James Bowen: Bob, az utcamacska

Aki ismer, az most meglepődve látja, hogy a borító és cím bizony tényleg azt rejti, amit rejt; egy cicás történetet. Nem vagyok egy nagy macskarajongó, de bizonyára csak azért, mert hűvös, zsémbes, dacos, felsőbbrendű viselkedésük rám időnként épp annyira jellemző, s két dudás ugye, mint tudjuk... Igaz, nem is sok kontaktom volt cirmosokkal, de amikkel akikkel volt, azok elég furán viselkedtek... Emlékszem, amikor például tanulmányi kirándulásra vittek általános iskolában, és különböző családoknál laktunk, az enyémek házában mindenhol, de szó szerint mindenhol macska volt; az ágyon, a fotelban, a konyhapulton, a mosdókagylóban... Az egyikkel egész jól összebarátkoztunk, gondoltam én, esti közös tévénézés közben odaadóan simogattam, ám ez kisvártatva horrorba fordult, ugyanis amint abbahagytam, a cicamica mérgesen fújt rám, és karmolt... Aztán egyszer, amikor az amúgy is nagyothalló háziak nem látták, hallották, hatalmasat fújtam és vicsorogtam a kandúrkára, aki rögtön tudta merre hány óra, és többet nem hogy simogatást nem kért, de a szobából is kivonult, ha én bevonultam.

Hendrik Groen: Lesz ez még így se

Szerintem van abban rizikó, ha egy könyvet, egy másik, korábban megjelent, sikeresnek mondható könyvvel próbálnak eladni. Nem beszélve róla, ha kettővel. Egyrészről jó, mert az ember be tudja lőni jobban, hogy vajon passzol-e az ő ízléséhez – már ha hiszünk a hasonlításnak –, másrészt a mérce így már magasan van. Sajnos vagy nem sajnos, bár sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is beállok a fangirlök táborába, Fredrik Backman óta nekem nagyjából bármilyen könyvet lehet ajánlani, ami így vagy úgy de hozzá, a stílusához, témájához köthető. Pontosan így landolt nálam, a 83 és 1/4 éves Hendrik Goren titkos naplója, azaz a Lesz ez még így se. És hogy vajon lett-e ez így vagy se... Mindjárt kiderül!

„Szeretem, ha nem vesszük a szükségesnél komolyabban a dolgokat. Túl sok ember van, aki túl fontosnak gondolja magát, vagy azt, amit csinál. Pedig senki sem több, mint homokszem a sivatagban, mint porszem a világegyetemben.”

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

„(…) a világnak szüksége van Istenre. Még akkor is, ha az olyannyira tökéletlen, hogy alig lehet megkülönböztetni egy tehetséges cirkuszi artistától. Egy tehetetlen, de jóságos Istennel ugyanis még mindig jobb, mint nélküle.”

Erről szól Hans Rath megkapó, okosan humoros Istenkereső (azaz véletlenül találó) szatírája. 

Dr. Jakob Jakobi (többek között) párkapcsolati pszichoterapeuta, akitől azonban sorra elfordulnak ügyfelei, amikor a doktor maga is válni kényszerül. És még az orrát is betörik. Nem is egyszer. De ezeknek a balszerencsés fordulatoknak köszönhető, hogy megismerkedik Abel Baumann-nal, egy (többek között) cirkuszi bohóccal, aki épp egy hozzáértő segítőt keres, egy pszichológus személyében, ugyanis nagy a baj! 

Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!

Az úúúgy volt, hogy vágytam valami rövidebb olvasmányra, úgyhogy jól megkérdeztelek titeket, ti pedig ajánlottatok jobbnál jobbakat – ezúton is köszönöm! Szemezgessetek ti is, nekem jó kis listám lett, amivel elleszek két hosszabb kaland között.

Aztán meg aaaz volt, hogy Alexa egyik ajánlására gúglizva, megláttam Marie-Aude Murail nevét, és nagyon ismerősen csengett! Nem véletlenül, hiszen, Oh, boy, hogy is felejthettem el, hogy én már olvastam tőle. Úgy fogalmaztam meg anno, hogy érzelemdús, bohókásan megható, és ennél jobb most sem jut eszembe, mert ez telitalálatosan bingó erre a könyvére is! És ezzel szerintem minden zemberke egyet fog érteni, aki olvassa.

