Rosemarie Eichinger: Esznek-e ​a halottak epertortát?

Van, akinek a temető a fájdalmak és gyász helye. Van, aki direkt kerüli. Van, aki szeret bolyongani bennük, beszívja a múlt illatát, idilli, természetben gazdag parknak tekinti. És van, aki ott él... És a hangsúly az él-en van!  

„Emma szereti a temetőt. Itt érzi otthon magát. Apja ássa a sírokat, ő az égnek meredő sírkövek közt játszik. Ez így van, amióta az eszét tudja. Ma már persze nem játszik olyan gyakran. Vagy legalábbis nem úgy. Mégiscsak Betöltötte a tizenkettőt! Többnyire keres magának egy nyugodt helyet, olvas, rajzol, vagy a Nintendóval játszik.”

Egressy Zoltán: Szarvas a ködben

 „Milyen lehet felhőben menni, hideg? Mintha egy szellemben sétálnál?” 

Nő vagyok, túlélő.

Nő vagyok, és egy darabig kísérteni fog az esküvők gondolata. Meg a szarvasoké. A ködé. A derengésé.

Szarvas vagyok a ködben. Olvasó a ködben, homályban, lélekvesztő, sűrű erdőben, amelyet Egressy Zoltán teremtett. Majdnem eltévedtem benne, de talán még idejében kitaláltam...

Zsöllye-Hangjegy jelentések: Semmi konferencia

Kép forrása

Ha megkérdeznétek, mi történt velem április 26-án este, az Erkel Színházban, nyugodt szívvel azt mondhatnám, hogy semmi, és ebben minden benne lenne! Na, ne ijedjetek meg, nem szedtem tudatmódosítót, (ha csak a zenét nem nevezhetjük annak...), csupán csak annyi történt, hogy volt szerencsém szem-, fül- és szívtanúja lenni a Kiscsillag Semmi konferenciájának.

A húzóerő számomra, nem titok, Pásztor Anna volt (Anna and the Barbies), aki maga is részt vett (de még milyen részt!) a produkcióban, ám ennyire ne rohanjuk előre... Kezdjük ott, ahol a semmi kezdődött...

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami

Kedves Jóisten!

Miamona vagyok. Ma körülbelül nyolcvanévesnek érzem magam, kívül-belül. Egyébként huszonnyolc vagyok, már közelebb a huszonkilenchez, nagyjából külsőleg is, bár a gondolataim van, hogy jóval öregebbek, de csak azok, amik messzi-belőlemről érkeznek. Nem csoda, hisz hosszú és nehéz utat kell megtenniük... Egy költözés szélén állok, de nem is ez a nagy dolog, hisz emberek jönnek-mennek, lakások cserélődnek, életutak ás árnyékok érlelődnek és pattannak, mint az egynapos virág, hanem az a hirtelen rám törő tartozom-e-én-egyáltalán-valahová-érzés, ami a műanyagzsákszagú óráimban most elővett. Bezsákolva, és dobozolva az életünk. Jön velünk, ahová mi megyünk.

Virginia MacGregor: Milo szerint a világ

Milo szerint a világ úgy lenne jó, ahogy van, ha apa nem hagyta volna el anyát holmi Macáért, ha Hamlet malacka nem lenne kitiltva a házból, ha Nagyinak, aki igazából dédi, nem kéne a Nefelejcsben laknia, ahol pedig csak felejteni lehet, ha Tripi nem vesztette volna el húgát, Ajsát egy háborúból menekülés közben, és ha Thornhill nővér nem bánna olyan tüskésen az öregekkel, ahogy bánik. Végül is, majdnem minden rendben van a világgal... 

Amikor egy látássérült kisfiú vigyáz a világra, akkor tényleg minden rendben van! Milo, egyre beszűkülő világával szélesebben, színesebben látja az életet, mint a legtöbb ép látású felnőtt. Látja az anyja sikító magányát. Nagyi kétségbeesett fölöslegessé váltam, mindenkinek csak a terhére vagyok érzését. Még ha gyermeki szíve és elméje nem is ért mindent teljesen, ösztönei okosabban súgnak, mint sok felnőttnek. Óhatatlanul torkon ragad a keserédes hangulat, és nem ereszt egykönnyen. 

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

„És elviszlek Félálomországba, vaníliás csókot eszünk, táncolunk, nevetünk, sírunk, bátrak leszünk és megbocsátunk, repülünk a felhőállaton, nagymama pedig Miamas egyik padján fog cigarettázni és várni ránk.” 

De régen írtam könyves bejegyzést... De mégis hogyan kezd neki egy majdnem huszonkilenc éves lány/nő egy majdnem nyolc éves lány/nő történetének ismertetéséhez, ami egy majdnem harmincöt éves fiú/férfi tollából és elméjéből, szívéből és lényéből származik?! Főleg akkor, ha a könyv, vélhetően az év leglegleg... olvasmánya lett?!

Fabio Stassi: Charlie utolsó tánca

Lehettél volna: hosszútávfutó a londoni olimpián, arcszappanozó borbélytanonc, kolbászgyártó sertéstenyésztő, zsoké, tulipánszedő, bokszoló, porszívóügynök, állatpreparátor, üveges, gyertyaöntő... De nem lettél. Vagy csupán ideig-óráig...

Helyette Chaplin lettél. Charlie, avagy "Chas" Chaplin. Az örökké magányos, tragikomikus, egyszerre szánni, szeretni és nevetni való bolond, botcsinálta ösztönlény. Akinek célja a szórakoztatás, ami nem cselekvés, ó de nem ám, hanem alap érzelmi állapot. És célja még az "emlékek bebalzsamozása". Azt hiszem, ehhez nagyon értettél. Még ma is, ha kezünk ügyébe egyszerre akad villa és zsemle, erős késztetést érzünk, hogy krumpli lábaidon táncot járjunk az asztalon. Vagy ha az utcán átsuhan egy árny, egy kissé esetlen, botladozó, hátával is játszó kedves csavargó, sétapálcával, túl nagy nadrágban, túl kicsi kabátban, keménykalappal a fején, félszeg tartással, Te jutsz az eszünkbe. Te, kedves Charlie, aki hátadat fordítottad Amerika felé, miközben az óceánra meredtél, amin átkeltél ugyan, mégsem érkeztél haza soha. Te, aki esendőségével többször is megnevettetted a halált... Aki nélkül a mozi nem lenne ugyanaz. És aki nélkül ez a könyv sem születhetett volna meg... 

Mette Jakobsen: Minou szigete

 „November volt. Egy év telt el a cirkuszelőadás óta. És azóta, hogy Mama egy nagy fekete esernyővel kisétált a hideg reggeli esőbe. Egy év telt azóta, hogy eltűnt, és Teknőst is magával vitte.”  

Ez a könyv egy sziget. Egy kis hideg sziget. Egy kis hideg sziget, ahol mindig örvénylenek a hópelyhek. Egy kis hideg sziget, amit a térképeken nem biztos, hogy megtalálsz, de ahol mindig örvénylenek a hópelyhek. Egy kis hideg sziget, amit a térképeken nem biztos, hogy megtalálsz, de ha rajta is lenne, csak egy parányi, apró pötty lenne, azt hinnéd, talán csak egy félrefröccsent tintapötty. De a félrefröccsent tintapöttyön mindig örvénylenek a hópelyhek, ezek a még apróbb, leheletnyi, nyelveden azonnal elolvadó pöttyök, az így sem látható pacán. És ezen a pöttyön apró szívek és lábak dobognak. Igaz nem sok. Hét szív (illetve nyolc, mert Ládásnak kettő is van) és tizennyolc láb. Ha jól számoltam. Még nagyítóval sem látszanak a térképen, hiába is keresnéd. Egyedül ebben a parányi könyvben olvashatsz róluk.

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a lány, aki megszerette...

Az ember, akit Ovénak hívnak, egy borongós novemberi napon, hajnalban felkelt, hogy szokásos, némi rugdosással is járó ellenőrzőkörútjára induljon, és ezzel egy időben betrappoljon az életembe. És a lány, akit Miamonának hívnak - ami persze csak álnév, amire Ove azt mondaná micsoda baromság, mi a csudának kell egy embernek álnév, ha van igazi is -, könnyes szemmel csukja be a könyvet, és morgolódik egy sort a világra. Csak úgy hálából. És emlékezésből.

Nem tudom kinek mi jut eszébe, ha erre a címre és borítóra néz. Nekem egyből Allan Karlsson tolakodott lelki szemeim elé,  azaz A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. És amit végül kaptam... az felülmúlta a várakozásaimat.

A könyvtolvaj, aki nem csak könyveket lop...

... Hanem szíveket is. Az enyémet mindenesetre jól elcsente. És összetörte. Rátaposott, majd felemelte, letörölgette, felrajzolta a falra, hogy aztán onnan is leessen, összetörjön, és kezdődjön elölről...  

Nem tudom miért vonz a téma. Talán szeretem magamat sanyargatni... De azt hiszem, tudnunk kell mi történt, hogy történt. Hiszen már csak ennyivel adózhatunk a sok "felesleges" halált halt ember emlékének.

Egy-egy személyesre szabott történten keresztül pedig még jobban fáj. Hiszen ha nem tudod ki az a Max, talán nem esik olyan rosszul a felvonulás. Nem esik olyan nehezedre elfordítani a fejed... És ha nem tudod ki az a Liesel Meminger nem érint meg annyira egy kislány, aki a tömegbe fúródik, és két kézzel kapaszkodik egy Max nevű zsidóba, akivel egymásnak az életet, a napfényt, és az olvadó hóembert jelentik.