A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kedvenc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kedvenc. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. október 2., péntek

Havas Juli: Második csillag jobbra


Kedves Ádám,

Nem ismerjük egymást, levelem nem szerelmi közeledés, pusztán elirigyeltem a levelezés mára már teljesen megkopott magázódó, szép, kerek egészben kifejtős műfaját. Párommal, a hajnalok hajnalán, és a videótékák idejében, ha hiszi, ha nem, mi is így kezdtük. Ráadásul pont ilyen modern köntösben, mert az anno volt híres vagy inkább hírhedt chat.hu minimál-neonos felületéről tértünk át, az esetenként akár még kedvenc parfümillattal is átitatott, igazi zizegős papíralapú levelezésre. Mint azt ebből már sejtheti, Y generációs, úgynevezett millennial vagyok, aki megélte az internet előtti kulcsos-gyerek létet, de leszakajtotta minden hívogató gyümölcsét a beköszöntött digitális aranykornak is. Ami már talán kevésbé aranyba fordul lassan... Most olvastam egy Refresher cikkben például, hogy manapság az is üzenetértékű, ha a szavak helyett szánt mémre az ember csak egy seen-nel reagál, azaz pont nem reagál, vagyis a küldő fél látja, hogy mi láttuk, de nem küldünk rá még egy megveszekedett sírva röhögős fejet sem. Félre ne értsen, említett mémek és reels-videók gyakori használója és élvezője vagyok magam is, csak időnként, nosztalgiából, nekem is jólesne egy önhöz hasonló levelezőtárs. Ráadásul, jelen esetben olyan problémát vetnék fel, amivel ön bizonyára tudna mit kezdeni. Biztos vagyok benne, hogy lapulna pár idevágó latin kifejezése, egyéb Ádámos kifejtése, melyeket, bevallom, örömmel olvasnék. (Amellett, hogy furdalja az oldalam a kíváncsiság Zsófival alakult vagy éppen még most is alakuló kapcsolatuk iránt is.)

2025. december 12., péntek

Szabadítsátok ki Miamonát!

 

Sziasztok! Talán valaki emlékszik még rám, innen a könyves körökből... Ha nem, az se baj. Miamona vagyok, lelkes könyvmoly volt (és remélem jövendőbeli) lelkes könyvmoly. Egy molyrágta könyvmoly, aki immár évek óta csendben szenved. Szenvedésem oka: hiányzik az olvasás! Annak minden áldásos velejárójával! Az érzés, amikor egy könyv világa elkap, beszippant, minden más megszűnik, és csak falom a fejezeteket, nem akarom, hogy véget érjen, közben meg nem tudok leállni... Ez az érzés valahogy elhagyott egy ponton, magam sem tudom hogyan, mikor, de ha erre a blogra nézek, akkor valahol 2021 szeptembere körül... Lehet, hogy esős, szomorú nap volt, de lehet, hogy százágra sütött a nap. És lehet, hogy nem is aznap történt. Vagy aznap, csak én még mit sem sejtve, elégedetten tettem ki a bejegyzésem Grecsó Krisztián Verájáról. Emlékszem, hogy nagy hatással volt rám, és nagyon tetszett! Pont azt adta, amiért szeretek, és amiért érdemes olvasni! A történetre, bevallom annyira már nem emlékszem, csak az érzésre, hangulatra, amit bennem hagyott. De a legtöbb könyvvel így vagyok. Egy otthonos érzés marad belőlük sokszor, ami csak az enyém.

2021. január 29., péntek

Edward Carey: Kicsi


Ez a könyv Kicsiről  szól. Aki nem is olyan kicsi... Vagy talán mégis az, legalábbis az elején, de a végére nagy lesz. Pedig már az elején sem egészen kicsi. Nem más ő, mint a híres, viasz-panoptikumáról ismert Madame Tussaud. És az ő életének rémisztő és csodálatos regénye.

„Az emberek azért is jönnek, hogy megérintsenek engem. Úgy hívnak: a Történelem Asszonya, mások meg úgy: Idő-Anya. Sokan Madame Tüsszögnek csúfolnak. Mondhatni, közintézmény vagyok. Régebben az élettörténetemet is elmeséltem a látogatóknak. Ez mind igaz? – ámuldoztak. A viasz, feleltem, a viasz nem tudja, hogyan kell hazudni.”

