Nem ismerjük egymást, levelem nem szerelmi közeledés, pusztán elirigyeltem a levelezés mára már teljesen megkopott magázódó, szép, kerek egészben kifejtős műfaját. Párommal, a hajnalok hajnalán, és a videótékák idejében, ha hiszi, ha nem, mi is így kezdtük. Ráadásul pont ilyen modern köntösben, mert az anno volt híres vagy inkább hírhedt chat.hu minimál-neonos felületéről tértünk át, az esetenként akár még kedvenc parfümillattal is átitatott, igazi zizegős papíralapú levelezésre. Mint azt ebből már sejtheti, Y generációs, úgynevezett millennial vagyok, aki megélte az internet előtti kulcsos-gyerek létet, de leszakajtotta minden hívogató gyümölcsét a beköszöntött digitális aranykornak is. Ami már talán kevésbé aranyba fordul lassan... Most olvastam egy Refresher cikkben például, hogy manapság az is üzenetértékű, ha a szavak helyett szánt mémre az ember csak egy seen-nel reagál, azaz pont nem reagál, vagyis a küldő fél látja, hogy mi láttuk, de nem küldünk rá még egy megveszekedett sírva röhögős fejet sem. Félre ne értsen, említett mémek és reels-videók gyakori használója és élvezője vagyok magam is, csak időnként, nosztalgiából, nekem is jólesne egy önhöz hasonló levelezőtárs. Ráadásul, jelen esetben olyan problémát vetnék fel, amivel ön bizonyára tudna mit kezdeni. Biztos vagyok benne, hogy lapulna pár idevágó latin kifejezése, egyéb Ádámos kifejtése, melyeket, bevallom, örömmel olvasnék. (Amellett, hogy furdalja az oldalam a kíváncsiság Zsófival alakult vagy éppen még most is alakuló kapcsolatuk iránt is.)
De ami most aktuál: Döcögős és szaggatott számomra az olvasáshoz visszavezető út. Igaz, már legalább hiába tévedek le róla, rendszeresen visszatalálok. Ez is valami. Nem is akármi! Olyan vagyok, mint egy sérülésből felépülő, akinek már felsejlik a régi ösztön és hév, amivel korábban gond és fájdalom nélkül, tiszta örömmel mozgott. Közben azért némi szégyen is vegyül a dologba, hiszen ennyi kihagyás után egy számomra teljesen új szerzővel, vakon ennyire betalálni a saját ízlésem közepébe, aztán közel három hónapig olvasni a könyvet… hát, nem annyira méltó... Mondhatnám, hogy direkt odáztam el az élményt, de az igazság az, hogy folyton bennem volt és van a félsz, hogy jaj, csak megtaláljam a tökéletes pillanatot, ami magával ragad újra meg újra. Pedig ott van az, és tízből kilenc és félszer ragad is, ahogy kell. Szóval csak jobban kéne bíznom. És nem kitalálni mindenféle listát, amit még meg kell csinálnom, néznem stb. mielőtt olvasok. Ilyen kapcsolatom régen a tanulással, vizsgákra készüléssel volt, és ott is valahányszor végre nekiültem, újra és újra rácsodálkoztam, hogy de hiszen ez megy nekem, és élvezem is! Nem tudom miért van ez, hogy az ember előre ellenáll annak, amit utólag rendszeresen élvez és amiben ráadásul kompetensnek érzi magát. De hasonlót sokszor átélek futásnál is, csak ott tudom a módszert: azonnal felöltözök, és elindulok. Valószínűleg ez itt is beválik; ha ilyenkor azonnal elkezdek olvasni, vagy a feladatokat elosztogatom egy-egy olvasás szekció között.
Bármilyen vastagságú-lére eresztett válaszát szívesen fogadnám!
Szívélyes üdvözlettel,
Miamona
**************
 |
| AI created picture |
Az egész életünk olyan, mint egy film, amit már leforgattak, mégis eljátsszuk újra és újra, minden megtörtént már valahol bennünk, valahol másban vagy épp ugyanabban a pillanatban mindkét valóságban.
