Én ott voltam, de te nem jöttél...

Garay Zsuzsanna: Találkozások

Én tényleg ott voltam, vártam rá... a varázsra, amit a borító, a cím és a fülszöveg ígért... Sokáig ácsorogtam ott, egyedül a rám zúduló (betű)esőben. Néha, mintha a sarkon feltűnt volna, egy-egy pillanatra megláttam elsuhanó kabátját, megcsapott bódító illata, de mire ráeszméltem, már megint sehol nem volt, hiába kapkodtam, forgattam a fejem...

Mindig van bennem egy kis félsz, amikor olyan könyv kerül a kezembe, ami többek szerint nekem való. Ráadásul olyanok szerint, akiknek erősen adok a véleményére, és akiknek az esetek kilencvenkilenc százalékában igazuk van, sokszor még olyankor is, mikor én magam pedig kételkednék. Csak ilyenkor óhatatlanul megszületik egy ki nem mondott többszörös elvárás bennem...

A legnagyobb problémám azzal volt, hogy ez a könyvecske olyan, mintha a szerző magának írta volna. Nem azért, mert annyira intim, hanem mert valahogy kívül rekedtem. Olyan volt, mint egy nagy csapongó, gondolatfolyam, ami nagyon veszélyes, mert könnyen vadvízzé válik, az olvasó, meg ha a parton tipegve próbálja tartani a tempót, könnyen lemarad, leül a partra bánatosan és kacsázik magában. Így történt ez most velem is.

Mint azt a cím sugallja, e kis kötet találkozások láncolatát tartalmazza. Nem több emberét, hanem a főszereplő - Amadea után szabadon nevezzük Gábornak :D - és Gabrielláét, akik bár szó szoros értelemben véve nem tartoznak össze, mégis meghatározó szerepet töltenek be egymás életében, különösen Gabriella a férfiéban. Az ő találkozásaikat igyekezett az írónő megörökíteni.

És ha már "Gábor", hadd jegyezzem meg, hogy roppant furcsa, mert tisztán érezhető volt, legalábbis nekem, hogy ő Garay Zsuzsanna regénybeli alteregója, akin keresztül saját írással kapcsolatos frusztrációit a nyakamba zúdította. És ez bizony nem volt ínyemre. Szerettem volna belefeküdni a történetbe, kényelmesre ficeregni magamnak, hogy aztán mozdulatlan-pihentetőn átadhassam magam neki teljesen, de ez sajnos nem ment. Össze-vissza csapongott, kitekintgetett, visszarángatott a valóságba, hogy most írja ezt a regényt, és milyen nehézségei vannak, persze mindezt úgy álcázva, hogy "Gábor" írja... Ha nem lett volna egy rövid ismertető a szerzőről a végén, arra tippeltem volna, hogy egy nagyon zsenge, szárnyait próbálgató író könyve, amit talán csak gyakorlásnak, hangolódásnak szánt.

Mert az alapok egyébként nagyon rendben vannak. Mind a történetet, mind a stílust tekintve. Szép, letisztult, hagyományokat őrző, követő, lágy, pont amilyennek szeretem, csak hát a kivitelezés... Illetve nagyon sok helyen esett súlyos szóismétlésekbe. Sátorozásról kezdett írni, és akkor sátor, sátor, sátor, sátor... Aztán kártyázásról, és akkor kártya, kártya, kártya, kártya... vagy épp hattyúkról, és akkor meg hattyú, hattyú, hattyú, hattyú...

(weheartit.com)

Ami még idegesített, hogy állandóan felcsigázott, misztikusan írt, drámaian, az volt az érzésem, most, most, most mindjárt történik valami, ami átértelmez és felülír mindent, aztán jó nagyokat zuhantam...

Ilyenekre gondolok itt:

~ 54. oldal: „Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó gondtalan nyaram.” - Aztán kiderül, hogy miért... És nem spoiler... lerobbant kocsi, elrontott szobafoglalás, vagy hirtelen nátha/gyomorrontás miatt... 

~ Vagy még pont előtte, 53. oldal: Izgalom a tetőfokán, szívhúrok megfeszülve mikor Gabriellához közelebb kerülni látszik, aztán snitt, elvágva... és: „Mi volt még a nyaraláskor?”  - Igenigenigen! Mi? mondd már!!! Folytatás: „Semmi különös.” - Paff...

És sajnos végig ezt éreztem, hogy csak csigáz, de nem tetőz. Márpedig én pont nem az az olvasó vagyok, aki a történetre utazik, a nagy fordulatokra, és közte minden más csak unatkozás. Aki olvassa a blogomat egy ideje, annak már talán egyértelmű, hogy élek-halok az apró rezdülésekért, mindennapi pillanatokért, tettek mögött megbúvó gondolatfüzérekért, de itt sajnos nem tudtam szeretni őket... Nem azt éreztem, hogy pluszt adnak, hanem hogy csak valami óriási űrt próbálnak girbegurbán betapasztgatni. Ha kivenném ezeket a részeket belőle, akkor lehet, hogy az egész (amúgy is nyúlfarknyi) történet csupán pár oldal lenne...

Ám, ami még ennél is elviselhetetlenebb volt, a már korábban említett írással kapcsolatos kételyei. Annyira érezhető volt rajtuk, hogy ezek saját félelmei, bizonytalanságai. Vagy ha nem így van, hát akkor sem jó, hogy nekem ez jött le. Hiába változtatta meg még a főszereplő nemét is... Persze ahány olvasat, annyi értelmezés.

Megmutatom mikre gondolok...

~ 68. oldal: „... mások nyolcszáz meg ezeroldalas műveket írnak. És én? Én még ezzel a kisregénnyel is küszködöm.” 

~ 72. oldal: „És most mit teszek? Rögzítem az eseményeket, még akkor is, ha nem derül ki belőle semmi.”

~ 100. oldal: „Ilyen tényeket tudok írni, de ez nem fontos. Más a lényeg. Csak azt nem tudom leírni.” És egyben példa az abszolút csapongásra, ugyanennek az idézetnek a folytatása: „A becsukott ajtókról viszont eszembe jut az anyai nagyanyám, aki érzékeny volt a huzatra.” - ????? Hogy jön ez most ide? Engem Gabriella érdekel! És a történet alakulása! 

~ De ami a legdurvább volt, 97. oldal: „Szép kis regény ez, már látom, minden egyes esemény hiányzik a cselekményből, és a főszereplő alakja sem olyan, amilyennek elterveztem. Egyáltalán ki itt a főszereplő? Ahogy olvasgatom a sok oldalt, amit eddig leírtam, azt látom, hogy többet írtam magamról, mint róla.” - Abszolúte!!!!

Lehet, hogy tényleg csak tréfásan kedves párhuzamnak szánta, csak az a baj, hogy ezekben a kiszólásokban fogalmazta meg midig pontosan, hogy mi is a baj a regénnyel. Jobban mondva, hogy nekem mi a baj, hogy érzem... Mert hogy pont így éreztem!

Arról már nem is beszélve, hogy leír egy tetszetős gondolatot, hogy ("Gábor") talán azért nem rajongott soha a festményekért, mert a szépséget nem lehet megfogni, megörökíteni, visszaadni, csak átélni. Tizennyolc oldallal később meg ezt egy tollvonással áthúzza, mikor leírja, hogy nincsenek szavai Gabriella szépségének ábrázolására, egy festő kéne, aki megfesti inkább... Én meg már megint / még mindig ott ázok az esős parton kacsázva... :(

(weheartit.com)

Maga a könyv pedig méretéhez képest nehéz, túl merev, nagyon kényelmetlen a fogása, és tele van elütésekkel, de főleg névelő hiánnyal, néha pedig túltengéssel.

 

~ Értékelés: 10/4            Súlyos szavak ezek, tudom, nem szeretek negatív kritikát megfogalmazni, mert mindig van bennem egy olyan érzés, hogy ki vagyok én, hogy jövök ehhez... De erről szól a blogolás, a végletekig szubjektív véleményünkkel töltjük meg a sorokat... És igen, sajnos ez a találkozás most elmaradt. Mindkét fél ott volt, csak éppen más-más helyen. A hangulat néha felsejlett, átszivárgott a nap a szöveteken, hogy aztán megint hegyek házak, felhők mögé bújjon. Én követtem rendíthetetlenül, völgybe le, dombon fel, de nem várt meg, észrevétlenül elillant... Nincs baj, nincs harag. Megyek tovább... 

De, hogy mégis pozitívan zárjak, megosztok veletek néhány gondolatot, ami tetszett, mert azért ilyen is volt. :) 

~ „A véletlen is hatalmas erő.” (8. oldal)

~ „A női szépség legyen meglepetés.” (39. oldal)

~ „A leírt szavakat, mondatokat bármikor elővehetem. időtlenné váltak. Ez adja számomra az erejüket, a varázsukat.” (43. oldal)

~ „Hinni abban, hogy egy mindenható lény teremtett minket, és neki számot kell adnunk az életünkről, tetteinkről, legalább akkora bátorságot kíván, mint abban hinni, hogy az életünk az átalakuló anyag körforgásába olvad bele minden nyom nélkül.” (96. oldal)