Alexander Steele (szerk.): Kezdő írók kézikönyve

„Én azért írok prózát, amiért mások hisznek istenben: hogy értelmet és útmutatást találjak az életben, vagy legalábbis valahogyan formába öntsem.”

Kicsit fennkölt, lehet, de néha tényleg éreztem már valami halványan hasonlót. Ha másért esetleg nem is, ezekért a magunkban mélyen megélt pillanatokért érdemes próbálkozni...


És én egy-két éve próbálkozom is szösszenetek írásával, túlzó jóindulattal nevezzük őket novelláknak, bár nálam csak novelkák vagy egyszerűen szöszök. :) Nem sok született eddig (sajnos), amiket meg még a legelején írtam ránézni is szégyellek, pedig tudom, hogy hülyeség, hiszen valamiből a cserebogárnak is lennie kell. Olvasásra csak a legközelebbi rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek szoktam küldeni rendszeresen, egyszer volt egy megmozdulásom, és pár molynak elküldtem, akiktől kaptam hideget is, és szerencsére meleget is. Aztán úgy egy éve elkezdtem dolgozni, és bizony minden ihletforrás és szabadidő elapadt... De azért még manapság is próbálkozom néha-néha... Mindezt főleg azért teszem, mert teljes mértékben egyetértek a könyv következő idézetével:

„A prózaírás terápia, csak olcsóbb és élvezetesebb, és talán hatékonyabb is annál.”

Bár azzal tisztában vagyok, és maradtam is, hogy írni nem lehet megtanulni egy vagy akár több könyvből, azért felkeltette a kíváncsiságomat a kötet, főleg, mert molyon sorra kapta /kapja a jobbnál jobb értékeléseket. Mikor pedig Aeris felajánlotta utazókönyvnek, arra gondoltam, mit veszíthetek...

(víhártitdotkom)

De mielőtt megfogalmaznám a véleményemet a könyvről, hadd mondjam el én hogyan látom az írást. Először is úgy, ahogy Szabó Magda: „Az alkotni tudás kegyelem eredménye.”  Nem elég a szándék, a történet zsenialitása vagy a fogalmazóképesség. Kell valami (földöntúli, lélekmélyi) plusz, ami az íróban lapul, amitől egyedi lesz, mint az ujjlenyomat vagy a hópehely, amit ha távolról nézünk fel sem tűnik a különbség, egy a millióból csupán, de mikroszkóp alatt már nagyon is látszik az egyedisége. Amitől azt érzem, hogy intim közelségbe kerültem a szerzővel, vagy ha igazából nem is, mégis az az érésem. A sorok mélyén, legyen akárhány százalékban fiktív mindig ott a szív, a lélek, a hús-vér ember. Ráadásul a történet nekem talán a legkevésbé számít. A legtöbb olvasmányomból az idők múlásával a történet váza marad csak meg, és az az erőteljes hangulat, ami körülvett, betakart, mialatt olvastam. Sőt, sok olyan maradandó élmény született olyan könyveknek köszönhetően, ahol meg se lehet rendesen fogalmazni mi a történet, de nem is kell, mert a hangulatteremtés a lényeg (például: Katalin utca, Zabhegyező vagy a legtöbb novella, amiket valaha olvastam). 
Így nem meglepő az sem, hogy saját írásaim többsége sem cselekmény-, történetközpontú, hanem pillanatokat, rezdüléseket, érzéseket próbálok meg- és kiragadni. Ezért nem lesz nekem Stephen King soha a leg-leg, bár elismerem, hogy elképesztő milyen sztorikat tud kitalálni, és alapos részletességgel végigvinni, de pont ez a pillanatfestés, amiért példaképnek tekintem Schäffer Erzsébetet, Máté Angit, Szabó Magdát vagy akár Joanne Harrist, Jodi Picoult-t. Mert bár az utolsó kettőnél például nagyon is van, és nagyon is fontos a történet, mégsem az dominál. Legalábbis számomra nem.

„[...] minden jó író papírra vetett szavaival „színesen, folyamatosan zajló álmokat” teremt.”

Kicsit megijedtem az elején, mikor a könyv már rögtön az első oldalakon rosszul nyitott, bár igaz, hogy később kihangsúlyozza, amit az előbb leírtam, arról a bizonyos pluszról, de akkor is... 

„Hiszünk abban, hogy mindenki tud írni, és hogy az írás mestersége tanítható.” 

„A jó prózának nincs egyszerű receptje. Az írás mesterségének mindenek felett álló, alapvető leckéje az, ha rájövünk, mitől szökken szárba tehetségünk az írás során.” 

Én nem hiszek ebben (az elsőben), és nem is akarok. És nem azért, mert magamban akkora tehetséget, vagy egyéni hangot vélnék felfedezni. Még abban sem vagyok biztos, hogy ér valamit, amit én firkálok. Csupán csak próbálkozom. És közben így érzem.

(Nem tudom, talán we♥it? :) )

Egyébként a könyv nem volt negatív élmény, egyáltalán. Sőt, jó pár hasznos, számomra tetsző gondolatot, tanácsot találtam benne. Amit kicsit sajnáltam, hogy majdnem egy kalap alá veszi a regényt és novellát, na persze nem szó szerint, mert igyekezett megfogalmazni a különbségeket, de túlzónak érzem az alcímet, hogy Minden, ami egy jó novellához és regényhez kell, mert szerintem 90%-ban a regényekkel foglalkozik, amivel nincs is semmi baj, csak engem pont a novella oldala érdekelt volna jobban. :) De azért voltak a novellákra vonatkozó jó gondolatok is. Csak nem sok újdonsággal szolgált, pedig újdonság aztán a számomra bőven akadna, hiszen az alapoknál nem igen tudok többet...

„Egy regény esetében még megbocsátunk egy kis kappanhájat, a novellát viszont szigorú diétára kell fogni. Minden szó számít. A legjobb novellák szavakkal való bánásmódja a költészetre emlékeztet, már ami a pontosságot és a takarékosságot illeti.”

„A regény – ez a terjedelmes, nagyra törő forma – a szimfónia irodalmi megfelelője. […]A novella a dal irodalmi megfelelője.” 

Tetszettek a személyes - szemináriumi és minden egyéb - tapasztalatok, anekdoták, élmények. Így már sokkal inkább szeretek a témával foglalkozni, kevésbé szárazan, személyessé, emberközelivé téve.

Az elején nagyon fellelkesültem, mikor láttam, hogy feladatok is lesznek. Rögtön az elsőnek neki is ültem, és csak írtam, írtam és írtam, és magamra sem ismertem, hogy van történet, meg milyen műfaj ez, hát én hogy jövök ehhez, és meg sem álltam, míg 14 A4-es oldal tele nem lett. Na persze ez is csak egy próbálkozás volt, ami csak azt a célt szolgálta, hogy közben jól érezzem magam, ami maradéktalanul megvalósult. ha valaki egyébként kíváncsi lenne mi sült ki belőle, itt megtekintheti, akár véleményezheti is, bár tényleg csak önszórakoztatásnak szántam. :)

A többi feladat már nem indított be semmit, és kicsit sajnáltam, hogy sok volt, ami az előzőekre épült (amiket sorban kihagytam), persze szerkezetileg jó ez, sőt így tanulunk, ha már mindenképp tanulni kell, hogy ha visszatérünk korábbi önmagunkhoz, és azt toldozgatjuk, pofozgatjuk, elemezgetjük, de ehhez most annyira nem volt kedvem. Még a vége felé találtam egyet, amihez született pár röpke mondat, ami korábbi, roppant felkavaró olvasmányomból eredt. Ez itt található. A könyvről szóló bejegyzés pedig itt.

Néha tényleg...
De jó lenne már egyszer úgy igazán elveszni magamban,
aztán kitalálni szavak segítségével...

~Értékelés: 10/7      Jó volt ez, egyáltalán nem rossz, csak valamiért kicsit többet vártam. Igaz, hogy tényleg ez volt az első ilyen könyvem, szóval lehet, hogy a már piacon lévők között és után ez felüdülésnek számít, nem tudom. Egyszer mindenképpen megéri végigfutni, ha az ember írásra adja a fejét, még akkor is, ha csak a fióknak ír. :)

„Vajon miért vágynak annyian arra, hogy írók legyenek? Hisz talán egyetlen más szakma sem jár annyi bizonytalansággal, mint az irodalmi szerző élete. Az érzelmi és anyagi hullámhegyek és hullámvölgyek szédítőek.” 

Szerintem pont a hullámzás miatt, mert mikor fent van, akkor nagyon fent lehet, talán még az égiek pucér fenekét is láthatjuk egy pillanatra. Igaz, hogy a lent meg mélyebb Dante bugyrainál, de talán a fentek miatt megéri. Nem tudom, távol vagyok tőle, hogy erre pontosabb rálátásom legyen.

„Amint íróként tekint a világra, a gond többé már nem az, hogy nincsenek jó ötleteim, hanem annyi ötletem van, hogy egy élet nem lenne elég, hogy mindet megírjam. Ez legyen az író legnagyobb problémája.”

Akkor nálam itt a bibi, még nem tekintek íróként a világra, mert nekem az ihlet, ami kevésszer jön, de olyankor ömlik, árad, az írással nem lenne (akkora) baj (talán), csak az a fránya ihlet. Nekem valami olyan könyv kéne, ami ihleteket ihletekre halmoz. Tudom, arra ott a való élet, meg, aki keres, az talál és a jó témák a porban hevernek... Lehet, hogy fel kéne íratnom valami szemüveget. :) (Vagy jobban, többet kéne élnem - ezt most kicsit fájt leírni, de talán megérte...)

A legeslegfontosabb szerintem egyébként az íráshoz, hogy olvassunk, olvassunk és ha már fáj, beleőrülünk, elegünk van, akkor is olvassunk. (Vagy tartsunk lélegzetvételnyi szünetet, de utána megint csak olvassunk!) :)

(kivételesen gúgli)

Kapcsolódó linkek:

Kezdő írók kézikönyve - Feladat 1

Kezdő írók kézikönyve - Feladat 2