Shelby Van Pelt: A boldogságnak nyolc karja van

Az úúúgy volt, hogy fogműtét utáni lábadozásban szerettem volna valamit, ami kedves, nem durva, eltereli a figyelmem egy kicsit, és mivel nem sokat tudtam aludni, így az olvasás nem igazán ment, úgyhogy a legegyszerűbb "szerhez" nyúltam, és a Netflixre menekültem. Ott már eddig is volt valami polipos doksi, ami érdekelt, de ez most egy film volt, ráadásul Forrest Gump mamájával (Sally Field) a főszerepben, szóval megnéztem. És igazából meg is kaptam, amire vágytam.

Aztán megtudtam, hogy könyvből készült, és megkérdeztem az AI-t, vajon tud-e még újat adni a könyv a film után, és azt a választ kaptam, hogy igen, úgyhogy belevágtam...

És tényleg kaptam újat, mást. Apró részleteket, és Marcellus, a polip még több szempontját. Viccesnek hangzik egy könyv, amiben egy polip a narrátor, de én nagyon megszerettem ezt a bölcs lényt. De ne szaladjunk ennyire előre...

Egressy Zoltán: Szarvas a ködben

 „Milyen lehet felhőben menni, hideg? Mintha egy szellemben sétálnál?” 

Nő vagyok, túlélő.

Nő vagyok, és egy darabig kísérteni fog az esküvők gondolata. Meg a szarvasoké. A ködé. A derengésé.

Szarvas vagyok a ködben. Olvasó a ködben, homályban, lélekvesztő, sűrű erdőben, amelyet Egressy Zoltán teremtett. Majdnem eltévedtem benne, de talán még idejében kitaláltam...

Markus Zusak: Az üzenet

„A teljes nevem Ed Kennedy. Tizenkilenc vagyok. Kiskorú taxis. Sokban hasonlítok a legtöbb fiatalra a városnak ezen a peremkerületén: nincs valami sok kilátásom vagy lehetőségem. Emellett többet olvasok, mint kéne, és kifejezetten pocsékul megy a szex és az adóbevallás. Örvendek a szerencsének.”

Hogy e könyv üzenete célba érjen, két emberre van szükség. Ed Kennedy-re és Rád! Ed Kennedy adott, hisz ő a főszereplője ennek a roppant különös történetnek. Így, innentől kezdve, Rajtad áll vagy bukik a dolog!

„Talán mindenki képes túllépni önmagán.”

Ez az alapfeltevés. Hogy igaz-e, azt mi magunk döntjük el!

Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!

Az úúúgy volt, hogy vágytam valami rövidebb olvasmányra, úgyhogy jól megkérdeztelek titeket, ti pedig ajánlottatok jobbnál jobbakat – ezúton is köszönöm! Szemezgessetek ti is, nekem jó kis listám lett, amivel elleszek két hosszabb kaland között.

Aztán meg aaaz volt, hogy Alexa egyik ajánlására gúglizva, megláttam Marie-Aude Murail nevét, és nagyon ismerősen csengett! Nem véletlenül, hiszen, Oh, boy, hogy is felejthettem el, hogy én már olvastam tőle. Úgy fogalmaztam meg anno, hogy érzelemdús, bohókásan megható, és ennél jobb most sem jut eszembe, mert ez telitalálatosan bingó erre a könyvére is! És ezzel szerintem minden zemberke egyet fog érteni, aki olvassa.

Stefano Benni: Margherita Dolcevita

 „Csak a döglött halak úsznak az árral.” 

Se nem vidék, se nem város… Nem csak Margherita lakhelyét írja jól le e nyúlfarknyi jellemzés, hanem magát a könyvet is. Az olaszok már csak ilyenek. Meglepőek. Elringatóak. Elringatnak, hogy aztán jól meglepjenek… Végy a kezedbe egy könyvet, melynek a borítóján egy leányka fekszik rovar-ágyon. Tavasz, szerelem, elvágyódás, álmodozás – gondolhatnánk. Közben meg kapunk egy jó nagy fityisz-tükröt a (fogyasztói társadalom atombombái által marcangolt) képünkbe.

