Barbara Constantine: Tom, kicsi Tom

Ahol Isten elvesz, ott mindig ad is. – tartja a mondás. Csak hogy sajnos ez visszafelé is igaz... Ahol ad, ott is el is vesz. Például hatalmas cickókat ad egy kislánynak, de észt törődést azt már nem. Ad egy picinyke magot a hasba, aki kikel, de a rendes tetőt, megélhetést megvonja. Így lehet, hogy Tom, kicsi Tom egy ütött-kopott lakóautóban él az anyukájával Joss-szal, és krumplit, répát, paradicsomot, almát no meg petrezsejmet lop, szigorúan így, pontos jével. Ül a furcsa szomszédok háza alatt, akik magázzák egymást, és akkor is udvariasak, amikor éppen veszekednek, és titokban nézi velük a tévét.

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami

Kedves Jóisten!

Miamona vagyok. Ma körülbelül nyolcvanévesnek érzem magam, kívül-belül. Egyébként huszonnyolc vagyok, már közelebb a huszonkilenchez, nagyjából külsőleg is, bár a gondolataim van, hogy jóval öregebbek, de csak azok, amik messzi-belőlemről érkeznek. Nem csoda, hisz hosszú és nehéz utat kell megtenniük... Egy költözés szélén állok, de nem is ez a nagy dolog, hisz emberek jönnek-mennek, lakások cserélődnek, életutak ás árnyékok érlelődnek és pattannak, mint az egynapos virág, hanem az a hirtelen rám törő tartozom-e-én-egyáltalán-valahová-érzés, ami a műanyagzsákszagú óráimban most elővett. Bezsákolva, és dobozolva az életünk. Jön velünk, ahová mi megyünk.

Anna Gavalda: Billie

„Nincs szerencsecsillag. Nincs égbolt. Nincs Isten, Csak mi vagyunk ezen a kurva égitesten, senki más, már vagy ezerszer elmondtam neked.”

Igen, már vagy ezerszer el, én mégis újra meg újra akarom hallani Anna Gavalda szájából, mert úgy, ahogy ő mondja, nem mondja senki más… Valahányszor tőle olvasok, kicsit olyan érzésem van, mint azoknak az állatoknak lehet, akik a meg-megcsillámló homokba hemperegve igyekeznek megtisztulni és védőréteget vonni a bőrükre. Először marhára fura érzés, szúr, dörzsöl és horzsol, aztán a fájdalom később sem múlik el, csak valahogy már jól esik, mert érzem benne az életet...

Szabó T. Anna: Senki madara

„Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy árva juhászfiú. Ott élt a pusztán, ahol fényből van a firmamentum, szabadon suhog a szél, és az ég meg a föld egyforma széles. Nem volt neki a világon semmije-senkije, csak egy kis fekete, csillagszemű kutyája, Uccu nevezetű. (...) Azt beszélték erről a fiúról, hogy ért az állatok nyelvén és minden teremtményt meg tud gyógyítani.”  

Mind senkié vagyunk. Egymás karjaiba simuló, egymás arcába mosolygó valakik, akik senkié. A nemmel nem taszítunk, a nemmel alakítunk. Magunkból, magunknak, magunkat. Haldoklunk egymás fogságában, közben akarunk is, nem is menni, szállni a darvakkal. Csak egy részünk akar. A vérpiros hajtűnk, mely könnyen megsebzi múló, alakuló vágyaink, s mi inkább eladjuk, vagy bársonydobozba rejtjük.

Számomra erről (is) szól Szabó T. Anna Kyoko prózája, mely igazából rím nélküli vers, sőt, olvasás után a rímeket is beleálmodom. Tátos, aki táltos együtt lüktet a Föld szavával, sóhajával, lát és érez embert, állatot, holtat s a kettő között imbolygót. Megbabonázva figyeli minden évben a kecses darvak táncát, ám egy télen, a kecsesek között feltűnik, kiviláglik egy még kecsesebb, hófehér példány, tűzpiros folttal a feje búbján. Tátosban feléled az ősi, birtoklási vágy, mely vonzza a madárhoz. Megszabadítja a szárnyalót kötelékeitől, s közben a legsúlyosabb béklyóval ruházza fel; a szeretet, jobban mondva szerelem földön tartó erejével. 

Patrick Süskind: Sommer úr története

„Nem múlt napja az évnek, hogy Sommer úr talpon ne lett volna. Havazhatott, verhetett jéggel az eső, vihar, ha tombolt, dézsából, ha öntötték az egek a vizet, perzselhetett a nap, közeleghetett ordító orkán – hát a Sommer úr csak járt és kelt, kelt és járt.”

Süskind roppant röpke írása régóta várakozott már a listámon, az apropó, amiért most eszembe jutott leporolni, az előzőleg olvasott Minden dolgok könyve. Vágytam valami hasonlóra, valami szó szerint egyszerűen nagyszerűre, ahol nincs túlragozva semmi, mégis igencsak jól van ragozva minden, ami az életben fontos lehet. Nem kellett csalódnom, mindezt hiánytalanul meg is kaptam.

Jodi Picoult: Larger than Life / Szelíd vadak

Nem tudom kelle-e több és jobb ajánló, mint, hogy úgy érzem, ha ezt a kisregényt (!!! novella angolul = kisregény; short story = novella - ahogy mi értjük), szóval ha ezt Jodi mondjuk húsz évvel ezelőtt megírja, és én el is olvasom, akkor vagy nagyon sokáig elefántkutatósat és megmentőset játszottam volna, vagy az is lehet, hogy most Miamona Szafarizdáját olvasnátok. :)