A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Család. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Család. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. október 2., péntek

Havas Juli: Második csillag jobbra


Kedves Ádám,

Nem ismerjük egymást, levelem nem szerelmi közeledés, pusztán elirigyeltem a levelezés mára már teljesen megkopott magázódó, szép, kerek egészben kifejtős műfaját. Párommal, a hajnalok hajnalán, és a videótékák idejében, ha hiszi, ha nem, mi is így kezdtük. Ráadásul pont ilyen modern köntösben, mert az anno volt híres vagy inkább hírhedt chat.hu minimál-neonos felületéről tértünk át, az esetenként akár még kedvenc parfümillattal is átitatott, igazi zizegős papíralapú levelezésre. Mint azt ebből már sejtheti, Y generációs, úgynevezett millennial vagyok, aki megélte az internet előtti kulcsos-gyerek létet, de leszakajtotta minden hívogató gyümölcsét a beköszöntött digitális aranykornak is. Ami már talán kevésbé aranyba fordul lassan... Most olvastam egy Refresher cikkben például, hogy manapság az is üzenetértékű, ha a szavak helyett szánt mémre az ember csak egy seen-nel reagál, azaz pont nem reagál, vagyis a küldő fél látja, hogy mi láttuk, de nem küldünk rá még egy megveszekedett sírva röhögős fejet sem. Félre ne értsen, említett mémek és reels-videók gyakori használója és élvezője vagyok magam is, csak időnként, nosztalgiából, nekem is jólesne egy önhöz hasonló levelezőtárs. Ráadásul, jelen esetben olyan problémát vetnék fel, amivel ön bizonyára tudna mit kezdeni. Biztos vagyok benne, hogy lapulna pár idevágó latin kifejezése, egyéb Ádámos kifejtése, melyeket, bevallom, örömmel olvasnék. (Amellett, hogy furdalja az oldalam a kíváncsiság Zsófival alakult vagy éppen még most is alakuló kapcsolatuk iránt is.)

2026. július 8., szerda

Shelby Van Pelt: A boldogságnak nyolc karja van

Az úúúgy volt, hogy fogműtét utáni lábadozásban szerettem volna valamit, ami kedves, nem durva, eltereli a figyelmem egy kicsit, és mivel nem sokat tudtam aludni, így az olvasás nem igazán ment, úgyhogy a legegyszerűbb "szerhez" nyúltam, és a Netflixre menekültem. Ott már eddig is volt valami polipos doksi, ami érdekelt, de ez most egy film volt, ráadásul Forrest Gump mamájával (Sally Field) a főszerepben, szóval megnéztem. És igazából meg is kaptam, amire vágytam.

Aztán megtudtam, hogy könyvből készült, és megkérdeztem az AI-t, vajon tud-e még újat adni a könyv a film után, és azt a választ kaptam, hogy igen, úgyhogy belevágtam...

És tényleg kaptam újat, mást. Apró részleteket, és Marcellus, a polip még több szempontját. Viccesnek hangzik egy könyv, amiben egy polip a narrátor, de én nagyon megszerettem ezt a bölcs lényt. De ne szaladjunk ennyire előre...

2021. február 1., hétfő

Rosemarie Eichinger: Esznek-e ​a halottak epertortát?


V
an, akinek a temető a fájdalmak és gyász helye. Van, aki direkt kerüli. Van, aki szeret bolyongani bennük, beszívja a múlt illatát, idilli, természetben gazdag parknak tekinti. És van, aki ott él... És a hangsúly az él-en van!  


„Emma szereti a temetőt. Itt érzi otthon magát. Apja ássa a sírokat, ő az égnek meredő sírkövek közt játszik. Ez így van, amióta az eszét tudja. Ma már persze nem játszik olyan gyakran. Vagy legalábbis nem úgy. Mégiscsak Betöltötte a tizenkettőt! Többnyire keres magának egy nyugodt helyet, olvas, rajzol, vagy a Nintendóval játszik.”

2018. február 5., hétfő

Joanne Harris: Szederbor

...avagy: Bor, mámor, Joanne Harris:
Emlékszem, régen sosem értettem a nagy hűhót, amit egyesek a bor körül csapnak. Ezt a nagy mítoszt és szenzációt és hozzáértést... Zsenge koromban, speciel nekem csak arra volt jó, hogy elbóduljak, és csakis az édes változatokat nem köptem ki. Azon belül tőlem lehetett olcsó vagy kannás, kevertem kólával vagy Schweppes naranccsal. Aztán jött a fröccsös korszak, ahol már elkezdtem a bor ízére is figyelni a hatása mellett... Aztán mire közel harminc lettem valahogy engem is elért ennek az egésznek a szele... Elszürcsölni egy-egy pohár testes, minőségi, száraz vörösbort, amit már eszemben sincs  keverni vagy kiköpni, miközben elgondolkodik az ember az élet értelmén és miértjein. Különösebben nem értek hozzá még ma sem, bár nagyon szeretnék, de olyanokat már én is tudok mondani, hogy milyen kerekdeden fűszeres, meg érezni a lankák zamatát. És közben el is hiszem a lankákat egytől-egyig... :D


2018. január 4., csütörtök

Jennifer Donnelly: Északi fény

A magyar borító nem tetszik... 
Elég sok könyvbe belekezdtem mostanság, és mivel megfogadtam, hogy ha valami nem fekszik, azt nem erőltetem, így elég sokat félre is hajítottam (nyugi, nem szó szerint). A címén akadt meg a szemem, őszintén megmondom, nem is emlékeztem mikor tettem fel a várólistámra vagy hogy miről szól. Északi fény - pont úgy hangzik, mint amit az ember lánya, karácsony táján, télvíz idején talán szívesen olvasgatna. Így hát belevágtam. És azt kell mondjam, nem bántam meg! Hosszú idő óta az első könyv, ami elejétől a végéig lekötötte és fenntartotta az érdeklődésemet. És ez mostanában sajnos nagy szó... 

2017. március 6., hétfő

Barbara Constantine: Tom, kicsi Tom



Ahol Isten elvesz, ott mindig ad is. – tartja a mondás. Csak hogy sajnos ez visszafelé is igaz... Ahol ad, ott is el is vesz. Például hatalmas cickókat ad egy kislánynak, de észt törődést azt már nem. Ad egy picinyke magot a hasba, aki kikel, de a rendes tetőt, megélhetést megvonja. Így lehet, hogy Tom, kicsi Tom egy ütött-kopott lakóautóban él az anyukájával Joss-szal, és krumplit, répát, paradicsomot, almát no meg petrezsejmet lop, szigorúan így, pontos jével. Ül a furcsa szomszédok háza alatt, akik magázzák egymást, és akkor is udvariasak, amikor éppen veszekednek, és titokban nézi velük a tévét.


2017. január 29., vasárnap

Matt Haig: A ​fiú, akit Karácsonynak hívnak


„De bárhogy hívd az öreget, a lényeg, hogy ismered. Pedig volt idő, amikor senki még csak nem is hallott róla, mert még csak egy Nikolas nevű kisfiú volt, aki a nagy semmi, pontosabban Finnország kellős közepén élt, és semmi köze nem volt semmilyen csodához azon kívül, hogy hitt benne. Gyerek volt, aki alig ismerte a világot, csak azt tudta, milyen ízű a gombaleves, és hogy az északi szél hideget hoz. Szerette a meséket, és csupán egyetlen játéka volt, egy tarlórépából farigcsált baba.”

Már majdnem februárt írunk, de ez a könyvecske még csak most jutott odáig, hogy elolvassam. Igaz, hogy karácsonyi ráhangolódásnak szántam eredetileg, de talán így még jobb is. Ugyan ki szabja meg, hogy karácsonyi történeteket nem élhetünk át az év bármely szakában?! A január-február amúgy is elég lehangoló tud lenni, a nagy szürke, köd és szmog foltozta kabátjával, jéghideg leheletével. Délutánonként már érezzük ugyan, hogy a világosság próbálkozik, de a hideg még mindig makacs, mint egy rossz rénszarvas... Ilyenkor különösen jólesik bevackolódni, egy forrón gőzölgő bögre és könyv társaságában. Senki nem néz oda, ilyenkor aztán lehetünk szentimentálisak vagy hóbortosak, vagy egész egyszerűen csillogó szemű gyerekek, akik mesét akarnak. Még akár 30,40,50... felett is. 

2017. január 14., szombat

Edith Pattou: Északfi

Téli, karácsonyi hangolódásnak kívántam meg a könyvet, és abszolút bejött! Még akkor is, ha a karácsonyon jócskán túlnőtt az olvasása. Tökéletes téli olvasmány, meselelkű felnőtteknek és fiatal felnőtteknek. Pont, olyan, mint a december és január... Hol csillogó csodavilág, hol süvítően kopár, hol nyomasztó, hol pedig ingergazdag. 

A történet, egy norvég tündérmese, az East of the Sun and West of the Moon (A Naptól keletre, Holdtól nyugatra - a Szépség és a Szörnyeteg is ebből ered) vonalát követi és szövögeti keresztbe-kasul. Az eredeti mesét nem ismertem, így kellemes, és izgalmas meglepetés volt minden történés. Északi világgal, mondákkal és babonákkal díszített, izgalomtól feszülő mese mindazoknak, akik újra át akarják élni milyen volt csillogószemű gyermekként várni és átélni a csodát. 


2016. november 16., szerda

Mitch Albom: Öten ​a mennyországban

Megmondom őszintén, hogy valami kis tingli-tangli, hepehupára számítottam, sőt, egyenesen azt gondoltam, gyermek-, de legalábbis ifjúsági könyv. Nem olvastam el a fülszöveget, csak a cím valahogy úgy megtetszett, ezért már jó pár éve ott csücsült a könyv a várólistámon. Amit végül kaptam, csalódás...

De szerencsére abszolúte pozitív!  💗 💗 💗

2016. október 19., szerda

Fannie Flagg: Sült ​zöld paradicsom


Már megint sült, még mindig zöld és persze, hogy paradicsom! Számomra azonban már nem csak Feltételes megálló! Megfogadtam, hogy több posztomban nem jajongok a hosszú-hosszú olvasási hanyatlásomról, de azt hiszem, ez vezetett engem vissza Whistle Stop-ba. Vágytam valamire, amiben nem csalódhatok. Nos, meg is kaptam, újfent! Aki még mindig nem olvasta, annak üzenem: nem érdekel hányszor kell még újraolvasnom, és bejegyzést írnom róla, higgyétek el, kimeríthetetlen kincsesbánya ez. Aki pedig enged a kedves erőszaknak, ám nem találja szíven úgy, mint engem, nos, az értékelje lelkesedésemet és elfogult elköteleződésemet, és keressen egy másik jó könyvet. Ha nagyon jót találna, persze szóljon nekem is! :) Ja, és nem mellékesen, most vettem észre előző bejegyzésemből (itt ni), hogy a korábbi újraolvasás is válság utáni defibrillátor volt. Ennyi. Megvan az ellenszérum! Marjatok csak betű-vedlett kígyók, ahogy akartok...


2016. október 5., szerda

Elif Shafak: Az isztambuli fattyú




„Az élet véletlen egybeesésekből áll. A véletlen és az egybeesés nem ugyanaz. Ahhoz, hogy az ember ezt megérthesse, néha szüksége van egy rossz dzsinnre.”



Ki vagyok? Miért vagyok? Honnan vagyok? Hová tartok? Miért tartok? - Közhely vagy sem, ezek a kérdések, így vagy úgy, egyszer mindenki életében szép kacskaringós kérdőjelet kapnak a végükre. Vannak azok a szerencsések, akiknek már egészen korán tiszta az útjuk és egyértelműek a gyökereik is. Vannak, akik kicsit több munkával, de még időben rátalálnak a válaszokra. Vannak, akiknek az újra és újra megérkező válaszok egymás fejére ugrálnak, mint vásott kölykök az ágyban, takarodó után. És vannak olyanok, akiknek az egész életük ezek körül forog...


2016. május 6., péntek

Galgóczi Dóra: Válaszok háza


Kell egy hely, ahol otthonra találsz – súgja a kék borító, és valóban, most én is lenyomnám a kilincset szívem szerint, és beköltöznék az ódon, ám barátságos, otthonosan életről árulkodó falak közé. Csak, amíg minden gondolatom el nem rendeződik, amíg a nesztelen szitáló fénnyel megvilágított szállongó porban ki nem rajzolódik az utam, amit követhetek... Vajon létezik ilyen ház? Vagy már benne lakunk, csak más szemmel kellene körülnézni?


„Sötétségbe burkolózott a kert, a cseresznyefa termetes alakját tompán körberajzolta a hold. Különös nyugalom szállta meg a lányt – a kérdések szorító fonalát mintha lazára engedte volna egy láthatatlan kéz. Érezte, a válaszra itt fog rátalálni, az öreg házban, ahová biztosan nem véletlenül sodorta a sors.”



2016. április 28., csütörtök

Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!


Az úúúgy volt, hogy vágytam valami rövidebb olvasmányra, úgyhogy jól megkérdeztelek titeket, ti pedig ajánlottatok jobbnál jobbakat – ezúton is köszönöm! Szemezgessetek ti is, nekem jó kis listám lett, amivel elleszek két hosszabb kaland között.

Aztán meg aaaz volt, hogy Alexa egyik ajánlására gúglizva, megláttam Marie-Aude Murail nevét, és nagyon ismerősen csengett! Nem véletlenül, hiszen, Oh, boy, hogy is felejthettem el, hogy én már olvastam tőle. Úgy fogalmaztam meg anno, hogy érzelemdús, bohókásan megható, és ennél jobb most sem jut eszembe, mert ez telitalálatosan bingó erre a könyvére is! És ezzel szerintem minden zemberke egyet fog érteni, aki olvassa.


2016. április 24., vasárnap

M. L. Stedman: Fény az óceán felett

A világítótorony fénye mindenkinek segít a tájékozódásban, a helyes irány megtalálásában, a veszély elkerülésében, mindent újra meg újra fénybe von maga körül, csak éppen a közvetlen közelében élőket nem. Ők magányosan, szó szerint is elszigetelten, magukra hagyatva vívják a sötétben személyes harcaikat.
Vajon szerencsés-e az a gyermek, akiért két anya szíve dobog? Akiért egyszerre és külön-külön két anya ösztönei rándulnak görcsbe? Akiért, ha kell, két anya vív akár életre-halálra szóló harcot? Akinek érkezése két család, látszólag elveszett sorsát képes visszafordítani, új életerőre fakasztani?
Erről szól M. L. Stedman regénye, és a szeretet erejéről, amit a felnőttek, egy kisgyermek által megformált reménybe és életbe képesek oltani. Még ha ezzel ártanak imádatuk tárgyának, egymásnak és saját maguknak is. A könyv lapjain nem csak a kétféle óceán (Indiai és Déli) találkozása gerjeszt hatalmas hullámokat, hanem a csöpp, távolról alig észrevehető, a nagy egészet tekintve jelentéktelennek tűnő sorsoké is, amelyek a szigeten, és azon túl hánykolódnak.

2016. április 9., szombat

Katarina Mazetti: Pingvinélet

Pingvinekkel játszó, földi tünemény, avagy aki boldog akar lenni, jég közé kell annak menni...

Van az úgy, hogy már itt a tavasz, épphogy csak bedugta egyik lábát az ajtón, mégis hirtelen szürkének, ólmosnak érezzük magunk körül a világot. Nem köt le egy könyv sem, nem tetszik semmi sem. Mit csinál ilyenkor a hithű könyvmoly? Keres, kutat, önmarcangol. Már aki... Akinek nem lapja, ne vegye könyvére! Engem roppantmód megviselt ez az állapot az utóbbi időben, és ekkor láttam meg Mazetti totyogó pingvinjét, egy szál lufival a kezében. Na, mondom, normál keretek között nem ragadok le egy ilyen címnél és bortónál, sőt, talán egyenest a másik irányba totyogok, de most a nem normális keretek vannak érvényben, így hát mégis leragadtam, és az Antarktisz felé vettem az irányt...

2016. április 2., szombat

Drága Nagymamám

~°°~ E bejegyzést, az én Drága Nagymamámnak ajánlom! 
(Aki internettet nem olvasva, majd kinyomtatva fogja őrizgetni nyikorgó almáriumában.) ~°°~

Legnagyobb örömömre az Athenaeum kiadó igényes novellagyűjtemények gondozásába kezdett. Tavaly a szerelem megfoghatatlan, nagy íróinkon is kifogó tárgyköréből gyűjtött híres és kevésbé híres szösszeneteket. Most pedig a nagymamák kerültek górcső alá. Nagyik régen és ma – 12+2 történet magyar szerzők tollából. A magyar szerzők pedig ezúttal: Örkény István, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Csáth Géza, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Benedek Elek, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit, Móra Ferenc, Bródy Sándor és Pataki Éva. 

2016. február 17., szerda

Eowyn Ivey: A hóleány

Magas hegyek mögött, előtt, között, hol a tenger többnapi járásra van, ott laknak ők, a bátor, olykor magányos, időgyúrta, szélformálta, eső növesztette alaszkai farmerek. Hogy miért éppen Alaszka? Miért választja valaki ezt az életformát önként és dalolva, az talány. Egészen addig, amíg fel nem fedezzük azokat az apró kincseket, amiket az olvadó jégcsapok és mindent lágyan beborító zuzmó rejtenek.
Jack és Mabel, férj és feleség. Egyetlen kincs hiányzik az életükből, érzésük szerint a legnagyobb. A gyermek. Hogy gyászukat, hiányukat feldolgozhassák, kietlen tájra eveznek, ami, mint kiderül, nem is olyan kietlen. Az ember többet is találhat ott, mint különös bogyók és bevetendő, felszántandó földek, elejtendő jávorszarvasok. Az ember, ott, ahol azt hihetné már Isten sem néz arra, családot találhat. Gondoskodó szomszédokat, akikből barátok lesznek, és egy különös leányt, aki a misztikum és valóság határán táncol mezítláb, fonott kosárral a kezében, miközben hópelyhek cikáznak körülötte. 


2016. február 6., szombat

Dragomán György: Máglya


 „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.” 

Nem tudom ti hogy tapasztaljátok, de a 2016-os év eddig nekem nagyon drasztikusnak tűnik. Emberek, olyanok is, akik előtte félszegek voltak, most hirtelen, akár egyik pillanatról a másikra hoznak meg jelentős döntéseket, rengetegen költöznek, váltanak, változtatnak, az életükön, magukon... És még csak februárt írunk.
Még csak februárt írunk, de azt hiszem, az év leg-leg könyve hozzám talált! Legalábbis a léc most már magasan van. A Máglya  ugyanis egyszerűen belém égett! Ez a legjobb kifejezés rá.


2016. január 29., péntek

Miamona irkál: Sárkánybarlang



Kép forrása: google


Sárkánybarlang


Sárkánybarlang. Így hívja Apa a Nagyi lakását. Már a lépcsőházban hangosan sóhajtozva dörmögi magában, Üdv, a sárkánybarlangban. Sokáig nagyon féltem, de nem mertem mondani neki. Egyszer elromlott a lift, és gyalog kellett felmennünk a negyedikre. Minden fordulóban rettegve vártam, mikor ugranak ránk a sárkányok, zöld, nyálkás pikkelyes torkukból tűzpiros lángot okádva. Aztán Anna elmagyarázta, hogy nincsenek sárkányok, és Apa csak viccel, és ne is törődjek vele. Anna nem az anyukám. Pedig mindenki azt hiszi. De az igazság, hogy az anyukám meghalt, amikor én még nagyon kicsi voltam. Most Annával és Apával élek, de hétvégente meglátogatjuk a Nagyit, aki egyedül lakik a sárkánybarlangban.

2016. január 23., szombat

Stefano Benni: Margherita Dolcevita



 „Csak a döglött halak úsznak az árral.” 

Se nem vidék, se nem város… Nem csak Margherita lakhelyét írja jól le e nyúlfarknyi jellemzés, hanem magát a könyvet is. Az olaszok már csak ilyenek. Meglepőek. Elringatóak. Elringatnak, hogy aztán jól meglepjenek… Végy a kezedbe egy könyvet, melynek a borítóján egy leányka fekszik rovar-ágyon. Tavasz, szerelem, elvágyódás, álmodozás – gondolhatnánk. Közben meg kapunk egy jó nagy fityisz-tükröt a (fogyasztói társadalom atombombái által marcangolt) képünkbe.