Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban

A Háromszor hajnalban cím ismerős lehet azoknak, akik olvasták a Mr. Gwynt, de akiknek nem lenne, ők se „kapcsoljanak” el! :) Az említett regényben, Mr. Gwyn vissza akar vonulni a világ bizonyos „zajaitól”, köztük az írástól is. Egy igazi alkotó azonban nem élhet alkotás nélkül, így születik meg a portréfestés, szavakkal. Különös portrék ezek, nem fizikai leírások, hanem különös, különleges történetek, melyekben a modell szerettei nem biztos, hogy a modellre ismernek, ő azonban teljes mértékben azonosulni képes a portréjával, amire nem mindig büszke, de legalábbis annyira intim, (szó szerint is) lecsupaszított, hogy nem szívesen tárná nyilvánosság elé. Ennek a különös kis könyvnek pedig - aminek a borítója már megint minimálisan maximális -, tartalmaznia kellene Mr. Gwyn portréját (is). De persze az írás kezelhető teljesen külön is, elvonatkoztatva a korábbi regénytől. Bevallom, inkább így tekintettem rá... Nem akartam, hogy elvigyen a keresgélés, hogy miatta ne legyen teljes a bariccói élmény, amit pedig úgy szeretek. Mindig különleges, mindig meglepően újszerű, miközben ringatóan otthonos. Ezt vártam a Háromszor hajnalbantól is...

„(…) a dolgokkal való együttélésnek minden alkalommal az a vége, hogy az ember, mint könnyű kézzel felvitt festék hagyja rajtuk – emlékek formájában – bizonyos, a napsugarak által kifakulásra ítélt érzelmek színét.” 

A könyvecskét tulajdonképpen lehetne, sőt lehet is novelláskötetnek nevezni, amely három sóhajnyi szösszenetet tartalmaz: Egy, Kettő, Három címmel. A közös mindegyikben: a férfi és nő találkozása, valamint a hajnal ébredése. A férfi és nő adja a könyv profánságát, itt-ott trágárságát, naturalisztikusságát, míg a hajnal az elmaradhatatlan bariccói líraiságot. Ennek elegyéből pedig, valami igazán, még Barricótól, az örök meglepetésekre kész, csalafinta uraságtól is különleges születik. Mi volt előbb, férfi-nő örök kettőse, vagy hajnal? Ha a Bibliát vesszük alapul, akkor hajnal. Kezdjük hát azzal...

„(…) vigyázni kell, amikor fiatal az ember, mert a fény, amelyben fiatalkorában él, az a fény lesz, amiben egész életében élni fog, (…)” 

Képek forrása: we♥it

Hajnal: világosság, új nap, új remény, megkönnyebbülés. Gyógyír a nem alvóknak, a tipródóknak, tépelődőeknek. Éjjel egészen más színben látjuk a világot. Sokkal hajlamosabbak vagyunk az ijesztő, rossz gondolatokra, következtetésekre. Vannak, akik félénkebbek, gyávábbak, és akadnak olyanok is, akik pont hogy az éjszaka másra festő leplétől kapnak erőre, szenvedélyre, olyan ösztönökre, amiket nappal elfojtanak. Ezzel szemben a hajnal valami egészen különleges. Már nem éjszaka, de még nem nappal. Már nem álomvilág, de még nem valóság. Egy vékony sávú határ misztikum és élet között. A fények is ilyenkor teljesen mások, mintha az egész világ valami rendkívüliben mesterkedne, leheletnyi titokban, lopva próbálja aznapi új ruháját, amit csak néhány szerencsés leshet meg. A többieknek már csak a megszokott, monoton reggel jut. Ebből a hajnalból három van a könyvben, minden történetben egy. A jellemfejlődést is a pirkadatok észlelésén figyelhetjük meg. Ha úgy is éreznénk első ráérzésre, hogy a három történet között semmi összefüggés, a hajnal mégis összeköti őket. Ez a tündöklő szépség képes még jobban megszépülni. Valóban? Vagy inkább ugyanolyan gyönyörű, csak szereplőink szemén át látjuk egyre szebbnek. Én itt most ebben hiszek. Először csak megjegyzik, hogy hajnal van. Szép. Másodszor már nem csak nézik, de látják is. Korántsem szépségesre szánt dolgokat, egyszerű, kopott, szürke épületeket öltöztet díszbe, nyugalomszínűre festi a pillanatot. Harmadszor egyenesen jelzőfényként szolgál, tudatosan tartanak felé, hogy eggyé váljanak a (talán) benne rejlő új reménnyel.

Kik teszik mindezt? A férfi és a nő. Hogy ugyanaz a férfi és nő, az olvasás után egyértelművé vált számomra. Az meg, hogy ugyanaz a két személy vagy a férfi-nő univerzális kivetülése, nem számít. Mint ahogy az sem, hogy különböző idősíkokban látjuk őket, vagy esetleg párhuzamos dimenziókban. A lényeg, hogy találkozniuk kell és találkoznak. Beszélniük kell és beszélnek. És hatására, na meg a hajnal hatására, ami a legideálisabb idő haza térni, megváltoztatják egymást. Hogy milyen mértékben, az is mindegy. A változás elültetett magja a fontos.

„(…) az ember igazából sohasem változtatja meg az életét, nem lehet megváltoztatni; amilyenek gyerekkorunkban vagyunk, olyanok maradunk egész életünkben, nem a változás az, amitől az ember elölről kezdi az életét. (…) Azért kezdi újra az ember, hogy ekképp egy másik asztalt válasszon, mondta. Mindig úgy érezzük, hogy eltévesztettük a partit, amelyhez leültünk játszani, azt gondoljuk, hogy ha egy másik játékasztalt választottunk volna, a kezünkben tartott kártyákkal, ki tudja, mire lettünk volna képesek.”  

Elárulok egy titkot: Az a pár gondolat, amit leírtam, még sehol nem volt olvasás közben, és egy picivel még utána is váratott magára. Érdekesnek találtam a három mozzanatot külön-külön. Amúgy is szeretem az ilyen kiragadott pillanatábrázolásokat, dolgok közepébe vágó kezdést, amikor egyetlen momentumban benne van a karakterek múltja, jelene, majd egy bizonyos ponton hirtelen magukra hagyjuk őket, és ránk (is) van bízva, milyen jövőt álmodunk nekik. Sodort a párbeszéd-központú mesélés, felcsigáztak, és érdekeltek a férfi-nők, főleg az utolsó történet és szereplői váltak szívemnek legkedvesebbé. Újszerű stílust tapasztaltam Bariccótól, mintha igyekezne elhitetni velem, hogy ezt tényleg nem ő írta (hanem mondjuk Mr. Gwyn), sok helyen, tőle szokatlanul, minimális lett a nyelvi kifejezésmódja, egyenes, direkt, többször trágár, persze nem öncélúan. Csak úgy, mint a hajnal, helyenként csillant csak meg ő maga, hol egy-egy szép és magvas gondolatban, hol magában a pirkadatban. Miután becsuktam a könyvet, szökkent a tudatomba, hogy sikerült teljesen átadni magam ennek a fura kocsikázásnak, és most akkor mi függ össze mivel, ki kivel és különben is, hol van(nak) az(ok) a bizonyos portré(k)? Belelapoztam hát újra, visszaidéztem a három történetet, rakosgattam jobbra-balra, aztán azt vettem észre, hogy a puzzle darabkáinak szélei átalakulnak, éppen úgy illeszkednek, ahogy rakom őket. Ha akarom, a sárga estélyi ruhás nő ugyanaz, mint a molett rendőrnő. A kisfiú, maga a mérlegárus, vagy épp a portás. Komolyan nem számít, mert minden variációban megállja a helyét, sőt, még a hajnalokat is pakolászhatjuk aszerint, hogy milyen hangulatban vagyunk; el akarunk róla feledkezni, vagy pont hogy meg akarjuk találni és követni.

~ Értékelés: 10/8  Úgy érzem, el kell még telnie pár hajnalnak, emésztenem kell még egy kicsit ezt az élményt. Az biztos, hogy különleges! Lehet, hogy két-három nap múlva ennél még jobb pontot adnék, ahogy a hajnalok újravillannak bennem. Baricco valóban a szavak és a meglepetések mestere! Egy szófacsaró, -fűző és -fonó varázsló. És én amíg élek szeretni fogom, amit művel velem... :)     

Kiadta: Helikon, 2013
Fordította: Gács Éva
Eredeti cím: Tre volte all'alba
Eredeti megjelenés éve: 2012
Terjedelem: 112 oldal
Megrendelhető