Elif Shafak: A bolhapalota

Nemrég belefutottam egy cikkbe a könyv fordítóival - Nagy Marietta, Sipos Kata - plusz a fülszöveg  is hangosan kiáltozott felém, hogy nekem ezt el kell olvasni, így hát nem tudtam és nem is akartam tovább ellenállni a csábításnak...

Az író - sőt, mint olvasás közben derült csak ki számomra, az írónő - nevével eddig nem találkoztam, de nagyon szeretek kincsekre bukkanni, és bár eme kedvelt kincsvadászatom nem mindig jár sikerrel, most úgy érzem ismét sikerült belenyúlnom a tutiba!

Elif Şafak strasbourgi születésű török író, ideje nagyrészében Londonban él. Sokak szerint ő a Number One török női (feminista) regények írója, előszeretettel ír mágikus-realista történeteket, melyekben sokszor bátor témákat dolgoz fel, mint például a szülés utáni depresszió (Fekete tej), vagy akár az örmény népirtás (Az isztambuli fattyú). Éppen ezekért a merész témákért sokszor éri támadás és negatív fogadtatás. Műveit ezidáig negyven országban jelentették meg, összesen tizenhárom kiadás kötődik a nevéhez, ebből kilenc regény. Írásaiban a Kelet és Nyugat elemei, a hagyomány és modern keverednek, kavarodnak és turmixolódnak egészen addig, míg valami különleges ízzé állnak össze. 

És igazából ez az íz, aminek illatát megéreztem, amikor úgy döntöttem elolvasom A bolhapalotát. Ami egyébként Bonbonpalota. Egy (azért nem egészen) átlagos társasház Isztambul nyüzsgő, dudáló, porlepte, bűzös, mégis csodálatos szívében. A társasház közkedvelt irodalmi eszköz a társadalom különböző rétegeinek bemutatására, ám, ahogy ugyanolyan sematikus és elcsépelt, mint az, hogy ahány ház, annyi szokás, éppannyira igaz(i). Nincs két egyforma lakás, egyforma élet, és az apró különbségek azok, amik megtöltik színekkel a megszokott keretet, és felkeltik (ideális esetben fenn is tartják) az érdeklődést.

„A szeretet nem jön minden erőfeszítés nélkül, néha csak később érik meg, fokozatosan nő cseppenként, ahogy az idő múlik.”

A Bonbonpalota lakóit pedig egyszerűen nem tudtam nem szeretni, vagy nem kíváncsinak lenni rájuk. Általuk sok török helyi hiedelemmel, babonával, szokással, étellel, itallal, némi történelemmel megismerkedhettem. Ezen felül pedig kukkoltam, amennyire csak szemem erejéből kitelt, és élveztem minden percét. Bevallom a könyv elején nem voltam benne biztos, hogy jól választottam, de úgy negyven oldal után, mikor beindul a történet, megismerkedünk a Bonbonpalotával, és elkezdünk surranni lakásról-lakásra már teljesen belevesztem a körülöttem kavargó sorsokba: Cemal és Celal fodrászdájában terjengő pletykákba; Az Égszínkék Szeretőt körüllengő misztikus homályba, amely nagyonis misztikátlan, valós életet és szenvedést palástol; Madame Néni titkokkal teli zárkózottságába; Higiénia Tijen és Su korántsem patyolattiszta kapcsolatába... Boldogan másztam be Hadzsi Hadzsi unokáival az "oszmánba", hogy a régmúlt idők török elemeivel teleszőtt történeteket hallgassam, és szívesen megvakargattam volna Gaba hasát is. A fejezetek váltakozó hosszúságúak, így változó időt tölthetünk a Bolhapalota lakói között, ahol olykor azt lessük épp mit csinálnak, olykor pedig a múltra nyitunk ajtókat, hogy megértsük mi vezetett addig a nappaliig, hálóig, konyháig, ahol éppen vagyunk, és maga a Bonbonpalota története is felelevenedik lelki szemeink előtt.

