Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

„Fokozatosan ránk borult a sziget varázsa, finoman és tapadón, mint a hímpor. Minden nap oly nyugodt volt, oly időtlen, hogy az ember csak azt kívánta, soha ne érjen véget. De azután lehámlott az éj sötét héja, és újabb nap várt ránk, fényes és tarka, mint a matrica, és egy kicsit épp oly valószínűtlen.” 

Pontos, tökéletes leírása, nem csak Korfu szigetének, de a könyvnek is. Yann Martel: Pi élete óta eldöntöttem, hogy korábbi elképzeléseimmel ellentétben, az állatos könyvek igenis valók nekem és meg is fogadtam, hogy majd többet olvasok. Ebből persze semmi nem lett, mert mindig jött valami ide vele, de azonnal, az állatok meg várhattak... Aztán beköszöntött a negyvenfokos, betonolvasztó nyár, amikor az embernek sokszor még ki-be lélegezni is nehezére esik, nincs kedve enni, inni, aludni sem tud, tücsökciripes álomkórtól összeragadt szemeit pedig nehéz az olvasásra hangolnia. Mindig áldom a sorsot, hogy csak az a szép, sárga villamos nem fogy el alólam, minden reggel menetrendszerűen rajta ülök (állandó helyemen, amit ha elfoglalnak, olyannyira morcos tudok lenni, hogy ha belefér az időbe, várok egy másikat :D), és amíg a kerekek csikorognak-nyikorognak, mellettem baktat a táj, addig nekem merülni kell valamibe, hogy jól induljon a dolgos nap.

képek forrása: google

Így történt, hogy egyik reggel a villamos ablakán kinézve egyszer csak eltűnt a Duna, a híd és hirtelen Korfu szigetén találtam magam. Idősb Gerald Durrell, szakállát végigsimítva, kalapját levéve, homlokát, zsebkendővel megtörölgetve intett nekem, s én elámultan követtem. Legnagyobb bánatomra egy lombos ciprusfa mögött nyomát vesztettem, s egy kisfiút pillantottam meg, aki valami különös növényzetet tanulmányozott odaadóan. Amint közelebb értem, mutatóujját lágyan szájához érintette, mutatva ne csapjak semmi neszt, és mindketten lélegzetvisszafojtva meredtünk az áttetsző testű kis pókra, aki a növényzetbe épített csapóajtón keresztül közlekedett. Amint pókasszonyság betessékelte az úttól megfáradt urát, a kisfiú kezet nyújtott. Gerry Durrellt tisztelhettem benne, ám mielőtt még szóhoz juthattam volna, feltűnt a mindig kalandra kész Roger, és a kis Gerry már neki is iramodott a frissítően csalogató sűrű zöldnek. Mit volt mit tennem, ha már a villamosom elment, és a világ, amit addig ismertem, eltűnt a horizontról, követtem...

Emígy kerültem én a Durrell, átlagosnak halványan sem mondható család kellős közepébe, ahol mindenki egyszerre idegesítő, szórakozott és szórakoztató, ahol Mama mindig nyugodt marad, legyen az tűz-, víz- vagy skorpió-helyzet, és szelíd békebíróként tartja össze a családot. Én pedig nem győzöm a kis Gerry-t irigyelni, hogy ilyen kivételesen vadromantikus idillben nőhet fel, és egész gyerek, majd később felnőtt gyerekkorát is annak szentelheti, amit szívből és porcikából szeret... az élő, lélegző, harapó, szúró, csípő, káráló, csobbanó állatvilágnak.

Jövőre Korfu lesz az úti cél, ezt már kijelentettem, és bár, ha meg is valósulna, nem ígérem, hogy nem rettegnék a skorpiók felbukkanásától vagy nem törnék ki sikitófrászban, ha egy gekkó és egy óriási sáska az ágyamat választja életre-halálra szóló küzdelmük véres színhelyéül, azt hiszem kicsit talán képes leszek (sőt, talán már vagyok) másként vagy egyáltalán figyelmesebben tekinteni Isten sokszínű teremtményeire. A tájakról nem is beszélve. Szinte fizikai fájdalom volt kizökkenni a könyvből, mégis elodáztam volna a végtelenségig.