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Mostanában nagyon megihletett a gyakori ködös időjárás, imádom a hangulatát, van benne valami költőien borzongató. Ezért is esett a választásom a már régóta halogatott Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeire. Amelynek anno a Kossuth Kiadó még irkálós versenyt is rendezett (kezdetleges firkálmányaim itt), és melynek eredményeként be is kerültem egy magánkiadású e-bookba. Sőt, még kigyűjtött idézetként is megtaláltam magamat a molyon!:))) Amúgy az én írásaimnak, most így utólag látva semmi köze nem lett ehhez a könyvhöz, persze ezt akkor még nem tudhattam...

Joachim Meyerhoff: Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt

Gyereknek lenni nagyon különleges, egyedi élmény (utólag és/vagy felnőttszemmel). Teljesen más dimenzióban képesek élni, persze úgy, hogy minderről sejtésük sincs, és bizony gyereknek lenni semmilyen körülmények között nem könnyű. Hát még akkor, ha az ember papája a helyi gyermek és ifjúsági pszichiátriai intézet igazgatója, az otthonukat pedig teljesen körülveszik az ápoltak, és abszurd, a gyerekekénél is elvontabb, sokszor félelmetes hangokkal, szagokkal, képzetekkel teli világuk.

Főhősünk, Joachim, két bátyja mellett a harmadik, legkisebb gyerek a családban, és sokszor még testvérei cinkosságára sem számíthat, perifériára sodródik az élet majd' minden területén. Apa és anya nagyon szeretik, ő főleg apát szereti, felnéz rá, a közel sem tökéletes ember minden rezdülése érdeklődéssel teljes csodálattal tölti el. Boldogan járja körbe a kilenc osztályból álló intézetet karácsonykor apja oldalán, és tömi magába a tortát, kólával, nézi a betegek ünnepi tombolását. Neki (is) természetes, hogy reggel madárcsicsergésre ébred, de az is, hogy este a gondozottak sikolyaira alszik el. Külön kategóriákba szedve meg tudja különböztetni ezeket, a másokból csak félelmet és viszolygást kiváltó hangokat. Az intézetben élő furcsa figurákon keresztül rengeteg gyermeki félelmével találkozik és vetkőzi le őket sorra. Legijesztőbb például a Harangozó, az a hórihorgas, bozontos fazon, aki hatalmas kezeiben, két hatalmas harangot kongat amerre csak jár. Joachimnak meg kell lovagolnia ezt a lényt, mint egy bátor vitéznek, hogy rájöjjön, nem a külsőségek számítanak, hanem az, ami mögötte rejlik.  Csak éppen ami neki teljesen normális, az a normálisak szemében valami  egészen más...

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

 „– Én minden történetet szeretek. Szerintem nincs elejük, sem végük. Ezért szeretem őket. Túlélik az embert. A múlandóságban csak a történetek tartanak örökké.” 

Bár még a múlt évben fejeztem be a könyvet (azaz tegnap :)), mégis stílusos és ironikus felütése az új évnek, az új időszámításnak. Úgy voltam vele, hogy olyan nagy meglepetés idén tavaly már nem érhet, és a toplista nagyjából összeállt a fejemben, legalábbis ami az elejét illeti, és akkor jött Az idő bolondjai, hogy jól felülírja… Hogy mennyire, az nemsokára kiderül majd az 2015-ös összegző bejegyzésből. :)

Az idő. Erről az egyszerű, ám végtelenül összetett bestiáról szól Benyák Zoltán könyve. Az időről, amiből mindig a legkevesebb van, ami olykor túl hosszúnak, máskor túl rövidnek tűnik, de természetesen sosem egyezve az igényekkel. Az időről, ami kegyes és kegyetlen egyaránt. Ami olyan, mint a szél, nem látjuk, csak hátrahagyott nyomai árulkodnak róla. Magunkon érezzük marcangoló fogát, másokon látjuk rút keze nyomát. Az idő majd eldönti. Az idő majd meg- és begyógyítja, megszépíti. Idővel kiderül… 
És szól még Az idő sokszínű bolondjairól. A cselekmény sok apró, de kiemelten három fő karakter szőtte szálon fut:

Anna Gavalda: Billie

„Nincs szerencsecsillag. Nincs égbolt. Nincs Isten, Csak mi vagyunk ezen a kurva égitesten, senki más, már vagy ezerszer elmondtam neked.”

