Nicolas Barreau: Álmaim asszonya

Mindenki az igazit keresi. Még az is, aki látszatra, vagy bevallásra nem. Van, akinek egy élet is kevés rá, hogy megtalálja, és van, akinek szó szerint az ölébe hullik a szerencse, hogy aztán rábízza mihez kezd vele... 

A nő mosolyán felbuzdulva, és az író(nő)t „lebuktatva”, alig vártam, hogy olvashassam az új regényét, ami amúgy csak nálunk új, egyébként korábbi alkotásról van szó, ami eredetileg már 2007-ben megjelent. A helyszín már megint Párizs, de még mindig nem lehet megunni, a szín már megint a piros, az esernyő ismét fontos kellék, csak úgy, mint egy ázott plakát, egy papírcetli, na meg a bizalmat, szerelmet és egyéb más testi-lelki érzéseket kiváltó szép női mosoly. És ha tudni akarjátok, hogy kerül Severus Snape, azaz Perselus Piton e csöpp kis szerelmes melódiába, nos, akkor mindenképpen olvassátok el ti is! :)

„Szép lassan visszaváltoztam tizenhét éves sihederré. De hát a szerelem már csak ilyen. Bármilyen tapasztalt is az ember, ha egyszer tényleg utoléri, ugyanolyan izgalmas, mint legelőször.” 

Még pár hasonló szerelmes történetet elolvasok, és én is úgy érzem, hogy visszavedlek rózsaszín felhőkön tapicskoló tinilánnyá, de cseppet sem bánom, mert időnként kellenek az ilyen könnyed, önfeledt történetek a léleknek, pont, mint egy jó bögre forró kakaó egy fárasztó, hideg nap után. És ha a történet idővel talán el is halványul, a jóleső hangulat velünk marad, és visszagondolva is mosolyt csal az arcunkra.

„Végső soron mindig csak az emlékek maradnak meg. De valami olyasminek az emlékéhez, ami sosem valósult meg, óhatatlanul a beteljesületlen vágyak csöndes mélabúja tapad. Mintha az élet nem váltotta volna be az ígéretét.”  

 
Ha az író igyekszik is minket, szárnyaló lelkű olvasókat olykor-olykor ilyen „mélabúkba” sodorni, senki nem hiszi el, hogy Párizs szívében, aki ennyire keres – pontosan huszonnégy órán keresztül, szakadatlanul –, az a végén ne találna szerelmet, boldogságot, felhőtlen napsütést.

Az Álmaim asszonya még A nő mosolyánál is egyszerűbb történet, és ez az egyszerűsége nagyon kellemesen, önfeledten hat. Itt most nincsenek magukat másnak kiadó írók, és szinte már bohózatba illő, komikus tévedések vígjátékai. Na jó, ez utóbbiból egy-kettő mégis csak akad, de itt most mind kevésbé filmbeillő, erősebben életszagú. Ami viszont nagyon is van, az pár kellemes órácska, amit a regénnyel és hősünkkel, Antoine-nal tölthetünk, akinek egy hamisítatlan párizsi kávézóban, egy hamisítatlanul gyönyörű francia nő az ölébe ejt egy cetlit, rajta a neve, telefonszáma. Aztán, ahogy az már csak lenni szokott, a jó öreg Murphy – itt most szó szerint – belepiszkít a levesbe, akarom mondani a kincsként őrzött cetlibe, így abszolút bagatell módon, oda a telefonszám utolsó számjegye. Nem kell komoly matekzseninek lenni hozzá, hogy kiszámoljuk, tíz dobásunk van így megtalálni álmaink asszonyát, tízszer csöng a telefon, és mi, Antoine-nal együtt tízszer csöppenünk bele különböző mikrokozmoszokba, de vajon melyik az igazi…

(képek forrása: google)

~ Értékelés: 10/9  Bár akkora kedvenc nem lett, mint A nő mosolya, a hangulat és a stílus ugyanaz, na meg a jóleső érzés is, ami végig kitartott, sőt kicsit még azután is, hogy elmerültem ebben a bájosan egyszerű, egyszerűen bájos kis Szerelem délutánban. Pár lépéssel szinte végig a hősünk előtt járunk, mégse zavar, csak hívjuk, csalogatjuk a helyes úton, hogy a végén elnyerje jutalmát, és általa mi is: a hosszú, jólesően szétterülő mosolyt az arcunkon. 

A könyvet és élményt köszönöm a Park Kiadónak!

 Kiadta: Park, 2015 

 Fordította: Fodor Zsuzsa 

 Eredeti cím: Die Frau meines Lebens 

 Eredeti megjelenés éve: 2007 

 Terjedelem: 169 oldal 

Örülök, hogy átvettük az eredeti borítót, tökéletesen eltalálták, öröm kézbe venni! :)