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

„Villa. Kés. Kanál.

Ebben a sorrendben.

Britt-Marie tényleg nem ítél el másokat, egyáltalán nem, de civilizált embernek nyilván eszébe sem jutna másképp elrendezni az evőeszközöket a konyhafiókban, ugye? Britt-Marie nem ítél el senki, de ugyebár, nem vagyunk állatok?”

Emlékeztek még Britt-Marie-ra az előző kötetből, melyben A nagymamám azt üzente, bocs? Azoknak, akik azóta is küzdenek vele, hogy kiheverjék ősárkányosságos boszorkányságát, rossz hírem van, mert Britt-Marie itt jár(t)! Áztathatjátok a szemeteket szódabikarbónába, írhattok listát azokról a dolgokról, amiért egy tornádóval vegyes hurrikán talán kellemesebb társaság nála, és magától értetődő, hogy a hír hallatára lesznek, akik lelkük mélyén üvöltenek, míg mások csak sikítanak, esetleg gondoskodón beharapják az arcukat, nehogy térden állva, suttogva ordítsák, hogy Istenek alkonya! De Britt-Marie itt jár(t), és nyomában nem marad más csak szikrázóan csillogó felületek, patyolat tiszta mezek, jóllakott patkányok, ajtón kopogtatás után sóvárgó lelkek, épülő focipályák, rendezett erkélyek és kétfelé kivezető utak.

Katarina Mazetti: Pingvinélet

Pingvinekkel játszó, földi tünemény, avagy aki boldog akar lenni, jég közé kell annak menni...

Van az úgy, hogy már itt a tavasz, épphogy csak bedugta egyik lábát az ajtón, mégis hirtelen szürkének, ólmosnak érezzük magunk körül a világot. Nem köt le egy könyv sem, nem tetszik semmi sem. Mit csinál ilyenkor a hithű könyvmoly? Keres, kutat, önmarcangol. Már aki... Akinek nem lapja, ne vegye könyvére! Engem roppantmód megviselt ez az állapot az utóbbi időben, és ekkor láttam meg Mazetti totyogó pingvinjét, egy szál lufival a kezében. Na, mondom, normál keretek között nem ragadok le egy ilyen címnél és bortónál, sőt, talán egyenest a másik irányba totyogok, de most a nem normális keretek vannak érvényben, így hát mégis leragadtam, és az Antarktisz felé vettem az irányt...

Drága Nagymamám

~°°~ E bejegyzést, az én Drága Nagymamámnak ajánlom! 

(Aki internettet nem olvasva, majd kinyomtatva fogja őrizgetni nyikorgó almáriumában.) ~°°~

Legnagyobb örömömre az Athenaeum kiadó igényes novellagyűjtemények gondozásába kezdett. Tavaly a szerelem megfoghatatlan, nagy íróinkon is kifogó tárgyköréből gyűjtött híres és kevésbé híres szösszeneteket. Most pedig a nagymamák kerültek górcső alá. Nagyik régen és ma – 12+2 történet magyar szerzők tollából. A magyar szerzők pedig ezúttal: Örkény István, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Csáth Géza, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Benedek Elek, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit, Móra Ferenc, Bródy Sándor és Pataki Éva. 

Stefano Benni: Margherita Dolcevita

 „Csak a döglött halak úsznak az árral.” 

Se nem vidék, se nem város… Nem csak Margherita lakhelyét írja jól le e nyúlfarknyi jellemzés, hanem magát a könyvet is. Az olaszok már csak ilyenek. Meglepőek. Elringatóak. Elringatnak, hogy aztán jól meglepjenek… Végy a kezedbe egy könyvet, melynek a borítóján egy leányka fekszik rovar-ágyon. Tavasz, szerelem, elvágyódás, álmodozás – gondolhatnánk. Közben meg kapunk egy jó nagy fityisz-tükröt a (fogyasztói társadalom atombombái által marcangolt) képünkbe.

Jonas Karlsson: A számla

Az életben mindenért fizetni kell. Semmit nem adnak ingyen. – Tartja még vagy ezer közmondás, szólásmondás, közhelygyűjtemény. De vajon mit szólnánk hozzá, ha egy nap tényleg benyújtanák a számlát, rendes, sárga csekken, átélt élményeink, megélt boldogságunk komoly kutatói, szakértő csoport által meghatározott tényezők és képletek által kikalkulált összegét kapnánk kézhez?! Főszereplőnk pont így jár. Átlag életet él, talán kicsit átlagosabbat is, mint szeretne, legalábbis így gondolja, ehhez képest az összege igencsak magasra rúg...

„– De hogyan jött ki ekkora összeg? – böktem ki, mire végre szóra bírtam nyitni a szám.

– Nos – válaszolta –, az életnek ára van.

Egy ideig egy szót sem szóltam, mert fogalmam sem volt, hogy erre aztán mit is mondjak.

– No de... – nyögtem ki végül – ...hogy ennyire drága legyen!” 

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve

„Mikor „Kösd összé!”-t játszottak, mindig Millie volt az Első Pont, a mamája a Második Pont, a papája meg a Harmadik Pont. A vonal Első Pont hasa mélyéből indult ki, és áthurkolta magát Második Pont és Harmadik Pont körül – akik általában tévéztek –, aztán újra visszatért, és egy háromszöget rajzolt ki. Millie körbeszaladgált a házban, vörös haja a feje tetején ugrált, a háromszög meg a bútorokon tekergett. Ha  a mamája rászólt, Abbahagynád, Millicent?, a háromszög hatalmas dinoszauruszként harsogott. Mikor a papája azt mondta, Gyere, ülj ide mellém, Lurkó, a háromszög nagy, dobogó szívvé kunkorodott. Ba-búm. Ba-búm, súgta Millie, és ügyetlenül ugrált a ritmusára” 

Így indul ez a tündérien (de közel sem tündérmesébe illő), imádnivaló történet, amiről ekkor még sejtelmünk sincs mennyire limonádét készül facsarni a szívünkből... 

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

„Fokozatosan ránk borult a sziget varázsa, finoman és tapadón, mint a hímpor. Minden nap oly nyugodt volt, oly időtlen, hogy az ember csak azt kívánta, soha ne érjen véget. De azután lehámlott az éj sötét héja, és újabb nap várt ránk, fényes és tarka, mint a matrica, és egy kicsit épp oly valószínűtlen.” 

Pontos, tökéletes leírása, nem csak Korfu szigetének, de a könyvnek is. Yann Martel: Pi élete óta eldöntöttem, hogy korábbi elképzeléseimmel ellentétben, az állatos könyvek igenis valók nekem és meg is fogadtam, hogy majd többet olvasok. Ebből persze semmi nem lett, mert mindig jött valami ide vele, de azonnal, az állatok meg várhattak... Aztán beköszöntött a negyvenfokos, betonolvasztó nyár, amikor az embernek sokszor még ki-be lélegezni is nehezére esik, nincs kedve enni, inni, aludni sem tud, tücsökciripes álomkórtól összeragadt szemeit pedig nehéz az olvasásra hangolnia. Mindig áldom a sorsot, hogy csak az a szép, sárga villamos nem fogy el alólam, minden reggel menetrendszerűen rajta ülök (állandó helyemen, amit ha elfoglalnak, olyannyira morcos tudok lenni, hogy ha belefér az időbe, várok egy másikat :D), és amíg a kerekek csikorognak-nyikorognak, mellettem baktat a táj, addig nekem merülni kell valamibe, hogy jól induljon a dolgos nap.

Bagoly mondja verébnek, hogy olvass!

Nem szeretném elfészbúkosítani a blogomat, de megláttam ma egy fotósorozatot, és nem tudtam ellenállni, hogy ne alakítsam könyvesre a témát... Könnyed pihentetőnek fogadjátok hát szeretettel az olvasási szokásokat, örömöket, bánatokat, és akik mindezt reprezentálják... a baglyocskákat! :)

Egy könyvmoly ébredésének stációi (felülről lefelé), legalsó nézés: Hol a könyvem és a kávém?

Erskine Caldwell: Isten földecskéje

„A völgy városában koldus a szépség, s az erős férfiak vágyakozása olyan, mint a megvert asszonyok szűkölése.”  

Nem sokat tudtam a könyvről, csak úgy megtetszett a címe, és a fura borítója. Talán még a fülszöveget is csak ímmel-ámmal futottam át... Szinte az első lapoktól megfogott a nyers, senkit, de legfőképpen saját magát és a benne foglalt embereket és életeket nem kímélő humora. Egy család, akinek tagjai külön-külön próbálnak boldogulni az életben, ki ki saját hite, elképzelése, meggyőződése szerint. Ty Ty Walden, az apa, farmer, földjét pedig idestova tizen-huszonéve szerteszéjjel lukak és gödrök tarkítják; ő az arany megszállottja. Míg vele maradt fiai, Buck és Shaw időnként már feladnák, új, másabb, színesebb élet után néznének, azt keresik esténként kimosakodva a városban is egy-egy kártyaasztal és lány társaságában, addig apjuk rendületlenül hisz, bízik, remél, és mikor az ő hite is ingatag talajra téved, hát új formába önti. Az Isten földecskéjében az a jó, hogy az mindig az Istené. Attól nemesnek, jónak érzi magát az ember. S még az is jó benne, hogy akár percenként, és mentálisan mozgatható ide-oda, éppen ahogy a szükség kívánja... 

P. L. Travers: A csudálatos Mary

Mint annyian mások, többek között én is Mary Poppinson nőttem fel, a könyv élménye azonban kimaradt, mivel egyenesen Julie Andrews óvó karjaiban és táncoló pingvinjei között kötöttem ki. Így aztán felötlött bennem a gondolat, hogy annyival tartozom ennek a csudálatos dadának, és megalkotójának, hogy – ha már csak így (f)elnőtt fejjel is –, de elolvasom.

Mondanom sem kell, szeles egy nap volt az, amikor kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy kelet felől fúj a szél. Mint tudvalevő, a keleti szél csontig hatol, ám utazásra, jobban mondva érkezésre a legalkalmasabb, így hát helyet foglaltam a könyvolvasásra legalkalmasabb csodajárgányomban, az ó-ez-aztán-a-nem-mai-darab zöld fotelben, és uzsgyi!

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

 „Én tudom az igazat magamról, és azt is, hogy nem vagyok félelem nélkül való. Ha valaha is annak hittem volna magam, az anyaság hamar kijózanított volna. Mégis, valahányszor az ösztönöm azt súgta, el kell futni, valami halk hang azt mondta: - Te szikomorfán születtél. - Erre aztán, jó vagy rossz, maradtam, ahol voltam.” 

A könyv, aminek hetekig nem tudtam megjegyezni, sőt tudatosítani a címét... Most meg már nagy büszkén kiáltanám én is a szélbe, hogy „Szikomorfán születtem!” Odette ugyanis, egy jósnő tanácsának hála, tényleg egy szikomorfán született. És aki szikomorfán születik az karakán, dacos, erős, bátor, soha semmi vész nem érheti. Talán minden szülőnek azt kellene mondania a gyerekének, hogy szikomorfán született. Az sok mindentől megvédhetne, még akkor is, ha csak a hit által.

Békés Pál: A félőlény

Karácsony előtt, így egy-két nappal, én buta, bohó, elmentem a dolgomra, emberek közé, és azok a közelgő ünnepektől megveszve szörcsögtek, hörögtek, happoltak, kapkodtak, én meg csak didegtem-dadogtam, hebegtem-habogtam, áztam-fáztam, bogarásztam. Hazaértem meghűlve, kinyúlva, kifáradva, felhúzva. A szoba közepén állva elkurjantottam magam: Na de most már elég! Majd levetettem magam az ágyra, kicsit még mindig dúlva-fúlva, az odakint kerengő "szörnyektől", amelyek kerregnek-karrognak, és akkor, félőlényhez híven, jól nyakig húztam a takarót, olvasni kezdtem a mesét, melynek első mondata máris megnyert magának: 

- Na, most lett elegem az egészből!

Neked is, kis barátom? Kérdeztem, bár még azt sem tudtam kihez beszélek, de roppant hamar egymásra hangolódtunk... És láss csodát! Mert én láttam. Ugyanis csoda történt. „Amolyan formás, rendes, igazi csoda.” A ráncaim egyenként elkezdtek kisimulni, arcszínembe visszatért a pulykaméreg nélküli üde rózsaszín, szemem villódzó fénye meghitt csillogássá "fakult" és a kinti kerregés-karrogás, kivert kutyaként eloldalgott.

Fabio Stassi: Charlie utolsó tánca

Lehettél volna: hosszútávfutó a londoni olimpián, arcszappanozó borbélytanonc, kolbászgyártó sertéstenyésztő, zsoké, tulipánszedő, bokszoló, porszívóügynök, állatpreparátor, üveges, gyertyaöntő... De nem lettél. Vagy csupán ideig-óráig...

Helyette Chaplin lettél. Charlie, avagy "Chas" Chaplin. Az örökké magányos, tragikomikus, egyszerre szánni, szeretni és nevetni való bolond, botcsinálta ösztönlény. Akinek célja a szórakoztatás, ami nem cselekvés, ó de nem ám, hanem alap érzelmi állapot. És célja még az "emlékek bebalzsamozása". Azt hiszem, ehhez nagyon értettél. Még ma is, ha kezünk ügyébe egyszerre akad villa és zsemle, erős késztetést érzünk, hogy krumpli lábaidon táncot járjunk az asztalon. Vagy ha az utcán átsuhan egy árny, egy kissé esetlen, botladozó, hátával is játszó kedves csavargó, sétapálcával, túl nagy nadrágban, túl kicsi kabátban, keménykalappal a fején, félszeg tartással, Te jutsz az eszünkbe. Te, kedves Charlie, aki hátadat fordítottad Amerika felé, miközben az óceánra meredtél, amin átkeltél ugyan, mégsem érkeztél haza soha. Te, aki esendőségével többször is megnevettetted a halált... Aki nélkül a mozi nem lenne ugyanaz. És aki nélkül ez a könyv sem születhetett volna meg... 

Marie-Aude Murail: Oh, boy!

Befejeztem az utolsó mondatot, és most teljesen elengedem magam, lehunyom a szemem és csak annyit suttogok:

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a lány, aki megszerette...

Az ember, akit Ovénak hívnak, egy borongós novemberi napon, hajnalban felkelt, hogy szokásos, némi rugdosással is járó ellenőrzőkörútjára induljon, és ezzel egy időben betrappoljon az életembe. És a lány, akit Miamonának hívnak - ami persze csak álnév, amire Ove azt mondaná micsoda baromság, mi a csudának kell egy embernek álnév, ha van igazi is -, könnyes szemmel csukja be a könyvet, és morgolódik egy sort a világra. Csak úgy hálából. És emlékezésből.

Nem tudom kinek mi jut eszébe, ha erre a címre és borítóra néz. Nekem egyből Allan Karlsson tolakodott lelki szemeim elé,  azaz A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. És amit végül kaptam... az felülmúlta a várakozásaimat.

Graeme Simsion: A Rosie-projekt

 Mi állapítható meg prekoncepcionálisan a borítót  és a címet megpillantva?

1. Minden kétséget kizáróan YA - azaz Young Adult, (tehát fiatal felnőtt) - típusú könyvet tart kezében az olvasó.
2. Biztos, hogy lesz benne szerelem.
3. Több, mint valószínű, hogy az általánosan bevett séma szerint happy-end lesz, melyet némi hol megmosolyogtató, hol megkönnyeztető kuszálkodás fog megelőzni.
4. Az előbb felsorolt három pont alapján, annak, hogy ezt a könyvet végül utálni fogom, sőt talán végig sem olvasom, (induljunk csak ki a Sophie Kinsella fiaskóból) körülbelül 90% az esélye.
5. Mindösszesen tehát 10% annak az esélye, hogy mindezek ellenére megszeressem ezt a történetet.

Igen. Borító és cím alapján magamtól automatikusan azt mondtam volna, hogy kösz, nem, hiszen ha egy fajta könyvtől tudatosan menekülök, az a tipikusan tingli-tangli YA. Ezt a két betűt már akkor se szeretem, ha bármilyen más szóban egymás mellett foglal helyet. Már csak az a kérdés, hogy ez esetben a feltevések helyesek-e, és ha azok, milyen lesz a végkimenetel...