Igen, már vagy ezerszer el, én mégis újra meg újra akarom hallani Anna Gavalda szájából, mert úgy, ahogy ő mondja, nem mondja senki más… Valahányszor tőle olvasok, kicsit olyan érzésem van, mint azoknak az állatoknak lehet, akik a meg-megcsillámló homokba hemperegve igyekeznek megtisztulni és védőréteget vonni a bőrükre. Először marhára fura érzés, szúr, dörzsöl és horzsol, aztán a fájdalom később sem múlik el, csak valahogy már jól esik, mert érzem benne az életet...

Jandy Nelson: Neked adom a Napot

„Hozzám hajol, egymáshoz ér a vállunk. Ez ránk vall. A mi pózunk. A meghitt összebújás. Így örökített meg bennünket még az ultrahangos kép is, ami anyuban készült rólunk, és így ábrázoltam magunkat azon a rajzon, amit Fry tegnap kettétépett. Mi a világon mindenki mástól eltérően az első sejtjeinktől együtt léteztünk, együtt jöttünk ide. Ez az oka, ha szinte senki nem veszi észre, hogy javarészt helyettem is ő beszél, ez a magyarázata, hogy kizárólag négykezest tudunk játszani a zongorán, (...) hogy sosem bírunk kő-papír-ollót játszani. Mindig vagy két kő, vagy két papír, vagy két olló jön ki. Ha nem így rajzolom le kettőnket, akkor félemberként rajzolom le magunkat.”

Ha egy szóval kellene jellemeznem Jandy Nelson regényét, először is húzogatnám a számat, mert erre nem elég egy szó, majd egy najólvan vállfelhúzással és visszaeresztéssel azt sóhajtanám: művészi. A történetben minden a művészet körül forog, olyannyira, hogy az ember már magáról is hajlamos elhinni, hogy művész. Konyhaművész, festőművész vagy csak nemes egyszerűséggel életművész.

Az elveszett és meglett dolgok estéje

képek forrása

Nemrégiben számoltam be legfrissebb, kellemes olvasási élményemről, amelyet Brooke Davis és a Libri Kiadó szerzett nekem Az elveszett és meglett dolgok könyve formájában. Amikor pedig megtudtam, hogy Brooke éppen Budapestre látogat, nem volt kérdés, hogy szeretnék-e találkozni vele!

A nagyon családias létszám valahol kellemes volt, de azért egy kicsit sajnáltam is, mert tényleg egy különleges könyvről van szó. Persze, mint rég tudjuk, nincsen új a nap alatt, viszont a tálalási forma nagyon is lehet egyedi. Engem egy erős hangulattal, különleges, egyedi stílussal, hangnemmel pedig könnyen le lehet venni a lábamról, és lényegében bármilyen történetet vagy akár történetlenséget meg lehet velem etetni. Brooke Davis szavait pedig faltam, ahogy csak bírtam!

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve

„Mikor „Kösd összé!”-t játszottak, mindig Millie volt az Első Pont, a mamája a Második Pont, a papája meg a Harmadik Pont. A vonal Első Pont hasa mélyéből indult ki, és áthurkolta magát Második Pont és Harmadik Pont körül – akik általában tévéztek –, aztán újra visszatért, és egy háromszöget rajzolt ki. Millie körbeszaladgált a házban, vörös haja a feje tetején ugrált, a háromszög meg a bútorokon tekergett. Ha  a mamája rászólt, Abbahagynád, Millicent?, a háromszög hatalmas dinoszauruszként harsogott. Mikor a papája azt mondta, Gyere, ülj ide mellém, Lurkó, a háromszög nagy, dobogó szívvé kunkorodott. Ba-búm. Ba-búm, súgta Millie, és ügyetlenül ugrált a ritmusára” 

Így indul ez a tündérien (de közel sem tündérmesébe illő), imádnivaló történet, amiről ekkor még sejtelmünk sincs mennyire limonádét készül facsarni a szívünkből... 

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

„Fokozatosan ránk borult a sziget varázsa, finoman és tapadón, mint a hímpor. Minden nap oly nyugodt volt, oly időtlen, hogy az ember csak azt kívánta, soha ne érjen véget. De azután lehámlott az éj sötét héja, és újabb nap várt ránk, fényes és tarka, mint a matrica, és egy kicsit épp oly valószínűtlen.” 