2016. október 19., szerda

Fannie Flagg: Sült ​zöld paradicsom


Már megint sült, még mindig zöld és persze, hogy paradicsom! Számomra azonban már nem csak Feltételes megálló! Megfogadtam, hogy több posztomban nem jajongok a hosszú-hosszú olvasási hanyatlásomról, de azt hiszem, ez vezetett engem vissza Whistle Stop-ba. Vágytam valamire, amiben nem csalódhatok. Nos, meg is kaptam, újfent! Aki még mindig nem olvasta, annak üzenem: nem érdekel hányszor kell még újraolvasnom, és bejegyzést írnom róla, higgyétek el, kimeríthetetlen kincsesbánya ez. Aki pedig enged a kedves erőszaknak, ám nem találja szíven úgy, mint engem, nos, az értékelje lelkesedésemet és elfogult elköteleződésemet, és keressen egy másik jó könyvet. Ha nagyon jót találna, persze szóljon nekem is! :) Ja, és nem mellékesen, most vettem észre előző bejegyzésemből (itt ni), hogy a korábbi újraolvasás is válság utáni defibrillátor volt. Ennyi. Megvan az ellenszérum! Marjatok csak betű-vedlett kígyók, ahogy akartok...


2016. június 11., szombat

Hangjegy jelentések: Szeder szüret

Kép: saját
:::::::::::::: ♫ ♪ ♫ ::::::::::::::
„Nyakig benne a lecsóba'
Fenékig tejfel, s a veleje
Hab a tetején
Mind az enyém” 
:::::::::::::: ♫ ♪ ♫ ::::::::::::::
Sokszor keresem, kutatom azt a zenét, ami csak úgy, mint egy jó könyv, kikapcsol, elringat, elrepít egy kicsit ebből a világból, miközben fricskát mutat, görbe tükröt, jelentéssel bír, van mélysége, de nem kell beleveszni. Líraian dallamos. Igényesen bohókás. Minden érzelemre és érzékre hat. A legjobb, amikor a zene és előadó csak úgy megtalál. Vagy valakin keresztül, vagy csak mert épp jókor kapcsoltam be a rádiót. Ezek a sorsszerű ismeretségek, amiket általában hosszú éveken-, ha nem egy életen át ápolok. Ebbe a sorba állt most be egy fiatal lány, akit, ha még nem ismernétek, talán most sikerül egy kicsit közelebb hoznom. Legalábbis ez a célom. Ő Szeder-Szabó Krisztina, azaz Szeder.

2016. február 6., szombat

Dragomán György: Máglya


 „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.” 

Nem tudom ti hogy tapasztaljátok, de a 2016-os év eddig nekem nagyon drasztikusnak tűnik. Emberek, olyanok is, akik előtte félszegek voltak, most hirtelen, akár egyik pillanatról a másikra hoznak meg jelentős döntéseket, rengetegen költöznek, váltanak, változtatnak, az életükön, magukon... És még csak februárt írunk.
Még csak februárt írunk, de azt hiszem, az év leg-leg könyve hozzám talált! Legalábbis a léc most már magasan van. A Máglya  ugyanis egyszerűen belém égett! Ez a legjobb kifejezés rá.


2016. január 1., péntek

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai


 „– Én minden történetet szeretek. Szerintem nincs elejük, sem végük. Ezért szeretem őket. Túlélik az embert. A múlandóságban csak a történetek tartanak örökké.” 

Bár még a múlt évben fejeztem be a könyvet (azaz tegnap :)), mégis stílusos és ironikus felütése az új évnek, az új időszámításnak. Úgy voltam vele, hogy olyan nagy meglepetés idén tavaly már nem érhet, és a toplista nagyjából összeállt a fejemben, legalábbis ami az elejét illeti, és akkor jött Az idő bolondjai, hogy jól felülírja… Hogy mennyire, az nemsokára kiderül majd az 2015-ös összegző bejegyzésből. :)

Az idő. Erről az egyszerű, ám végtelenül összetett bestiáról szól Benyák Zoltán könyve. Az időről, amiből mindig a legkevesebb van, ami olykor túl hosszúnak, máskor túl rövidnek tűnik, de természetesen sosem egyezve az igényekkel. Az időről, ami kegyes és kegyetlen egyaránt. Ami olyan, mint a szél, nem látjuk, csak hátrahagyott nyomai árulkodnak róla. Magunkon érezzük marcangoló fogát, másokon látjuk rút keze nyomát. Az idő majd eldönti. Az idő majd meg- és begyógyítja, megszépíti. Idővel kiderül… 
És szól még Az idő sokszínű bolondjairól. A cselekmény sok apró, de kiemelten három fő karakter szőtte szálon fut:

2015. december 20., vasárnap

Anna Gavalda: Billie


„Nincs szerencsecsillag. Nincs égbolt. Nincs Isten, Csak mi vagyunk ezen a kurva égitesten, senki más, már vagy ezerszer elmondtam neked.”

Igen, már vagy ezerszer el, én mégis újra meg újra akarom hallani Anna Gavalda szájából, mert úgy, ahogy ő mondja, nem mondja senki más… Valahányszor tőle olvasok, kicsit olyan érzésem van, mint azoknak az állatoknak lehet, akik a meg-megcsillámló homokba hemperegve igyekeznek megtisztulni és védőréteget vonni a bőrükre. Először marhára fura érzés, szúr, dörzsöl és horzsol, aztán a fájdalom később sem múlik el, csak valahogy már jól esik, mert érzem benne az életet...

2015. október 8., csütörtök

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

Sokszor megfogadtam már magamban, hogy igyekszem több olyan könyvet olvasni, amit férfi könyvmoly társaimnak is jó szívvel tudok ajánlani. Na, ez most nem az a könyv és nem az a poszt! :) Azért majd ígérem próbálkozom tovább...

Képzeljétek el, hogy van egy fa. Közönségesnek tűnő almafa, ami azonban rakoncátlan kis jószág, almákat dobál, leveleket hullat, rázkódik, nevet, huncutkodik, szomorkodik, örül. Aki ennek a fának a gyümölcsébe beleharap, megpillantja és minden ízében, színében átéli élete legjelentősebb eseményét. Legyen az bár jó vagy éppen rossz. Attól a pillanattól kezdve, az élete, akarva, akaratlanul e körül a pillanat körül forog. Ti mit tennétek, beleharapnátok az almába vagy inkább elásnátok a kertben?


2015. szeptember 24., csütörtök

Sült zöld repeta

Tudom, mindenki unja már, amikor az éppen rajtam tort ülő olvasási válságommal jövök, de ez most tényleg szívósnak bizonyul(t) sajnos. Így aztán végső elkeseredésemben, (természetesen csak a szimbolikus) könyvhajigálás után arra jutottam, hogy inkább kipróbálom a módszert és trükköt, amit többen is ajánlottatok az ínséges és nehéz napokra, azaz, én, aki újraolvasás ellenes vagyok, végül mégiscsak leporoltam egy igazi nagy kedvencet... Sokáig gondolkodtam melyik az a könyv, aminek a világába akármikor, akármennyi időt eltöltenék, és bár több is eszembe jutott, ahogy tettem fel magamnak az ilyenkor szokásos bugyuta kérdéseket: Ha csak egyetlen könyvet vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre melyik lenne az? Ha életedben már csak egy könyvet olvashatnál el újra melyik lenne az? És akkor egyszer csak felcsillant az immár örök és kőbevésett válasz:

2015. augusztus 15., szombat

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

„Fokozatosan ránk borult a sziget varázsa, finoman és tapadón, mint a hímpor. Minden nap oly nyugodt volt, oly időtlen, hogy az ember csak azt kívánta, soha ne érjen véget. De azután lehámlott az éj sötét héja, és újabb nap várt ránk, fényes és tarka, mint a matrica, és egy kicsit épp oly valószínűtlen.” 

Pontos, tökéletes leírása, nem csak Korfu szigetének, de a könyvnek is. Yann Martel: Pi élete óta eldöntöttem, hogy korábbi elképzeléseimmel ellentétben, az állatos könyvek igenis valók nekem és meg is fogadtam, hogy majd többet olvasok. Ebből persze semmi nem lett, mert mindig jött valami ide vele, de azonnal, az állatok meg várhattak... Aztán beköszöntött a negyvenfokos, betonolvasztó nyár, amikor az embernek sokszor még ki-be lélegezni is nehezére esik, nincs kedve enni, inni, aludni sem tud, tücsökciripes álomkórtól összeragadt szemeit pedig nehéz az olvasásra hangolnia. Mindig áldom a sorsot, hogy csak az a szép, sárga villamos nem fogy el alólam, minden reggel menetrendszerűen rajta ülök (állandó helyemen, amit ha elfoglalnak, olyannyira morcos tudok lenni, hogy ha belefér az időbe, várok egy másikat :D), és amíg a kerekek csikorognak-nyikorognak, mellettem baktat a táj, addig nekem merülni kell valamibe, hogy jól induljon a dolgos nap.

2015. július 18., szombat

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs


„És elviszlek Félálomországba, vaníliás csókot eszünk, táncolunk, nevetünk, sírunk, bátrak leszünk és megbocsátunk, repülünk a felhőállaton, nagymama pedig Miamas egyik padján fog cigarettázni és várni ránk.” 


De régen írtam könyves bejegyzést... De mégis hogyan kezd neki egy majdnem huszonkilenc éves lány/nő egy majdnem nyolc éves lány/nő történetének ismertetéséhez, ami egy majdnem harmincöt éves fiú/férfi tollából és elméjéből, szívéből és lényéből származik?! Főleg akkor, ha a könyv, vélhetően az év leglegleg... olvasmánya lett?!

2015. május 7., csütörtök

Szabó T. Anna: Senki madara

„Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy árva juhászfiú. Ott élt a pusztán, ahol fényből van a firmamentum, szabadon suhog a szél, és az ég meg a föld egyforma széles. Nem volt neki a világon semmije-senkije, csak egy kis fekete, csillagszemű kutyája, Uccu nevezetű. (...) Azt beszélték erről a fiúról, hogy ért az állatok nyelvén és minden teremtményt meg tud gyógyítani.”  

Mind senkié vagyunk. Egymás karjaiba simuló, egymás arcába mosolygó valakik, akik senkié. A nemmel nem taszítunk, a nemmel alakítunk. Magunkból, magunknak, magunkat. Haldoklunk egymás fogságában, közben akarunk is, nem is menni, szállni a darvakkal. Csak egy részünk akar. A vérpiros hajtűnk, mely könnyen megsebzi múló, alakuló vágyaink, s mi inkább eladjuk, vagy bársonydobozba rejtjük.

Számomra erről (is) szól Szabó T. Anna Kyoko prózája, mely igazából rím nélküli vers, sőt, olvasás után a rímeket is beleálmodom. Tátos, aki táltos együtt lüktet a Föld szavával, sóhajával, lát és érez embert, állatot, holtat s a kettő között imbolygót. Megbabonázva figyeli minden évben a kecses darvak táncát, ám egy télen, a kecsesek között feltűnik, kiviláglik egy még kecsesebb, hófehér példány, tűzpiros folttal a feje búbján. Tátosban feléled az ősi, birtoklási vágy, mely vonzza a madárhoz. Megszabadítja a szárnyalót kötelékeitől, s közben a legsúlyosabb béklyóval ruházza fel; a szeretet, jobban mondva szerelem földön tartó erejével. 

2015. május 1., péntek

Guus Kuijer: Minden dolgok könyve



 „– Tulajdonképpen mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezte. 
– Boldog – felete Thomas. – Boldog szeretnék lenni.” 

Minden maradandó olvasásnak, legalábbis a legtöbbnek van valami története. Ennek a kis könyvecskének esetemben annyi, hogy kedves barátosném és bloggerinatársam PuPilla üzenetet küldött, mely üzenet ennyi volt: Minden dolgok könyve – kell neked! Én hittem neki, így azonnal be is szereztem. És milyen jól tettem, mert egy újabb kincseskönyvvel bővült a repertoárom.

2015. március 22., vasárnap

Popcorn jelentések: A tenger dala / Song of the Sea

Rájöttem, hogy az Oscaros bejegyzésem óta (ahol egyébként frissítettem a nyerteseket is utólag) nem írtam Popcorn jelentést. Ennek legfőbb oka, hogy mostanában nem sok filmet láttam. Egy mesére viszont igencsak elcsábultam, és nem hogy nem bántam meg, de azt hiszem, egy újabb minden idők kedvencét avathattam! 
Leírása alapján A tenger dala / Song of the Sea, színes, dán-belga-luxemburgi-francia-ír animációs film. Ebből a soknemzetűségből, az ír dominál. Ha egyetlen szóban kéne összefoglalnom, nem érezném túlzásnak a lélegzetelállítót! A történet eredeti(nek tűnik), mégis lüktet az ír, ősi mondáktól, mitológiától, tündérektől, és mindezt nagyon nem Disney-stílusban. Félre ne értsetek, szeretek én a híres Disney-kből nem is keveset, elvarázsolnak, elringatnak még felnőtt fejjel is, de most, amit kaptam, arra egyelőre nehezen találom a szavakat...

2015. március 18., szerda

P. L. Travers: A csudálatos Mary

Mint annyian mások, többek között én is Mary Poppinson nőttem fel, a könyv élménye azonban kimaradt, mivel egyenesen Julie Andrews óvó karjaiban és táncoló pingvinjei között kötöttem ki. Így aztán felötlött bennem a gondolat, hogy annyival tartozom ennek a csudálatos dadának, és megalkotójának, hogy – ha már csak így (f)elnőtt fejjel is –, de elolvasom.

Mondanom sem kell, szeles egy nap volt az, amikor kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy kelet felől fúj a szél. Mint tudvalevő, a keleti szél csontig hatol, ám utazásra, jobban mondva érkezésre a legalkalmasabb, így hát helyet foglaltam a könyvolvasásra legalkalmasabb csodajárgányomban, az ó-ez-aztán-a-nem-mai-darab zöld fotelben, és uzsgyi!

2015. február 23., hétfő

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap


Azt az olvasási élményt a legnehezebb megörökíteni, amikor a könyvet becsukva egyszerűen nincsenek szavak. Mint ahogy először most sem voltak. Csak szenvedés és gyász van. Szikrányi feloldozás. De az is csak rengeteg szenvedés és még több gyász árán. Két nő, eleinte két világ, ami végül egybe torkollik, forr és forrong, míg közös sorssá nem kovácsolódik. Pedig egy volt az már előtte is, csak két külön úton indult... De végül közös a sors, a rizs, közösek a sikolyok, némák és hangosak egyaránt. 

Mindig így járok a hasonló könyvekkel. Tudom mi a téma, így elméletben azt is tudom, mi vár rám, de a gyakorlatban csak egy naiv gyerek vagyok, aki egészen addig nem hisz a borzalmakban, amíg (legalább így, a lapokon keresztül) meg nem tapasztalja. 

2015. február 12., csütörtök

Nicolas Barreau: A nő mosolya


 „Egy konkrét férfit keresek, aki igazán szeret, válaszoltam magamban. Menekülök egy rendőr elől, aki azt hiszi, le akarok ugrani a hídról, és most csak úgy teszek, mintha könyvet szeretnék venni. Harminckét éves vagyok, és elvesztettem az esernyőmet. Azt szeretném, hogy történjen velem végre valami jó.” 

Ha nem lenne blogom, és nem írnám ezt a bejegyzést, – minden óvatosságom ellenére is – csak a mélyvörös borítón maradt huncut ujjlenyomataim árulkodhatnának róla, párszor pár pásztorórácska erejéig milyen meghitt viszonyba kerültem Nicolas Barreau-val, akarom mondani a romantikus kis semmi könyvével. Pedig nekem háromszorosan is A férfi mosolyaként indult a dolog... Először is, egy kedves idegen volt olyan kedves, és már jó pár hónappal ezelőtt figyelmembe ajánlotta a történetet, mondván, a net Istene egyenesen hozzám vezette, és ha már így esett, hát hadd ajánljon… Ezúton is köszönöm Neki! Remélem, a net Isten újra idevezérli, hogy láthassa ajánlása eredményét is. És hölgyeim, ha megengednek egy fontos tanulságot, illetve kettőt… 1. Ha egy úr ajánl romantikus könyvet, az nagyon is megszívlelendő! 2. Főleg, ha egy úr által írt romantikus könyv az ajánlás tárgya! Hogy miért is pontosan, azt mindjárt megpróbálom kifejteni…

2015. február 10., kedd

Joanne Harris "frissítő" - Csokoládé


 „Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpel pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé. Hát, olyan nagy bűn ez?” 

Bár Joanne Harris az egyik legkedvesebb külföldi íróm, rájöttem, hogy amikor vele ismerkedtem, még nem vezettem blogot, így pár regényéről bejegyzés sem született, ezekről mindössze rövidebb értékeléseket írtam. És bár mindenképpen tervezem a Csokoládé trilógiát (legalábbis az első két részt biztosan) újraolvasni, addig is arra gondoltam, hogy ezeket a szösszeneteket, kiegészítve néhány gondolattal, ha akadnak még lelki könyvtáram zegzugos szegletében, megörökítem itt, a könyveldémben, ha már van... :)

2015. január 29., csütörtök

Padisák Mihály: Gyalog Juli


 „S a Kétfa-tanyában, itt a Siratózug legeslegvégén már nem élt más, csak egy hetvenéves öregasszony és egy tizenhárom éves lányka. Két ereje fogyó és két most erősödő karnak kell dolgozni ott, ahol valaha népes család tette a dolgát.” 


Gyalog Juli messziről jött, gyalogolt egyenesen a szívembe, pontosan tízezer-hétszázöt lépéssel, pedig itt lakik a szomszédban, legalábbis nagyon közelinek éreztem. Pedig nem így van. Igazi, Móriczos, Árvácskás féle hamisítatlan, nyers tanyavilágban él, cseperedik. S, hogy egy kicsit jobban el tudjátok képzelni, milyen hely is ez: