely egyedül utolsó, végzetes pillanatában tükrözi a világot olyannak, amilyen igazából: elvetemülten gonosz és végtelenül kegyetlen. Legalábbis Jack számára pont ilyen volt. Egy élő, lélegző lidércnyomás, melyben élni kénytelen.

          Tulajdonképpen csak ezért az egyetlen röpke pillanatért csinálta az egészet. Hogy ráébressze az embereket a valóságra. Ám mikor ez a felismerés bekövetkezik, már túl késő. Szívük hangos csattanással leveri a lécet, és már képtelenek nem a másik oldalon földet érni. Az igazságtól megrészegülten feladják a harcot, és bénultan sodródnak a halál visszatarthatatlan, szorító árjával. Ez a végzetük. És Jack úgy érezte, az ő végzete pedig az, hogy mindezt megmutassa nekik. Pont úgy, ahogy apja tette anyjával.

          Jack hirtelen a fénybe állt, és így szólt: – Engedd, hogy megmutassam az igazságot! Majd a lányhoz lépett, és két kezét a nyakára szorította. A lány révülten bámult Jack villódzó szemeibe, szorítása révén megérezte a fiú felgyorsult véráramát és szívverését. Ekkor az ajtó kinyílt, egy alak lépett be rajta, és azonnal ledermedt a látványtól: Jack háttal állt neki, a lány vele szemben, egy széken ült, egész teste mereven megfeszülve, nyakán a fiú két érdes tenyerének erőteljes szorításával viaskodva. Jack fogai közül szaggatottan előtörő fújtatáson kívül egyikük sem adott ki semmi hangot. A fiú két keze mintha a lány testéhez forradt volna.

– JACK! – sikoltotta a vékony, magas hang. Jack, mintha csak egy rossz álomból ébredt volna, ijedten meredt az ajtóban álló alakra.

– Hannah! – kiáltotta üveges tekintettel, majd a két kezére pillantott, mely még mindig a vékony nyakat szorította.

– NEM! – ordította Jack tébolyultan, majd hátra tántorodott, és a szalmára esett. 

          Estelle feje élettelenül csuklott előre a kötél szorításában. Jack pislogás nélkül, félig nyitott szájjal, könnyes szemmel meredt maga elé. Hannah még mindig az ajtóban állt, kezével a szája előtt dermedten nézett bátyjára. Az idő jégcsapként lebegett felettük. Jack lassan feltápászkodott, és pár lépést tett húga felé. – Hannah! – kiáltotta kétségbeesetten, de a lány ijedten hátrálni kezdett. Jack visszafordult, még egyszer halott kedvesére nézett, majd Hannah mellett kirohant az ajtón. Testük egy pillanatra súrolta egymást. Hannah megfordult, és reszketve bámult Jack után a sötét éjszakába...

~°°~~°°~~°°~~°°~~°°~~°°~~°°~~°°~~°°~~°°~~°°~

Levezetésként pedig egy kis vidámabb borzongás:

És akiknél még borzonghatsz:

Reea
Laura Arkanian
Nima
PuPilla
Andi
tigi
Anaria
Szee
és a nagyon nagyon vicces Bill :)