Pontos, tökéletes leírása, nem csak Korfu szigetének, de a könyvnek is. Yann Martel: Pi élete óta eldöntöttem, hogy korábbi elképzeléseimmel ellentétben, az állatos könyvek igenis valók nekem és meg is fogadtam, hogy majd többet olvasok. Ebből persze semmi nem lett, mert mindig jött valami ide vele, de azonnal, az állatok meg várhattak... Aztán beköszöntött a negyvenfokos, betonolvasztó nyár, amikor az embernek sokszor még ki-be lélegezni is nehezére esik, nincs kedve enni, inni, aludni sem tud, tücsökciripes álomkórtól összeragadt szemeit pedig nehéz az olvasásra hangolnia. Mindig áldom a sorsot, hogy csak az a szép, sárga villamos nem fogy el alólam, minden reggel menetrendszerűen rajta ülök (állandó helyemen, amit ha elfoglalnak, olyannyira morcos tudok lenni, hogy ha belefér az időbe, várok egy másikat :D), és amíg a kerekek csikorognak-nyikorognak, mellettem baktat a táj, addig nekem merülni kell valamibe, hogy jól induljon a dolgos nap.

Szabó T. Anna: Senki madara

„Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy árva juhászfiú. Ott élt a pusztán, ahol fényből van a firmamentum, szabadon suhog a szél, és az ég meg a föld egyforma széles. Nem volt neki a világon semmije-senkije, csak egy kis fekete, csillagszemű kutyája, Uccu nevezetű. (...) Azt beszélték erről a fiúról, hogy ért az állatok nyelvén és minden teremtményt meg tud gyógyítani.”  

Mind senkié vagyunk. Egymás karjaiba simuló, egymás arcába mosolygó valakik, akik senkié. A nemmel nem taszítunk, a nemmel alakítunk. Magunkból, magunknak, magunkat. Haldoklunk egymás fogságában, közben akarunk is, nem is menni, szállni a darvakkal. Csak egy részünk akar. A vérpiros hajtűnk, mely könnyen megsebzi múló, alakuló vágyaink, s mi inkább eladjuk, vagy bársonydobozba rejtjük.

Számomra erről (is) szól Szabó T. Anna Kyoko prózája, mely igazából rím nélküli vers, sőt, olvasás után a rímeket is beleálmodom. Tátos, aki táltos együtt lüktet a Föld szavával, sóhajával, lát és érez embert, állatot, holtat s a kettő között imbolygót. Megbabonázva figyeli minden évben a kecses darvak táncát, ám egy télen, a kecsesek között feltűnik, kiviláglik egy még kecsesebb, hófehér példány, tűzpiros folttal a feje búbján. Tátosban feléled az ősi, birtoklási vágy, mely vonzza a madárhoz. Megszabadítja a szárnyalót kötelékeitől, s közben a legsúlyosabb béklyóval ruházza fel; a szeretet, jobban mondva szerelem földön tartó erejével. 

Patrick Süskind: Sommer úr története

„Nem múlt napja az évnek, hogy Sommer úr talpon ne lett volna. Havazhatott, verhetett jéggel az eső, vihar, ha tombolt, dézsából, ha öntötték az egek a vizet, perzselhetett a nap, közeleghetett ordító orkán – hát a Sommer úr csak járt és kelt, kelt és járt.”

Süskind roppant röpke írása régóta várakozott már a listámon, az apropó, amiért most eszembe jutott leporolni, az előzőleg olvasott Minden dolgok könyve. Vágytam valami hasonlóra, valami szó szerint egyszerűen nagyszerűre, ahol nincs túlragozva semmi, mégis igencsak jól van ragozva minden, ami az életben fontos lehet. Nem kellett csalódnom, mindezt hiánytalanul meg is kaptam.

Guus Kuijer: Minden dolgok könyve

 „– Tulajdonképpen mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezte. 
– Boldog – felete Thomas. – Boldog szeretnék lenni.” 

Minden maradandó olvasásnak, legalábbis a legtöbbnek van valami története. Ennek a kis könyvecskének esetemben annyi, hogy kedves barátosném és bloggerinatársam PuPilla üzenetet küldött, mely üzenet ennyi volt: Minden dolgok könyve – kell neked! Én hittem neki, így azonnal be is szereztem. És milyen jól tettem, mert egy újabb kincseskönyvvel bővült a repertoárom.

Erskine Caldwell: Isten földecskéje

„A völgy városában koldus a szépség, s az erős férfiak vágyakozása olyan, mint a megvert asszonyok szűkölése.”  

Nem sokat tudtam a könyvről, csak úgy megtetszett a címe, és a fura borítója. Talán még a fülszöveget is csak ímmel-ámmal futottam át... Szinte az első lapoktól megfogott a nyers, senkit, de legfőképpen saját magát és a benne foglalt embereket és életeket nem kímélő humora. Egy család, akinek tagjai külön-külön próbálnak boldogulni az életben, ki ki saját hite, elképzelése, meggyőződése szerint. Ty Ty Walden, az apa, farmer, földjét pedig idestova tizen-huszonéve szerteszéjjel lukak és gödrök tarkítják; ő az arany megszállottja. Míg vele maradt fiai, Buck és Shaw időnként már feladnák, új, másabb, színesebb élet után néznének, azt keresik esténként kimosakodva a városban is egy-egy kártyaasztal és lány társaságában, addig apjuk rendületlenül hisz, bízik, remél, és mikor az ő hite is ingatag talajra téved, hát új formába önti. Az Isten földecskéjében az a jó, hogy az mindig az Istené. Attól nemesnek, jónak érzi magát az ember. S még az is jó benne, hogy akár percenként, és mentálisan mozgatható ide-oda, éppen ahogy a szükség kívánja... 

Patrick Modiano: Éjfű

 „(...) az idő lüktet, kitágul, majd ismét mozdulatlanná dermed, és fokról fokra olyan szabadságérzettel tölt el, mintha megérintenénk a végtelent; amit mások a drogban keresnek, én megtaláltam a várakozásban.” 


Főhősünk, Jean, Párizs utcáit rója, kis fekete noteszével a zsebében, és megpróbálja nyakon csípni a múltat, ami előtte, vagy talán előle szalad, menekül, minden utcasarkon eltűnve, majd újra felvillantva magát. Jean, olvasatomban, egy törékeny, költői, filozofikus, végtelenül érzékeny alkat, akit a múlt éjjelente megrohan. Agya elfeledett szegletéből pókhálók indulnak útnak, egy-egy apró részletet felvillantva. A 60-as években Jean szerelmes volt a titokzatos és szertelen Dannie-ba, aki, feltehetően súlyos ügyekbe keveredett. Jean, most, annyi év után végre szembenéz az igazsággal, hogy ki és milyen volt Dannie és az őt körülvevő számos különös alak...

Mette Jakobsen: Minou szigete

 „November volt. Egy év telt el a cirkuszelőadás óta. És azóta, hogy Mama egy nagy fekete esernyővel kisétált a hideg reggeli esőbe. Egy év telt azóta, hogy eltűnt, és Teknőst is magával vitte.”  

Ez a könyv egy sziget. Egy kis hideg sziget. Egy kis hideg sziget, ahol mindig örvénylenek a hópelyhek. Egy kis hideg sziget, amit a térképeken nem biztos, hogy megtalálsz, de ahol mindig örvénylenek a hópelyhek. Egy kis hideg sziget, amit a térképeken nem biztos, hogy megtalálsz, de ha rajta is lenne, csak egy parányi, apró pötty lenne, azt hinnéd, talán csak egy félrefröccsent tintapötty. De a félrefröccsent tintapöttyön mindig örvénylenek a hópelyhek, ezek a még apróbb, leheletnyi, nyelveden azonnal elolvadó pöttyök, az így sem látható pacán. És ezen a pöttyön apró szívek és lábak dobognak. Igaz nem sok. Hét szív (illetve nyolc, mert Ládásnak kettő is van) és tizennyolc láb. Ha jól számoltam. Még nagyítóval sem látszanak a térképen, hiába is keresnéd. Egyedül ebben a parányi könyvben olvashatsz róluk.

Marie-Aude Murail: Oh, boy!

Befejeztem az utolsó mondatot, és most teljesen elengedem magam, lehunyom a szemem és csak annyit suttogok: