Miamona irkál: Kezdő írók kézikönyve - Feladat 1

A könyv, amihez a bejegyzés kapcsolódik: Alexander Steele (szerk.): Kezdő írók kézikönyve

28. oldal – Feladat: „Samnek Lacinak fogalma sem volt, hogy csodás égi jelnek vagy baljós ómennek tartsa, amit látott, de tudta...” - legyen ez a kezdő mondat. Folytassa szabadon a történetet, írjon le mindent, ami csak eszébe jut. [...]

Nem (annyira) szigorúan ellenőrzött vonatok, nyomokban helyesírási, és/vagy egyéb hibákat tartalmazhat...

Rita Hayworth (Forrás: google)

Mint a filmeken...

Lacinak fogalma sem volt róla, hogy csodás égi jelnek vagy baljós ómennek tartsa, amit látott, de tudta, hogy ez a jel neki szól, csak neki. Ezért imádkozott napok, hetek, sőt hónapok óta buzgón. „Kérlek, Istenem csak egy apró jelet küldj, ami segít eldöntenem meg merjem-e szólítani.” És Sarolt ott állt, prémgallérú kabátjában, cigarettával a kezében, a fekete autóra várt, ami minden este hazavitte. Sarolt most az órájára nézett. Így tett Laci is. Az autó már tíz kerek perce késett. Pedig eddig minden este pontosan érkezett. Sarolt kilépett az ajtón és rögtön beszállt. Laci meg fejét lehajtva hazaballagott. „Majd holnap...” – biztatta magát. De aztán minden este így volt, mintha csak ugyanazt a napot élte volna újra és újra, percről, percre. Ugyanaz az előadás, ugyanaz a közönség. Legalábbis Laci nem észlelte a különbséget, mert az embereket mind csak elhomályosult szürke foltoknak látta. Sőt még a színészeket is. Egyedül Sarolt tündökölt estéről estére a színpadon, és Laci könnybe lábadt szemmel nézte. Sarolt bezzeg nem volt ugyanaz. Minden este más és más, sosem tudott kétszer ugyanolyan lenni, újabb és újabb érzéseket hívott elő Laciból, amikről a fiú nem is tudta, hogy benne lapulnak.

Tizenkét perc telt el, és az autó még mindig sehol... Sarolt kissé idegesen egyik lábáról a másikra állt, egyre az óráját nézte és sorban szívta a cigarettákat, miközben az eső halkan dobolt az ereszen. Laci fülében csak saját vére dobolt, de olyan hangosan, hogy szinte semmi mást nem hallott. Ott állt, Sarolttól pár lépésnyire, fekete ernyőjét szorongatva, és moccanni sem mert. Akkor hosszan, mélyen beszívta orrán át a levegőt, majd még hosszabban, mélyebben kifújta száján át. Megismételte. És újra.

– Rosszul van? – hangzott fel egy kérdés, és Laci hirtelen azt sem tudta hol van. Csak nézett a nőre, fátyolos szemein át, és azt mondta magában „Biztosan csak képzeltem”, ám a kérdés újra felcsendült.

– Mi az, fiam, rosszul van? Olyan fehér, mint a fal.

– Én... nem... – hebegte a fiú – cs-csak... csak... – és akkor a portásnő lépett ki az ajtón. Laciban zengve darabokra hullt valami, ami már éppen kezdett összeállni. Nem hitte el, hogy ennek a megveszekedett portásnőnek, pont most, éppen ebben a minutumban kellett ide toppannia, mikor már majdnem... Mint valami komédiában.

– Művésznő, maga még itt? Sándor nem ért ide? – kérdezte a portás.

– Biztos a forgalom, mindjárt itt lesz.

– De hát... Sándor nem szokott késni. – nézett elkerekedett szemekkel Saroltra.

– Tudom, Irénke. Tudom... – mormolta szinte csak maga elé Sarolt, és kezével erőteljesen elnyomta a cigarettát a szemetes szélén.

– Művésznő, már mindenki hazament, de ha gondolja, én nagyon szívesen hazakísérem...

– Köszönöm Irénkém, arra semmi szükség. A család már biztosan nagyon várja. Itt ez a fiatalember – mutatott Lacira, aki erre nagyot ugrott, mintha hátba vágták volna – Majd ő hazakísér, igaz fiam?

– I-igen, hát p-persze – mondani Laci kissé félszegen. Irénke egy pillanatig furcsán nézett a fiúra, majd bólintott, ernyőt nyitott és kilépett az addigra már jócskán rázendítő esőbe.

– Hát akkor a viszont látásra Művésznő! Pihenjen ám sokat a hétvégén. És gratulálok, ma is fergeteges volt!

– Csók a családnak! – biccentett mosolyogva Sarolt és csak nézte, ahogy az idős nő eltűnik az eső fátyolán át.

– Maga amúgy miért ácsorog itt fiam? – fordult most Sarolt Lacihoz. – Vár valakit?

– Igen! – mondta Laci, majd észbe kapott – V-vagyis nem! – Sarolt elmosolyodott.

– Maguk, fiatalok, mind olyan szeszélyesek. No mindegy, azért köszönöm, hogy ráhagyta, hazakísér, szerencsétlen asszony képes lett volna a város egyik végéből a másikba caplatni ebben az esőben. Maga szerint eláll ez?

– Eláll? – kérdezett vissza Laci, mintha idegen nyelven szóltak volna hozzá.

– Vagy elinduljak... – tépelődött Sarolt. – Legalább a villamosom itt állna meg helyben...

– E-elkísérem – zihálta Laci alig hallhatóan.

– Mi az? Mit mond?

– ÉN ELKÍSÉREM! – mondta most meg szinte már üvöltve, hogy Sarolt hátrált egy lépést. – V-van ernyőm is! – azzal maga elé kapta az ernyőt, mint aki pisztolyt ránt.

– Igen, azt látom – nevetett Sarolt – Hát, akkor köszönöm, indulhatunk. De csak, ha biztos nem vár senkire.

– Nemnembiztos – hadarta Laci, majd Sarolt felszaladó szemöldökét látva erőt vett magán, tagoltan ejtette a szavakat – Nem várok. Nagyon szívesen hazakísérem. M-művésznő. – tette még hozzá bátortalanul.

– Sarolt! – vágta rá a nő, és belekarolt Laciba, aki ernyőt nyitott és ők is kiléptek a szűnni nem akaró esőbe.

A villamost éppen hogy elérték, futni kellett, Sarolt kilépett az ernyő alól és a haja fél pillanat alatt csuromvizes lett. Felugrottak, leültek, és Sarolt csak kacagott, szívből kacagott. Laci eltátott szájjal, némán nevetett, közben Saroltot nézte, az egész villamoskocsi meg őket, de Laci ezt nem látta, ő csak Saroltot látta, és bár a keze reszketett a hidegtől, belül olyan melegsége támadt, amit már jóformán ki sem lehet bírni. Pont, mint a filmeken, gondolta Laci, ahogy a villamos haladt, a kandeláberek fénye újra és újra a nő víztől csillogó hajára és arcára esett, minden más homályba borult, Sarolt ragyogott, éppúgy, mint a színpadon. Laci szívverése pedig lassanként felvette a suhanó lámpák ritmusát. A futástól támadt lihegésük fokozatosan alábbhagyott, Sarolt arcáról apránként kúszott le a nevetés, és szelíd mosollyá csitult. Az ablakon nézegetett, már amennyit ebben az időben látni lehetett, kézfejével egy kis helyen letörölte a párát, aztán észrevette, hogy Laci még mindig csak meredten bámul rá.

– Mi az? – kérdezte a fiútól – Ha így néz, még zavarba jövök – mondta kajánul.

– Gyönyörű! Maga... maga cs-csodaszép.

– Eredjen már! Még hogy csodaszép... Most látnának csak a rajongók, így csapzott hajjal, vizesen. – És Laci arra gondolt, hogy nála nagyobb rajongója nem lehet a földkerekségen, és hogy ilyen gyönyörűnek még talán a színpadon sem látta soha.

Mire leszálltak, az eső elállt, Laci lépkedett Sarolt mellett némán, a tócsákat kerülgették. A ház elé érve aztán Sarolt megállt, körülnézett.

– Hm. Nem látom a kocsit. – mondta, inkább csak magának.

– Én sem. – csúszott ki Laci száján, majd mikor ráeszmélt mit mondott, zavarodottan nézett a nőre. – F-fekete, azt mondta, ugye? – próbálkozott, de aztán észrevette, hogy több fekete autó is áll az utcában. Sarolt csak elmosolyodott és kotorászni kezdett a táskájában.

– Feljön egy italra? – kérdezte, miközben kihalászta a kulcscsomóját.

– Jaj, n-nem, én nem... i-igazán nem...

– Ugyan, ne csacsiskodjon, bőrig ázott, jót fog tenni egy pohárral, és talán még tiszta törölköző is akad – kacsintott Lacira.

Laci igazán fel sem fogta mi történik, csak sodródott a nő után, és mire észbe kapott, már az előszobában állt. Hajából és ernyőjéből csöpögött a víz.

– Na, adja azt ide – nyúlt a nő az ernyőért, majd a kabátot is lerángatta a fiúról és a fürdőszobába vitte. Adott Lacinak egy törülközőt, majd maga is fogott egyet és a haját kezdte szárogatni, miközben kilépett a cipőjéből. Betessékelte a fiút a szobába, a fűtőtestre tette a törölközőjét és a bárszekrényhez ment. Laci a radiátorhoz lépett, arcához emelte a könnyű frottír anyagot, amivel az előbb Sarolt még a nedves haját dörgölte és mélyen beleszagolt. Összerezzent, mikor a nő két pohárral a kezében mögötte megszólalt, kapkodva mindkét törölközőt kiterítette.

– Konyak. Csak ez van itthon. Remélem, szereti – rázogatta meg a két arany-barnás italt.

– I-igen, a kedvencem – felelte a fiú hebegve, ám mikor nagyot kortyolt, az ital végigégette bensőjét és köhögni kezdett. Sarolt nevetett. Leült a kanapéra, és intett Lacinak, hogy kövesse. Laci melléült, kicsit még mindig köhécselt.

– Nem nagyon bírja az italt, igaz? – kérdezte Sarolt kissé gúnyosan, majd elvette Laci poharát, és a magáéval együtt a dohányzóasztalra tette. – Sose bánja fiam, a nőknél ez csak jó pont lehet. Nahát – mondta meglepetten – de hiszen még azt sem tudom hogy hívják.

– L-Lacinak – mondta Laci és érezte, hogy megint elönti a forróság; nem tudta, hogy az ital hatása, vagy Sarolté, csak gyanította, hogy a kettő együtt.

– Szép név. László... Szeretem a Lacikat! Apámat is így hívták, tudta ezt?

– Igen. – vágta rá Laci már megint meggondolatlanul, mire a nő csak sandán nézett rá.

– Maga tegnap is ott volt a színház előtt, nem igaz? És előtte is, meg azelőtt... Most, hogy így visszagondolok, szinte mindennap láttam. Csak nem rám várt? – kérdezte tettetett meghökkenéssel.

– Én, én, én cs-csak... – dadogta Laci

– Ugyan, ugyan, nem szégyen az, szívesen veszem a társaságot. Főleg az ilyen fess fiatalemberekét. De mondja, miért nem szólított meg egyszer sem?

– M-mert a kocsi... m-maga meg... és akkor... én sosem...

– Ó, igen, már értem. Tudja, Sándor a tettek embere, nem tűri a totojázást. Látja ma is mi volt? Alig pár percet késtem, mert Tódinak volt névnapja, hát ennyi együtt töltött este után már csak meghúzom a fülét és csak koccintok vele egyet, nem igaz?

– Tódinak? – kérdezte Laci elképedve – T-tódor Kálmánnak? – a színészóriásnak, akitől Laci egyszer autogramot kért és közben úgy reszketett a térde, hogy majd összeesett, emlékezett vissza.

– Neki hát! – mosolygott Sarolt. – Én mondtam is neki, hogy mennem kell, mert Sándor nem vár, erre azt felelte „Sacikám, ha az én asszonyom volnál, bizony én is szigorúan fognálak” – utánozta Kálmán baritonját. – És, te, Laci – húzódott most hirtelen mozdulattal közelebb a fiúhoz, mélyen a szemébe nézve – Te hogyan fognál engem? – kérdezte kihívóan és kezét a fiú combjára tette. Laciban megállt minden; a levegő, a szívdobogás, még pislogni is elfelejtett. A torkából valami gurgulázás indult útnak, de akkor – éppen jókor – megszólalt a telefon. Sarolt a fiú előtt átnyúlva felvette.

– Tessék, Salczer. – egyik lábát a másikon átvetve hintáztatta miközben beszélt, szabad kezével pedig egy hajtincsét pödörgette.

– Á, te vagy? Igen, itthon. Villamossal, ha te már voltál olyan kedves, és... Nem, Tódinak volt névnapja. Igen, tíz nyamvadt percet! Igazán várhattál volna... Akkor is! Persze, az iroda, ezt már ismerem... Na jól van, majd később megbeszéljük, most vendégem van... Egy rajongó. Hazakísért. Igen. Egy kedves fiatalember... Mit érdekel? Ha annyira tudni akarod Lacinak... – Ahogy Laciról beszélt, Sarolt a fiúra nézett, és átvetett lábával hozzáért Laciéhoz, mire a fiúnak összerándult a gyomra.

– Majd meglátjuk... Nem tudom... Mondom, majd meglátjuk! Na, most tényleg megyek, még a végén rossz háziasszonynak hisz ez a fiú... Pá aranyom! – azzal megint áthajolt Lacin, hogy helyére tegye a kagylót, ám most elnyújtotta a mozdulatot és közben Lacira nézett, az orruk majdnem összeért. Laci érezte arcán Sarolt konyakillatú, forró leheletét és a gyomra még kisebbre ugrott.

– S-Sándor volt? B-Baksay Sándor? – kérdezte akadozva, gyöngyöző homlokkal.

– Ő hát! – vágta rá Sarolt lemondó közönnyel miközben visszaült, gyufát sercentett és cigarettára gyújtott. – Az a tökfilkó azt hiszi mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Rémes egy alak tud lenni. „A munka nem várhatott” – utánozta gúnyosan a férfit. – A munka, a munka, a munka. Folyton csak ezt hallom. Ha jót akar fiam, sose essen ebbe a hibába. A nők nem tűrik el, ha csak másodhegedűsök. 

Most megint közelebb húzódott és a cigarettafüstöt Laci arcába fújta. – De maga lefogadom, tudna rajongani.  Maga pont olyannak látszik, akinek mindene a nő. Oltalmazza, kényezteti... – kezét megint Laci combjára helyezte és lusta mozdulatokkal megindult felfelé. Laci, mint akit áramütés ért, felpattant, hebegve megköszönte az italt, a törölközőt, felhúzta cipőjét, kabátját és sietve elköszönt. 

Már épp az ajtó kilincsén volt a keze, mikor odabentről csendes pityergés ütötte meg a fülét.

– Művésznő, k-kérem, jól van? – fordult vissza. A nő nem válaszolt – Művésznő...

– Nem! Ha éppenséggel tudni akarja, nem vagyok jól! És különben is mondtam már, hogy Sarolt! Hát ennyire öregnek lát, hogy nem jön a nevem a szájára?

– D-dehogy, dehogyis látom öregnek... De hát m-miért sír... S-Sarolt?

– Én már... nem bírok így tovább élni... – mindkét lábát maga alá húzta a kanapén, egyik kezében cigarettával, másikban az italával.

– H-hogy? Hogyan nem bír? – azzal Laci cipőben, kabátban visszalépett a szobába.

– Kedvesség nélkül...

– Hogyan, kérem? – kérdezte Laci őszinte elképedéssel – De hiszen magával m-mindenki nagyon kedves. M-magát mindenki szereti.

– Na igen, Salczer művésznővel mindenki nagyon kedves, Salczer művésznőt mindenki szereti – mondta eltúlzott kézmozdulatokkal, majd egy hörpintésre kiitta poharát, levágta az asztalra, és a fiú szinte érintetlen italát felkapva folytatta. – De ki kedves velem? Ki szeretem engem? Sacit, Sacikát? Aki én vagyok. Aki igazán ÉN vagyok?

Laci nem tudta mit mondjon, honnan is tudhatta volna, soha még csak megszólítani sem mert egyetlen neki tetsző lányt sem, nemhogy Salczer Saroltot, hosszú évek óta tartó plátói imádata tárgyát vigasztalja, aki azzal jön, hogy őt nem szereti senki. Ó, ha tudná... – gondolta Laci.

– Én. Én szeretem! – mondta, s mikor Sarolt a sírást abbahagyva, könnytől csillogó szemmel meredt a fiúra eszmélt csak rá, hogy nem pusztán gondolta, de hangosan ki is mondta.

– Maga? – kérdezte Sarolt szipogva, mint egy kislány – Maga valóban... szeret engem? Engem? De hiszen nem is ismer...

– É-én... – hebegte Laci, mert érezte, ebből már nincs visszaút. Nagy levegőt vett és belevágott – É-én nagyon is ismerem magát Műv... Sarolt! O-ott voltam minden este, minden fellépésén, minden mozdulatát ismerem a-annak ellenére, hogy m-minden este más és más. – nagyot nyelt, mély levegőt vett, majd folytatta – Mindet megjegyeztem, magamba szívtam. Kigyűjtöttem mindent magáról, amit csak lehetett. Cikkeket, interjúkat, rádióbeszélgetéseket, felolvasásokat. Tudom, hova járt iskolába, kik tanították, mi a kedvenc tortája, fagylaltja, fehérneműmárkája, milyen könyveket olvas. És minden este ott voltam és vártam. Láttam a fáradtságot a járásán, a felfutott harisnyaszemét, az arcáról leolvadó örömöt és magabiztosságot, ahogy kilépett az ajtón, és be a másikon, a fekete autóba, ami minden este elvitte. Aztán futottam, ahogy csak bírtam, biciklire ugrottam és a házak között levágva ideértem. Láttam, amint kiszáll és Sándor átfogja a vállát, úgy mennek be a kapun. És minden egyes alkalommal láttam, amint Sándor pár óra múlva elmegy, és maga könnyes szemmel, sötétkék pongyolában integet utána az ablakból. – Sarolt most őszintén elképedve nézett a fiúra. Laci szájára egyre könnyebben és gyorsabban jöttek a szavak, a dadogása teljesen elmúlt, már nem remegett, szemében valami különös tűz égett, ami Saroltot egyszerre elámította és megrémítette. Úgy beszélt, mint aki nagymonológot mond a színpadon, melyet már szívből tud.

– Igaza van. Nálam sose lenne másodhegedűs! Oltalmaznám, kényeztetném. A mindenem volna. Már így is az! – azzal féltérdre ereszkedett a nő előtt, megragadta a kezét és csókolni kezdte. – Saci! Sacika! Egyetlen Sacikám! Ha tudná, mióta vágyom e percre. Ma reggel még csak egy taknyos, dadogós, félszeg kölyök voltam, és most... most... a maga... A te bástyád! – és mire ezt kimondta, már a nő mellett ült a díványon, és a nyakát csókolgatta, miközben keze a combján volt, éppúgy, mint nem sokkal előtte fordítva.

– Mit képzel? – józanodott ki Sarolt egy pillanat alatt. – Azonnal eresszen el! Nem hallja!? – azzal eltaszította magától Lacit, felállt és megtörölte a szemét – Maga még mindig csak egy taknyos kölyök, ráadásul a végtelenségig pimasz.

– Saci, de hát mi baj? Gyere vissza, ülj ide mellém. Mostantól semmi baj nem érhet. Óvlak majd és vigasztallak, mellettem igazán boldog leszel!

– Megáll az ész... – mondta Sarolt undorral a hangjában. – Az ember jóindulatú, a kisujját nyújtja, ennek a pernahajdernek meg a keze kell...

– A kezed, a lábad, a nyakad, az ajkad, Saci, nekem minden kell, minden porcikád, gyere és bebizonyítom, úgy foglak szeretni, ahogy soha senki... – azzal Laci felállt és magához húzta Saroltot, aki minden erejével tiltakozott, de most, ebben a helyzetben vette csak észre, hogy Laci milyen magas, és nem túl vastag karjaiban micsoda erő lakozik. Akárhogy próbált, nem tudott szabadulni. Laci őrült hévvel szorította magához és csókolta, ahol érte.

– Azonnal... engedjen el... maga... gazember – fújtatta a nő, de minden erőfeszítése hiába. Aztán egyszer csak elcsattant egy pofon. Laci megállt, lefagyott. Sarolt lélegzete kimaradt.

– Saci, Sacikám – hebegte Laci – N-ne haragudj, n-nem akartam. De miért menekülsz? M-miért nem hagyod, hogy szeresselek?

Sarolt arcán azonnal kirajzolódtak a fiú ujjai, vörösen, lüktetőn. Beletelt pár percbe, hogy visszatérjen belé az élet, és akkor minden tartalék erejét megfeszítve megpróbált kikászálódni a fiú alól. Úgy tűnt enged a szorítás. Sarolt felállt és a telefonhoz ugrott. Tárcsázni kezdett. Laci üresen maga elé bámulva ült a szófán.

Sarolt tétovázott egy pillanatig, de aztán ujjai megindultak a tárcsán.

– Salczer. Sándorral akarok beszélni.

Laci ekkor tért magához, Sarolthoz lépett, egyetlen mozdulattal kicsavarta kezéből a kagylót és visszatette a helyére. Sarolt csak ült és megbabonázva nézte a fiút. Egy pillanatig semmi nem mozdult, csak Sarolt mellkasa emelkedett és süllyedt gyors ütemben.

– Ne haragudj – mondta Laci. Kezdjük újra, jó? Gyere. Onnan, hogy a kanapén ülünk, és te azt mondod: „Te hogyan fognál engem?”

Sarolt nem felelt, csak némán folytak a könnyei. Most csapott belé az érzés igaziból, hogy mennyire védtelen, és hogy Laci mekkora túlerőben van. A fiú szemében tébolyult fények csillogtak, eddig Sarolt csak filmen látott ilyet, a legnagyobbaktól. De ez most nem film, gondolta, ez a valóság. Pedig hányszor ábrándozott róla, hogy ilyen szerepbe bújik, naiv áldozatéba, aki adja a férfi alá a lovat. És most itt volt, megkapta, csak a szerep túl élethű, túlságosan valódi, mégse bírta elhinni, hogy ez most vele tényleg, igazán megtörténik.

 – GYERE MÁR! – ordított rá Laci, és csuklóját megragadva talpra rántotta, elvonszolta a nőt a kanapéig és durva mozdulattal rálökte, majd melléült.

– Na, most mondjad Saci, mondjad, ahogy az előbb, utánozd Tódit és mondjad. Várj – levetette kabátját, ami még mindig rajta volt, és kihajította az előszobába. A kabát halk puffanással ért földet, de Sarolt megremegett. – Jó. Most mehet!

Sarolt egész testében remegett, így hangja is reszketeg volt, de megpróbálta felidézni korábbi szavait. Mikor elakadt, Laci súgott.

– Jó, és most a kezed... – mondta Laci, most már ő is reszketve, csak ő az egyre féktelenebb vágytól. Sarolt csak bámult rá, fagyott tekintettel. Laci megfogta a kezét, és a combjára tette, majd irányította lassan felfelé. Sarolt zokogni kezdett. Laci két kezébe fogta könnyáztatta arcát és csókolni kezdte. Olyan erősen szorította a nő arcát, hogy az összenyomódott, szája előreugrott, Laci csókolta, még a foguk is összekoccant, Sarolt meg csak zokogott tovább. Aztán egyszer csak a fiú megállt és rákiáltott– Ne bőgj már! – és idegesen végigsimított saját arcán. – A pongyolát – mondta. Sarolt abbahagyta a sírást. – A pongyolát. – ismételte meg Laci – Vedd fel a pongyolát. A sötétkéket, amiben Sándort... 

Sarolt feje kitisztult. Összeszedte magát. Arra gondolt, a háló ajtaja kulccsal zárható. Igaz, hogy a fürdőből is be lehet jutni, de mindkét ajtóban van kulcs. Ha elég gyorsan bezárja mindkettőt...  És még egy telefonkészülék van az ágya mellett.

– M-megyek – mondta immár ő hebegve, és felállt. Ám a terve azonnal porba hullt, mert Laci követte. A fiú megállt, nekitámaszkodott az ajtófélfának. Sarolt kinyitotta a szekrényt, leakasztotta a fogasról a pongyolát, és az öltöző paraván mögé lépett. Magas volt a paraván, egész alakját elrejtette, nem lógott ki a feje sem.  Milyen jó, hogy végül ezt választotta, nem a kisebbet, futott át az agyán, majd igyekezett visszaterelni gondolatait. Pont rálátott a fürdőszobába vezető ajtóra. Megpróbálta végiggondolni a lehetőségeket. Beszaladhatna a fürdőbe, de onnan egyik ajtó sem zárható, és különben is mit csinálna odabent? Ordítana? Mondjuk az akusztika ott a legjobb, vinné a hangot. De ha feljön alulról Pozsonyi bácsi, ugyan mit tudna tenni? Betöri a bejárati ajtót a maga nyolcvanhét évével? Vagy Márta néni felülről, a sánta lábával és gyenge szívével? Esetleg mellette Artúr. De a férfi biztos nincs otthon. Péntek este van, miért is lenne, valami bárban szedi fel ilyenkor a pipiket. Különben is Laci azonnal ott teremne... Más megoldás kell. De mi? De mi?