„A tenger sima volt, meleg és sötét, mint a fekete bársony: egyetlen fodrocska sem törte meg tükrét. Albánia távoli partját csak az ég kissé vöröses izzása jelezte. Fokozatosan, percről percre mélyült ez az izzás, egyre fényesebb lett, és szétterjedt az égen. Azután egyszerre felbukkant az óriási, borvörös hold a hegyek csipkés ormai felett, és egyenes, vérpiros ösvényt festett a sötét tengerre. Most megjelentek a baglyok, és oly nesztelenül lebegtek fáról fára, mint a pernye. Meglepetten huhogtak, mikor a hold egyre magasabbra emelkedett, és előbb rózsaszín, majd aranyszínű lett, és végül úgy ült csillagfészkében, mint egy ezüstbuborék.” 

~ Értékelés: 

Nem tudom, nem elhamarkodott-e rögtön az első Durrellemre maximális pontot adni, de egyszerűen nem tudok mást. A humor, a kedvesség, a néhol (bariccói) ringatóan abszurdba hajló történetszövés, színes, változatos alakok és a természet ilyetén, számomra eddig ismeretlen, sejtetlen, felfedezetlen arcainak bemutatása magával ragadott, sőt mi több hűsített ebben a tikkasztásban. Tökéletes, tartalmas, szórakoztatóan feltöltő nyári olvasmány. Ilyet sem sokszor olvashattok tőlem, de boldogsággal tölt el a tudat, hogy trilógiával van dolgom, amelyet bármikor folytathatok, ha úgy szottyan a kedv. Már pedig szottyanni fog, ennyi már most tudható. Ugyan hol máshol találkozhatna a kedves olvasó rózsabogaras emberrel; Achillessel, a kutyaként viselkedő, szamóca imádó, jámbor ám rámenős teknőssel; Quasimodóval, a csábosan lusta galambbal; vagy a rózsáival beszélgető, az országútnál is öregebb hölggyel, akinek a haja és történetei az egyedüliek, melyek ellenállnak az idő minden tiprásának. Higgyétek el, ez mind csak pár példa a rengeteg fergetegből. 

Immár, erről az oldalról, bátran mondhatom, hogy aki nem olvas Durrellt az, bár nem kijelenthető, hogy rossz ember, de hogy megfosztja magát valami igencsak jótól, az bizton állítható. De ha nem hisztek nekem, tegyünk egy próbát. Olvassátok el a következő idézetet, és ha azt mondjátok, nem látjátok magatok előtt élesen és színesen a szavakkal lefestett helyet, és nem rohannátok hajlobogtatva, két karotokat kitárva azonnal, akkor békén hagylak a rábeszélésemmel! :)

„Az új villa hatalmas volt, magas, négyszögletes, velencei stílusú kastély, fakult nárciszsárga falakkal, zöld zsalukkal és rókavörös tetővel. Egy tengerre néző dombon állt, körülötte kócos olajfaligetek és csöndes citrom- és narancskertek. Az egész hely fölött ódon mélabú lebegett, a ház falai repedeztek és málladoztak, az óriási szobák visszhangoztak, a verandákon kupacokban állt a tavalyi avar, a futónövények és a szőlő benőtték, hogy az alsó szobákban állandó zöld félhomály derengett. Téglafalas, roskadt kis kert terült el a ház oldalának hosszában, kovácsoltvas rácsát ragyásra marta a rozsda. Rózsa, kökörcsin és muskátli nőtt összevissza a begyepesedett ösvények között, és a borzas, ápolatlan mandarinfákat úgy beborították a virágok, hogy illatuk már szinte terhes volt. A kert mögött a gyümölcsös békés és csendes volt, csak a méhek döngtek, és néha csattant fel madárhang a lombok között. A ház és környéke csöndesen, bánatosan pusztult, elfeledve hevert a domboldalon, s lebámult a csillogó tengerre és Albánia sötét, kopasz dombjaira. Olyan volt ez a ház és környéke, mintha félig álomba merült volna. Ott hevert kábultan a tavaszi napfényben, átadva magát a mohának, páfránynak és az apró gombák seregének.” 

Az idézetben említett nárciszsárga villa,
teraszán a Durrell családdal.

Kiadta: Európa 2011, 2012 és 2015

Fordította: Réber László / Sárközi Györgyné

Eredeti cím: My Family and Other Animals

Eredeti megjelenés éve: 1956

Terjedelem: 336 / 338/ 384 oldal