Nicolas Barreau: A nő mosolya

 „Egy konkrét férfit keresek, aki igazán szeret, válaszoltam magamban. Menekülök egy rendőr elől, aki azt hiszi, le akarok ugrani a hídról, és most csak úgy teszek, mintha könyvet szeretnék venni. Harminckét éves vagyok, és elvesztettem az esernyőmet. Azt szeretném, hogy történjen velem végre valami jó.” 

Ha nem lenne blogom, és nem írnám ezt a bejegyzést, – minden óvatosságom ellenére is – csak a mélyvörös borítón maradt huncut ujjlenyomataim árulkodhatnának róla, párszor pár pásztorórácska erejéig milyen meghitt viszonyba kerültem Nicolas Barreau-val, akarom mondani a romantikus kis semmi könyvével. Pedig nekem háromszorosan is A férfi mosolyaként indult a dolog... Először is, egy kedves idegen volt olyan kedves, és már jó pár hónappal ezelőtt figyelmembe ajánlotta a történetet, mondván, a net Istene egyenesen hozzám vezette, és ha már így esett, hát hadd ajánljon… Ezúton is köszönöm Neki! Remélem, a net Isten újra idevezérli, hogy láthassa ajánlása eredményét is. És hölgyeim, ha megengednek egy fontos tanulságot, illetve kettőt… 1. Ha egy úr ajánl romantikus könyvet, az nagyon is megszívlelendő! 2. Főleg, ha egy úr által írt romantikus könyv az ajánlás tárgya! Hogy miért is pontosan, azt mindjárt megpróbálom kifejteni…

A szerző

A második férfi mosolya akkor talált rám, amikor a végre valahára beszerzett könyvet kézbe véve, ismerkedés, előjáték gyanánt gyorsan elő- és átlapozgatva megtaláltam a szerző fotóját. Mint az ilyen csalafinta kis történetekben is megforduló szereplők, néha én is elkövetem azt a hibát, hogy ami a szívemen, az a számon, így mély sóhajtások közepette meg is jegyeztem az én drága páromnak, hogy idenézzen már milyen pimaszul sármos pasi írta ezt a könyvet, akinek nem csak bizonyos vonásai hasonlítanak, de még a születési dátuma is megegyezik az övével. Igen. Ekkor kaptam a harmadik (és persze hogy a szívemnek mind közül a legkedvesebb) férfi mosolyát. :)

~Update (nem Norbi): Ha egy kis nagy titokra vágysz a szerzővel kapcsolatban katt ide! ;)

Ah, mon Dieu! A fülszöveg alapján sokkal „elvetemültebb”, földtől elrugaszkodottabb, fantázia elemekkel teletűzdelt történetre számítottam, pedig, amit kaptam, az ennél mesésen hétköznapibb, kedvesen, jólesően egyszerűbb már nem is lehetne. Főhősnőnk szerelmi bánatban szenved (quel dommage!) (persze nem sokáig...), s mindezt a költőien, festőien, éterien szép Párizsban teheti (quel dommage…), ahol a sors, testet öltve egy víz elsodorta pöttyös esernyőben, és egy túlbuzgó rendőrben, egy parányi, eldugott kis könyvesboltba vezérli a mi Aurélie-nket (how very nice!), aki még kezdő könyvmolyként, életében először tapasztalja meg milyen az, amikor egy könyv megszólít minket, addig szemez velünk, amíg le nem vesszük a polcról, majd kiderül, hogy pontosan rólunk, nekünk írták. Na jó, Aurélie esetében az egyezések egy kicsit tényleg túlmutatnak puszta véletlenen, valaki ugyanis valóban róla, illetve elbűvölő mosolyából (és hangulatos, piros-fehér kockás abroszú, tradicionálisan családias étterméből) kiindulva írt regényt, melynek ő az egyik főhőse.

 „Annak a valószínűsége, miszerint valaki könyvvásárlás után ugrik le valamelyik Szajna-hídról, statisztikai szempontból a jelek szerint igen csekély lehetett.” 

Persze! Hisz egy igazi könyvmoly legalább megvárja, míg kiolvassa a megvásárolt könyve(ke)t! :)

Van itt minden: regény a regényben (bár csak emlegetés szintjén); ármány; szenvedés és szenvedély; piros kabát; ínycsiklandó étkek és testes borok; kedvesen bohókás öreg hölgy; idegeinkre mászó, mégis szeretett, túlféltő anya; megnyerő főszerkesztő; egy darab fogorvos; nyersen, de őszintén fogalmazó, a javunkat akaró barátnő, és még sorolhatnám, mert hosszú a paletta... Összességében, romantikus szomjakat ily' tökéletesen oltó történetet már régen olvastam! Kétség sem fér hozzá, hogy limonádé, lelkileg tikkadt napokra, de a cukor és citrom ennyire harmonikus elegyét patikamérleggel sem lehetne jobban kimérni. Annak ellenére, hogy általában ez nem az én műfajom, imádtam elejétől a végéig! A stílus sodró, pergő, mint  a Szajna vize, repít minket magával sebesen, mégis ringatón. A karakterek, a fő és mellékszereplők egyaránt szerethetőek, és bár az ilyen és ehhez hasonló vígjátékokban gyakran megforduló sablonfigurák, egy-egy jól elcsípett és kidolgozott részlettől, összhatásukban mégis egyediek. Csak úgy, mint az egész történet, ami szintén bár közkedvelt, megszokott, egyesek szerin akár elcsépelt motívumokból építkezik, mégis mindezt különleges eleggyé masszírozza. Külön nagyon tetszettek az írói pajkos, már-már pimasz kiszólások, amelyek persze a könyvben könyvre és íróban íróra vonatkoztak, hát hogyne, naturellement Cher Nicolas! ;) És azt is szerettem, hogy a másik szál, a szép szál férfi szál egy könyvkiadóban, és akörül zajlott. :) 

~ Értékelés: 10/10 és kedvenc!   Egyetlen „hibája” a könyvnek, hogy bár a nem titkolt fin heureuse-ömet azaz happy end-emet megkaptam, mégis nagyon sajnáltam, hogy a lapok elfogytak ujjaim közül, mint a pergő homok (ah, très poétique), de ahogy az író kívánta, arcomon csak egy elégedett mosoly maradt, na meg a recepteket meglátva, a belém nyilalló éhség, úgyhogy el is megyek gyorsan egy kis boeuf bourguignon-t rittyenteni! :) Ti pedig csak olvassátok a könyvet, ami csak egyszerűen (ám de nagyszerűen):

 „Egy könyv, amely az első mondatoktól kezdve elbűvölt. Egy könyv, amely néha szomorú volt, ugyanakkor olyan mulatságos, hogy időnként hangos nevetésre fakasztott. Egy könyv, amely egyszerre volt csodaszép és titokzatos (…)”  

Kiadta: Park, 2014
Fordította: Szántó Judit
Eredeti cím: Das Lächeln der Frauen
Eredeti megjelenés: 2010
Terjedelem: 286 oldal  

Nektek melyik borító tetszik?