Jandy Nelson: Neked adom a Napot

„Hozzám hajol, egymáshoz ér a vállunk. Ez ránk vall. A mi pózunk. A meghitt összebújás. Így örökített meg bennünket még az ultrahangos kép is, ami anyuban készült rólunk, és így ábrázoltam magunkat azon a rajzon, amit Fry tegnap kettétépett. Mi a világon mindenki mástól eltérően az első sejtjeinktől együtt léteztünk, együtt jöttünk ide. Ez az oka, ha szinte senki nem veszi észre, hogy javarészt helyettem is ő beszél, ez a magyarázata, hogy kizárólag négykezest tudunk játszani a zongorán, (...) hogy sosem bírunk kő-papír-ollót játszani. Mindig vagy két kő, vagy két papír, vagy két olló jön ki. Ha nem így rajzolom le kettőnket, akkor félemberként rajzolom le magunkat.”

Ha egy szóval kellene jellemeznem Jandy Nelson regényét, először is húzogatnám a számat, mert erre nem elég egy szó, majd egy najólvan vállfelhúzással és visszaeresztéssel azt sóhajtanám: művészi. A történetben minden a művészet körül forog, olyannyira, hogy az ember már magáról is hajlamos elhinni, hogy művész. Konyhaművész, festőművész vagy csak nemes egyszerűséggel életművész.

A másik fontos kulcsszó a család. Annak minden előnyével és hátrányával. Minden érzékenységével, sikerével és kudarcával. Egy átlagos családban is kuszák a szálak, hát még egy művészekkel megtűzdeltben! Ahol ráadásul ketten ikrek.  Noah és Jude, akarom mondani NoahésJude. Mindig is érdekeltek az ikrek. Olyan legendás misztikum lengi körül őket. Kíváncsi voltam, tényleg képes-e két testvér olyan nagy szimbiózisban, egymásra ráérzésben élni. Nos, ha Jandy szavainak köze van az igazsághoz, akkor igen is meg nem is.

Forrás: google

Két szálon bonyolódhatunk a Sweetwine család életébe; a 13-14 éves Noah által szeleteiben megismerhetjük a múltat, a 16 éves Jude pedig megmutatja a jelent. Szépen, váltakozva gördülnek szét a függönyök, a közepén egy jókora családi szakadással. Mi a sors? Létezik-e? Minden szál felé vezet-e? Le lehet-e térni az előre kiszabott útról? Számos történet alapjául szolgáló téma, mert hiába adogatják egymásközt az ikrek a Napot, új már nincsen alatta, de Jandy Nelson stílusa és szószövése meggyőzően egyedi és különleges.

„Mivel néha belelátok mások lelkébe, miközben rajzolom őket, megtudtam az alábbiakat: anyu lelke olyan orbitális méretű napraforgó, hogy a szerveinek jóformán nem is marad hely, nekünk Jude-dal egy közös lelken kell osztoznunk, ami egy kigyulladt lombú fa, az apué pedig egy tányér pondró.”

Mindig kijelentem, hogy a YA könyvek (és filmek) nem nekem valók, és akkor általában mindig jön egy ilyen kivétel, ami fityiszt mutat. Lekötött és nyomot hagyott bennem a két tinédzser sorsa, botlásaik, szerelmi próbálkozásaik, élet-, én- és útkereséseik, párhuzamos ellentéteik. Ismét hosszan és lassan, kisebb falatokban tudtam haladni, és ez azt eredményezte, hogy teljesen beépültem a családba. Furcsa lesz most pár napig nélkülük, nagyon a szívemhez nőttek. 

„A valóság lesújtó. A világ mérethibás cipő. Hogyan képes bárki is kibírni benne?”

Forrás: tumblr

Értékelés

Kicsit már furán érzem magam, hogy mindig így beleválasztok és röpködnek a max pontok, de ha egyszer jó, akkor jó, nincs mit tenni. :) Immár Jandy Nelson is felkerült a követendő, keresendő írók listájára nálam. Színes-szagos, pergő, kedves, különleges, egyedi, vidám, szívfacsaró, foltozgatott nagy takaró. Amit jól esik magunkra borítani borongós és derűs Napokon egyaránt.

És a végére egy praktika (a sok közül), egyenesen Sweetwine-nagyitól, ami még bármikor jól jöhet:

„Hogy fölébreszd a szellemedet, dobj egy követ állóvízben tükröződő képmásodra!”

Terítsétek ti is magatokra, például innen.
Az élményt és könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

Kiadta: Libri, 2015.09.15. 
Fordította: Komáromy Rudolf 
Eredeti cím:  I'll Give You the Sun 
Eredeti megjelenés éve: 2014 
Terjedelem: 428 oldal