Hullanak a könnyeim egy könyvön, ahol az a lezárás (no spoiler, azt hiszem), hogy két ember milyen időbeli elosztásban nézze meg az Agymenőket. Havas Juli: Második csillag jobbra című könyve már az első oldalak után berántott teljesen. Ilyen izgalmakat, ahogy a szálak bogozódtak, és az alakok rajzolódtak, a szándékok, miértek tisztázódtak, már régen éreztem, ha éreztem ilyen mértékben egyáltalán valaha. Minden AHA-élménynél meg kellett állnom, és rácsodálkoznom. Sőt, volt, hogy még a páromnak is lelkesen magyarázni kezdtem, hogy ki kicsoda, hogyan köthető a másik kicsodához, és hogy is derült ez ki... És közben a nyelvezet és az egész történet egyszerre modern és Szabó Magdai. Nem kérdés, új kedvenc kortárs magyar szerzőre, és egy újabb kedvenc könyvre találtam! Amit, szívem szerint, az utolsó mondat után kezdtem volna elölről, már bennfentesként, ismerve a karaktereket és szálakat.
Nem csak történetet olvasunk, de mi magunk is nyomozunk, sorra tárjuk fel, és értjük meg az összefüggéseket. Ádám, Zsófia, Balázs és Laura generációkon is átívelő összekapcsolódásait. Amelyeket néha egy nagytestű cica szemszögéből élünk át. Szinte már gyermeki örömmel, miközben felnőttesen fájó, sanyarúan kanyargós, cseppet sem gondtalan sorsokat követünk, és keressük általuk talán a saját Sohaországunkat is. A múlt folyamatosan beleírja magát a jelenbe, hol szinte észrevétlenül, hol az arcunkba robbanóan. A régi döntések, veszteségek, szerelmek, családi történetek következményei tovább élnek. És ettől lesz igazán Szabó Magdai, azt hiszem.
(...) mintha a csend nem üres lenne, hanem jelenetekbe rendeződne: mint egy film, ahol minden némaság mögött egy szépen megkomponált snitt várja, hogy levetítsék.
Lebilincselő, hogy mennyi mindent öröklünk a családunktól azon kívül, amit tárgyakban vagy történetekben ténylegesen átadnak nekünk: Titkokat. Traumákat. Hallgatást. Mintákat. Szeretetet. Kötődést. Vagy épp ezek hiányát. Ez a téma nekem nagyon zsigerekbe vágó, ijesztően aktuális. Sok jel és ösztön mutat, sőt lökdös engem is a saját örökölt sorsom feltárása felé, ezzel van dolgom bőven, úgyhogy telitalálat!
Plusz egy: Magam is rajongónak tartom magam, így a rengeteg filmes és sorozatokhoz köthető utalás külön pikantéria, cinkos összekacsintás! 😁
**************
Kedves Juli,
Ádámmal ellentétben, én híve vagyok a rövid üzeneteknek is. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a könyved izgalmasan szép és fájóan izgalmas. Áramszerűen sistergő, az üresség ellenkezőjével átitatott csend maradt bennem utána. Amit szívből köszönök!
Miamona
**************
Azt hiszem, ez volt a legtöbb, amit akkor adni tudtunk egymásnak, amíg nem voltak közös szavaink: hogy a hallgatásunknak közös iránya volt.
✨
És akkor megértettem, hogy a történetek soha nem érnek véget, csak körben járnak, és alakot váltanak, mint fény a ködön át vagy egy ember az emlékeinkben.
✨
[…], valamiről, amit nem látsz, mégis tudod, hogy ott van. Mint egy mesekönyvben a harmadik csillag jobbra. Aztán egyenesen előre a valóságba. Sokáig én is így éreztem magam, mint egy kiszámított, de nem látható csillag.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése