Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

„És elviszlek Félálomországba, vaníliás csókot eszünk, táncolunk, nevetünk, sírunk, bátrak leszünk és megbocsátunk, repülünk a felhőállaton, nagymama pedig Miamas egyik padján fog cigarettázni és várni ránk.” 

De régen írtam könyves bejegyzést... De mégis hogyan kezd neki egy majdnem huszonkilenc éves lány/nő egy majdnem nyolc éves lány/nő történetének ismertetéséhez, ami egy majdnem harmincöt éves fiú/férfi tollából és elméjéből, szívéből és lényéből származik?! Főleg akkor, ha a könyv, vélhetően az év leglegleg... olvasmánya lett?!

Először is nagy szükségem lenne most egy worsra, hogy a vízálló, piskótatészta szagú bundájába jól kibőghessem magam! Jó pár mese örökkévalóságig tartana, abban biztos vagyok. Aztán felhívnám a nagymamámat, akit addig beszéltetnék, míg ki nem mondaná, hogy bocs. Bocs a sok túlféltésért, agyadra menésért, bocs a sok húslevesért rántott hússal, és úgy általában is bocs. Mert a szuperhősöknek kell tudni bocsánatot kérni. Még akkor is, ha egyértelműen szuperhősök. Köztudott ugyanis, hogy egy nagymama, onnantól kezdve, hogy nagymamává válik, már elsősorban nagymama és csak másodsorban szülő. Meg az is, hogy: 

„Egy nagymama felér egy hadsereggel.

Az unokának ez a legnagyobb privilégiuma, hogy tudja, valaki az ő oldalán áll, mindig, tekintet nélkül mindenre. Még akkor is, ha esetleg téved. Vagyis hát, különösen akkor.”

(képek forrása: google)

Kedves Fredrik Backman! Remélem, nem haragszol, ha tegezlek, egy ekkora kaland után, más nem jönne természetesen. Azt írod olvasóidnak, „A te furcsa ízlésed nélkül minden valószínűség szerint kénytelen lennék rendes munka után nézni.” Én meg azt mondom, a te csodálatosan furcsa és egyedi hangvételű, szívet horzsoló, gyógyító, melegítő, bizseregtető története(i)d nélkül, képtelen lennék egy perccel is tovább megmaradni ebben a rendesen rendetlen világban! Kiegyezhetünk egy-egyben? És még renget sok könyvben? :)

Igaz, hogy mostanában sajnos amúgy is, ami az olvasást illeti erőteljesen uborkaszezonolok, de ezzel a könyvvel úgy voltam, hogy minden lelki erőmmel próbáltam hátráltatni az elkövetkezendő véget. Ovét már a szívembe zártam, és most itt van még egy botcsinálta, hétköznapi (szuper)hős, aki nem éppen udvariasan – mert az Elsa nagymamájára nem jellemző – megkérte Ovét, hogy ugyan emelje már fel ráncos fertályát, és üljön egy székkel arrébb, de tüstént. És nem tudom, hogy ez most vajon a női vonulatnak köszönhető-e, hogy sokkal jobban ment az azonosulás, ezzel a hétköznapian különc családdal és társasházzal lakóházzal, de tény, hogy nálam talált-süllyedt, és csak remélem, hogy más életébe is sikeresen betorpedózza magát! :)

„Az embernek hinnie kell. Nagymama mindig ezt mondta. Az embernek hinnie kell valamiben, hogy megértse a meséket. "Az nem olyan nagyon fontos, hogy miben hisz az ember, de valamiben muszáj hinni, mert amúgy az egésznek semmi értelme." És talán csak erről van szó tulajdonképpen.” 

Én hiszek Backmanban, a könyvekben és az emberekben (ez utóbbi a legnehezebb, és a legtöbbet gyakorolandó!) Backman is hisz az emberekben úgy érzem. Úgy bontogatja őket, mint virág a szirmait, és olyanok a regényei, mint a kaleidoszkópok, meg azok a képek, amiket kedvünkre össze-vissza lehet forgatni, és más-más képet látunk, majd őrülten kezdhetjük pörgetni, és összeáll egy egésszé. Megismerjük Elsát, és körülötte lassan minden embert, persze nagymamával a főszerepben, akik mind infantilisak, gyarlók, nevetségesek, szánalmasak. Legalábbis a felszínen. Egyszóval különcen átlagos felnőtt emberek, akik között Elsának van a legtöbb sütnivalója. Aztán, amikor jól kinevettük magunkat nagymama rémtettein, Britt-Marie idegesítő banyaságán vagy a fekete ruhás nő részeg ordibálásán, akkor elkezdünk belépkedni a többi ajtón, ahol először abbahagyjuk a hahotát, elkezdünk nagyon figyelni, majd fel-le szaladgál a szemöldökünk, míg patakokban indulnak meg a könnyeink... „Mert az élet egyszerre bonyolult és egyszerű.”  Egyszerre sokkoló és ridegen hagyó. Egyszerre földbedöngölő és feloldozó. És mi ezt mind (újra) tanuljuk, miközben egy majdnem nyolc éves lány/nő kezét fogjuk, aki sokkal, de sokkal bátrabb nálunk.

Értékelés:

 Ahány csillag van az égen, mind neki adnám! Újraolvasós lesz, ez már biztos, mert rengeteg az apró részlet, amit kedvünkre bontogathatunk, és mert olyan lelki töltést ad, hogy a szívemmel most egy falu éjszakáját bevilágítanám! A legfontosabb üzenete számomra, akármilyen nyálasan is hangzik – mert igenis merjünk ott érzelegni, ahol csak lehet (Holiday) – Félálomország bennünk és belőlünk van. Annyi királysággal, amennyit csak szeretnénk. 

• Ha jót akartok magatoknak, sebtében pattanjatok fel egy felhőállatra és Miamasig meg se álljatok!
• Nézzétek, itt jön egy...
• A könyvet és élményt köszönöm az Animus Kiadónak!

Kiadta: Animus, 2015

Fordította: Bándi Eszter

Eredeti cím: Min mormor hälsar och säger förlåt

Eredeti megjelenés éve: 2013

Terjedelem: 384 oldal

Rádióbeszélgetés a könyv kapcsán, melyben én is részt vettem itt meghallgatható.