Úgy érezte, mintha hosszú percek óta álldogálna ott, pedig csak pillanatok teltek el. Laci még nem türelmetlenkedett, de bármikor rászólhat. Hihetetlen. Pedig ő csak egy kicsit játszadozni akart a kajla kamasz fiúval. Elcsavarni a fejét. Ahogyan szokta. Érezni, hogy még mindig fiatal és a férfiak bármit megtennének érte. Egy szép emlékkel megajándékozni ezt a kis szerencsétlent, hogy legyen mivel dicsekednie pattanásos barátainak. Úgyse hinne neki senki. Bár ha Sándor fülébe jutna, ő tudná az igazságot. Ő ismeri Sarolt vágyait és tudja, hogy a nő nem bír a vérével, hogy folyton bizonyítania kell önmagának. Mégis elviseli. Kitart mellette. Fel persze nem vállalja, felesége van és két lánya. A felesége is tud a viszonyról. De a nőnek fontosabb gyermekei jóléte, mint a szerelem. A lányok meg túl kicsik, hogy megértsék. Vajon neki lesz még ebben az életben gyereke? Már megint vissza kellett rángatnia magát, hogy koncentráljon. Lassú mozdulatokkal nekiállt vetkőzni. Amit levett, azt feldobta a spanyolfal szegélyére, hogy Laci lássa, csinál valamit. Megint az jutott eszébe, milyen jól mutatna ez egy filmben, és akkor megszületett a megoldás. Egészen kézenfekvő volt. Játszani kell! Összeszedni az utolsó erejét is és játszani. A végzetasszonyát, tovább. Attól a fiú úgyis megszeppen. És majd a legmegfelelőbb időben cselekedni. A papírvágó késre nézett, a paraván mögött, az asztalon. Felkapta, de belehasított  hogy úgyse merné megtenni. És jobb nem fegyvert adni a fiú kezébe. Inkább az időt kell húzni. Amíg Sándor ideér. De hisz ő maga kérkedett neki a telefonban, hogy vendége van. Sándor mérges volt, hallotta a hangján. És ha nem jön? Ha ma, vagy egész hétvégén egyáltalán nem látogatja meg? Gyűlöli Sarolt kis bosszúhadjáratait. De az csak nem lehet, hogy kibírja nélküle... Ugye nem? Kérdezte magától, de a válasz, benne, mélyen hallgatott.
Sarolton melltartó volt, bugyi és combig érő kombiné. Erre húzta a pongyolát és jó erősen, többször is megkötötte, majd bojtos papucsába bújt, nagy levegőt vett – szíve döngette a mellét – és kilépett a fal mögül. Laci lassan végigjáratta a szemét a nőn, fentről-le, majd lentről-fel. Elégedett vigyor ült ki az arcára. Sarolt még egyszer összeszedte minden erejét, és magabiztos hangot kovácsolva magának megszólalt. 
– Nem iszunk még egyet? Jól esne egy ital.

Laci bólintott, a kezét nyújtotta a nőnek, aki megfogta és így mentek ki az előszobába, mint valami báli táncnál, Laci még a másik kezét is a háta mögé tette, mint valami gazdag, előkelő úr. Udvariasságot imitálva leültette Saroltot a szófára, meghajolt, majd a bárszekrényhez lépett és teli töltött két poharat. Leült a nő mellé, és most köhögés nélkül próbálta inni, bár látszott az arcán, hogy még mindig égeti a szesz. Sarolt jól bírta az italt, volt ideje edződni, jól esett neki a meleg, amivel jéghideg vázát töltötte meg. Most Laci vette el a poharat a nőtől, és tette le mindkettőjükét az asztalra, majd immár minden csepp tettetett udvariasságot félredobva rávetette magát Saroltra. Lihegett, fújtatott és csókolta a nőt, ahol érte, akinek undora a konyakkal együtt hullámzott gyomra rejtekén. Amennyire tudta, hagyta magát, de nem viszonzott semmit. Nem is értette, hogy láthatta a fiút akár csak egy pillanatig is vonzónak. Két csók között megpróbált levegőt venni és beszélni.
– Jó lenne... egy kis... zene... nem... gondolod?
Laci megállt, a nőre nézett. – Remek ötlet – mondta – Tegyél fel valamit.
– Válassz te – mondta a nő, és igyekezett olyan kacér lenni, amennyire rettegése csak engedte. – Lepj meg. – mosolygott, de csak a szájával. A szemében még mindig fagyos rémület remegett, de Laci úgy tett, mintha nem látná. Felállt, a lemezjátszóhoz ment. Végigfuttatta ujjait a lemezek gerincén, majd egynél megállt, kivette a tokot, kihúzta a fekete korongot. Sarolt óvatosan a kanapé másik szélére húzódott, ahol a kisasztal volt, rajta a telefonnal. Laci a lemezjátszóval bíbelődött, nem nézett hátra. Sarolt szíve a torkában dobogott, egyik kezével óvatosan kihúzta a kis fehér vezetéket, majd felemelte az egész készüléket. Laci még mindig nem nézett hátra, de a lemez már fent volt, és most a tűt fordította rá. Sarolt még mindig várt, és reszketett, és akkor hirtelen, egy mozdulattal felugrott, magasba emelete a fekete telefont, de abban a pillanatban Laci megfordult. A műanyag éles széle épp csak a homlokát súrolta, mert Laci elkapta Sarolt kezét és elhajította a telefont. Nagy csörömpöléssel vágódott a falnak, majd a padlónak. Laci homlokán a bőr egy kis helyen megrepedt, vér csorgott le, végig az orrán, de nem érdekelte, meredten nézett a nőre, akinek két keze, maga előtt tartva megfagyott, ő is a fiúra nézett. Akkor egy hirtelen kis sercegéssel elindult a zene, és lágy jazz töltötte be a szobát. Laci nyitott szájjal lihegett, majd olyan hirtelen emelte a kezét, hogy Sarolt észre sem vette, és máris a dohányzóasztalnak esett, feldöntve mindkét poharat – az egyik össze is tört –, majd a földre rogyott. Bordája sajgott, pongyolájából áradt a konyakszag, ami még mindig csordogált lefelé a szőnyegre. Laci akkor Sarolt elé lépett és odaszorította a nő arcát az asztal hideg fájához, miközben száján át sziszegve szűrte a levegőt. Sarolt arca teljesen eltorzult, mint mikor valaki üveghez nyomódva grimaszol. Majd Laci ismét elengedte, ingébe törölte homlokát, maga felé fordította Saroltot és újra csak csókolta ahol érte. Sarolt taszítani próbálta magától, de a fiúban ezerszer több erő volt, mint ami ránézésre látszott, így hát a nő egy idő után feladta, és csak reszketve, nyöszörgő hangokat hallatva sírt.
Először halkan, aztán egyre hallhatóbban kopogtak. Laci megdermedt. Sarolt túl soká tétovázott, mire észbekapott, hogy most kell kiáltani, Laci keze már a szájára és orrára tapadt.
– Művésznőőő... – hallatszott az ajtóból – Művésznő, baj van? Rosszul van?
Pozsonyi bácsi volt. Az áldott jó Pozsonyi bácsi. Aki egyszer már vigasztalta Saroltot, mikor Sándorral összevesztek és repkedtek a tárgyak. Biztos azt hiszi, megint Sándor az. Jaj, istenem, most mitévő legyen?
– Művésznőőő, hahó, történt valami? Zajt hallottam... – válasz még mindig nem érkezett. – Művésznő, kérem, válaszoljon. Ha nem válaszol, kihívom a mentőt. – Laci szemén látszott, hogy megijedt. Más se hiányzott volna neki, csak a mentők, akik rögtön hívnák a rendőröket is, gondolta.
– N-nagyon lassan elveszem a k-kezem, – suttogta a nőnek –  és te k-kiszólsz neki, hogy m-minden rendben – dadogta bizonytalanul, pont mint előtte. – M-megmondod neki, h-hogy ne hívjon m-mentőt.
Sarolt szemében azonban a reményt látta felcsillanni, ezért nem bízott a nőben. Egyik kezével még mindig a nő száját betapasztva, másikkal a földön tapogatva felvett egy törött üvegszilánkot és a nő nyakához tartva, lassan leengedte a kezét. Sarolt egész testében rázkódott.
– Gy-gyerünk, m-mondjad már! – siettette a fiú kétségbeesetten.
– Minden... – kezdte Sarolt, de túl halkra sikerült, alig jött ki hang a torkán, ezért újra nekifutott – Minden rendben van, Pozsonyi bácsi, csak takarítottam és levertem a telefont.
– Biztos, művésznő?
– Biztos, ne tessék aggódni. 
– Öreg vagyok Művésznő, nekem már csak az aggódás van. Kérem... nyisson ajtót egy percre.
Laci szigorúan nézett Saroltra, a nő megértette mit akar. Elindultak az ajtó felé, Sarolt ment előre, Laci mögötte, hátulról a nyakának szegezve a pohárszilánkot, majd mikor az ajtóhoz értek, Laci oldalra állt, és fejével az ajtó kisablakára bökött. Sarolt kicsit megtörölgette az arcát, összébb húzta az időközben kissé szétnyílt köntösét, és egy nyikorduló mozdulattal kinyitotta a kisablakot.
– Jó napot, Pozsonyi bácsi – igyekezett minél természetesebb hangon beszélni. Az ajtóban, szódásüveg vastagságú szemüveget viselő, százévesnek látszó idős úr állt, egyik kezével erőteljesen botjára támaszkodva. – Elnézést a zörgésért, már majdnem végeztem.
 – Ugyan, semmi baj, művésznő, drága, csak aggódtam magáért.
A nő ziláltsága nem zavarta meg az öregurat, egyrészt, mert nem látott jól, másrészt, mert a tisztességes takarítás ziláltsággal jár.
– Hát akkor szép estét, és hallgassanak csak nyugodtan muzsikát a vendégeivel, legalább álomba ringat majd – mondta, és már fordult is el, hogy meginduljon a nagy kihívást jelentő emelet felé, ám akkor hirtelen eszébe jutott valami, és visszafordult.
– Jaj, művésznő, ha már itt vagyok... – Laci a sarokban megrándult, kezében a szilánkot magasabbra emelte. Sarolt is megijedt. – Vissza tudná adni kérem a tálat, amiben a tiramisut hoztam? Tudja, nekem igazán ráér, de az unokám már... hát szóval...
– Ó, hát persze – hadarta Sarolt némivel több izgatottsággal a hangjában, mint amit egy üres tál normálisan kiválthat az emberből – Várjon, máris hozom! – azzal a konyha felé vette az irányt. Tudta, hogy Laci nem mozdulhat, ha nem akar lebukni, az öregnek meg annyira azért nem rossz a szeme, hogy ne vegye észre. Egy pillanatra belémart, hogy mi van, ha Laci bántja Pozsonyi bácsit, de nem, ezt elhessegette, annyira nem bátor a fiú sem... Szerencsére Laci nem láthatott a konyhába. Sarolt most keresett gyorsan egy darab papírost, ráírta nagy, nyomtatott betűkkel, amit a bácsi talán el tud olvasni, hogy „SEGÍTSÉG! BETOLAKODÓ A LAKÁSBAN! HÍVJA A RENDŐRSÉGET!” Majd egy darab ragasztóval a tál aljához ragasztotta. Még jó, hogy minden hasznos holmit a konyhában tart, gondolta, majd átfutott az agyán, mi lesz, ha a bácsi nem veszi észre a papírt, csak leteszi a tálat... Akkor az asztalon meglátott egy zacskó héjas földimogyorót, egyet abból is az aljára ragasztott, ha majd a bácsi leteszi, az nem fog egyenesen megállni, és akkor majd megfordítja és megtalálja a cetlit. Jaj, Pozsonyi bácsi, maga minden reménységem, kérem, ne hagyjon cserben!
Vitte is az edényt, szeme sarkából látta Laci mennyire nyugtalan, ahogy odaért, máris emelte az üvegdarabot, de ő már nyújtotta is ki a kisablakon.
– Tessék, Pozsonyi bácsi, nagyon köszönöm és kérem, mondja meg a lányának, hogy nagyon finom volt (és a rendőrségnek, hogy jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak – gondolta még hozzá.) Sarolt becsukta az ablakot, Pozsonyi bácsi meg ingatag léptekkel megindult a lépcső felé, egyik kezében az edénnyel, másikkal a botjára nehezedve. Egy ragacsos lépcsőfokra lépve, aztán kissé megingott, majdnem elvesztette az egyensúlyát, de szerencsére nem esett el és a tálat sem ejtette el. Csak valami apró koppanás hallatszott, és a korlát mentén, egy kis, fehér cetli szállingózott lefelé, amit a bácsi észre sem vett.  
Lacin látszott, hogy az ő ereje is fogytán van már, kezét leengedve, egy pillanatra a semmibe révedt. Sarolt viszont felélénkült a cetlibe vetett reménytől, és kihasználva Laci állapotát, hirtelen ötlettől vezérelve, amilyen gyorsan csak tudott, berohant a hálóba. Tudta, hogy Laci azt hiszi majd, a nappali felől közelebb, ezért előbb ahhoz az ajtóhoz ugrott, épp jókor, mert Laci már ott is volt, éppen hogy sikerült becsuknia a fiú orra előtt az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Majd a másikhoz szökkent, amihez Lacinak körbe kellett rohannia, esélye sem volt odaérnie, ám a kulcs nem volt a zárban. Sarolt levegőt sem kapott. Minden lelassult. Laci döngő léptei, a felismerés, hogy a kulcs az asztalon hever, mert Sarolt egy ismerőse kisfiával játszott a minap, és fehér lapon, ceruzával körberajzolták újra és újra, míg tele nem lett a lap kulcsokkal, aztán kiszínezték és szárnyakat adtak nekik. Remegett a keze, majdnem kicsúszott belőle a hideg fém, de aztán sikerült, a kulcs már a zárban volt, Laci a fürdőszobában, karnyújtásnyira, és akkor futólag Sarolt belenézett a fiú szemébe. Haszontalan, ádáz, mégis szánalomra méltó kölyöknek látszott, és akkor az ajtó végre becsukódott, a kulcs ráfordult, Laci nagyot koppant, a fa megremegett, apró festékdarabok pattogtak le. Aztán még egy döndülés, meg még egy és még egy... Laci ütötte, rúgta az ajtót, ahogy tudta, közben síró hangon azt üvöltötte: - Sarolt, engedj be, szeretlek, nem hallod? Nyisd ki az ajtót, szeretlek, nem tudok nélküled élni.
Sarolt mindkét kezét a fülére tapasztva lerogyott a földre, hátával az ágynak támaszkodott, és imádkozott, hogy múljon el, hogy ez csak egy rossz álom legyen, amiből felébredhet. Ott volt a telefon mellette, de most eszébe sem jutott tárcsázni, nem lett volna képes szavakat formálni, a döngés csak folytatódott, újra és újra. Sarolt már úgy érezte, belőle jön ez a dübörgés, belőle készül kitörni valami, egyre csak könyörgött magában erősen, szinte már túlordítva Laci őrjöngését, hogy elég, legyen már vége, múljon el!
– Ennyi. Köszönöm. Leállunk. – mondta egy férfihang, mire a dübörgésnek vége szakadt, az erős fény megszűnt, Laci belépett az ajtón, felsegítette Saroltot.
– Frenetikus voltál, ezt meg kell ünnepelnünk!
– Úgy van – mondta most az iménti markáns hang tulajdonosa. Vacsora nálam, igyekezzetek átöltözni, a kocsi kint vár.

Sarolt most ott állt, prémgallérú kabátjában, cigarettával és virágcsokorral a kezében. A bejárati lámpa világítása csak rá esett. Egy pillanatra lehunyt szemmel arcát a fény felé tartotta, majd büszke mosollyal, elégedetten beült a fekete autóba és elhajtottak. Pont, mint a filmeken...