A regény célja elsősorban egyértelműen a szórakoztatás. Könnyed, vidám stílusa, őszinte mosolyt, sőt hahotát csaló humora alatt azonban jóadag megindító sors, elgondolkodtató élethelyzet lakozik, amik távolról sem csak a törökök sajátja. Ott van például a már korábban említett Cemal és Celal, akik egymástól elválasztva felnőtt ikerpárként találnak újra egymásra, és súlyos dolgok kerülnek felszínre elválásuk hogyanjáról, okairól, egészen addig egymásról alkotott képéről. De említhetném Madame Néni féltve őrzött titkait, melyektől korábban rendre megfosztották, és akinek alakja a regény végére engem Szabó Magda Emerencére emlékeztetett az Ajtóból. Su dolga sem könnyű, a betegesen tisztaságmániás, vagy inkább koszfélő Higiénia Tijen mellett, főleg, mikor tetvek vernek sátrat a kislány makulátlan fejbőrén... Vannak még elnyomott asszonyok, kihasznált szeretők, erejük határáig dolgozó anyák, boldogtalan férfiak, férjek és apák. A regény központjában a család áll, és a terjengő szemétszag, ami egyiktől a másikig rothadást, felfordulást okoz. A szentek pedig forognak sírjukban.

„Nagyon különbözők vagyunk tökéletlenségünkben. A formáink és a félszárnyúságunk egyforma, de a mintáink és a színeink teljesen eltérnek. Ahogy a széllel sodoródunk, egy helyre kerülünk, még össze is tapadunk, de sosem úgy, hogy kiegészítenénk egymást.”

Elif Şafak nálam beállt a nagy mesemondók sorába, és immár Alessandro Bariccóval sétálnak kézenfogva a naplementében. Ő is úgy szövi a mesét, hogy közben végig hiteles marad. A nyelvezete választékos, igényes, amelyből nagyszerű fordítás készülhetett. A könyv számomra szépirodalmi köntösbe bújtatott szórakoztató irodalom, fő ereje pedig abban rejlik, amit korábban Jodi Picoult-nál fedeztem fel, hogy pár jól megválasztott mondattal olyan kerek szereplőket tesz le elém, akiknek ismerem a múltját, érzem a jelenét, sejtem a jövőjét, és (mégis) végtelenül kíváncsi vagyok sorsuk alakulására. Sokszor írtam, hogy nagyon ritkán olvasok humoros műveket, valahogy nem nagy hahotákat szeretek kapni a regényektől, ám itt most rájöttem, hogy szeretem én a humort, de csak akkor, ha nem cél, hanem eszköz. Elif pedig nagyszerűen bánik ezzel az eszközzel (is). 

„A tenger mint olyan például nem is létezik, hiszen egyetlen tengerben is számtalan tenger kavarog, és mind más-más irányban próbál utat törni. A hullámok magassága és gyakorisága, melyeket látunk partot érni, csak töredéke a tenger belsejében zajló háborúnak. Ahogy partot értek, buborékokra, atomokra bomlottak. Ehhez hasonlóan Isztambul sem létezik, csupán a saját célját szem előtt tartó több tíz, több száz, több ezer, millió csoport, közösség, társaság.”

~ Értékelés: 10/9,5      És kedvenc. Az írónő többi könyve is felkerült a listámra, Isztambul pedig a bakancslistámra. Mert legyen bár zajos, koszos, bűzös, mégis szeretném látni saját szemmel is a meg-megcsillanó kincseit.

Kedvenc lakóim: Hadzsi Hadzsiék

Kedvenc nevek: Madame Néni, Az Égszínkék Szerető, Keménydió Metin és FeleségeNágya

Kedvenc népmesei/ babona elem: A mumus, aki „Idős nő alakjában mászkál az utcákon. Megáll a sarkokon, és különböző kérdéseket tesz fel a járókelőknek. „Honnét jössz?” „Hová mész?” , kérdezgeti mindenkitől. „Melyik családból származol?” , érdeklődik egyre. Ha az ember meglátja a mumust, a Karakoncolost, gyorsan úgy kell válaszolni neki, hogy elhangozzék a fekete szó. Például azt kell mondania, hogy a Fekete családból származom vagy a fekete városból jövök, Akkor elengedi az embert, és az illető folytathatja az útját. Néha megkérdez tőlünk egy címet. Ha nem tudod elmagyarázni neki, jaj neked. Előrántja a botját a táskájából, és püfölni kezdi vele az ember fejét, amíg az el nem ájul.”

Ráadásként egy érdekes interjú az írónővel itt olvasható, ahol az őt ért támadásokról is beszél.

A könyvet köszönöm az Európa Kiadónak!
Megvásárolható például itt

Kiadó: Európa 
Fordította: Nagy Marietta, Sipos Kata 
Terjedelem: 524 oldal