Hangjegy jelentések: A boldogság fura bokra...

Minden kép forrása: saját

Alig két hónapja jelentettem be, hogy megtértem, hithű rocker lettem (haha), és a hangjegyekkel teletűzdelt úton vezetőimnek két Pásztort és három kedves barbie-t választottam. Gondoltam, hátha valaki kíváncsi rá, mi lett ebből a cserebogárból, hamvában holt hangaszál lett-e vagy szárnyakat bontva repdes még ma is...

Nem tudom melyiknek drukkoltatok jobban, ha egyáltalán érdekel(t) valakit, de a cserebogár mára szép, ivarérett példánnyá cseperedett, már ha mondunk ilyet egy cserebogárra... Az elmúlt három hónap alatt ugyanis 8 azaz nyolc Anna and the Barbies koncerten vagyok túl vagyis innen vagyis ennyivel vagyok gazdagabb, és azt kell mondanom, hogy igazi függő lettem! (Azóta már 11! :))

Májusban, amikor a szülinapomon  valami hirtelen felindulásból elkövetett húdenagyőrültséget akartam csinálni, párom közölte, hogy tőlem már az is az lenne, ha elmennék egy koncertre (nemnevet...:D), most meg már életem első 3 (!) fesztiválján is túl vagyok vagyis innen... A megtett kilométerek száma pedig kerekítve 800. Mennyi végtelenbe hajló 8-as... :) Merthogy amellett, hogy a pesti fellépésekre elmentünk, bizony szedtük a sátorfánkat, és belevágtunk Turistáskodj Pásztorékkal magánakciónkba, aminek keretében olyan hazai tájakra jutottunk el, amelyekre egyszer így vagy úgy talán mindenképp eljutottunk volna, de így összeköthettük a kellemest a még kellemesebbel. Így láthattunk narancsszínű holdat egy váci hangulatos kis panzió kertjében üldögélve, miközben lágyan zúzós-rockra dinnyét majszoltunk; körbegyalogolhattuk (na jó, nem, csak a lábaim úgy érezték) a festői szépségű Velencei-tavat, ahol Annáék verőfényes tűző napon is éppen annyira az utolsó húron tépték a szólót, mint máskor; pávatollas szobát elhagyva (pedig nem mondtam nekik semmit, eskü) haraphattunk bele az Országalmába vagy éppen lovagi erényekkel telve, Hobóra melegíthettünk...

A táj tehát változott, mint a forgószínpad, de a fellépők, a közönség és a lelkesedés maradt. Senkit nem akarok megsérteni, de kezdem megérteni a mélyen vallásos embereket. Valamiben, valakiben  vakon, feltétel nélkül hinni jó, nagyon jó. Nem akarom pátoszba sem fojtani a szavakat, de egy-egy koncert alkalmával olyan energiák röpködnek, cserélődnek, robbannak, hogy az ember csak győzi mindet jó mélyen magába szívni.

Be kell vallanom, nem értettem nálam ezt a nagy Pál Pásztorfordulást, keresni, kutatni és érteni akartam miért, miért pont ők, miért pont most? Közeli ismerőseim és rokonaim is csak egyre kérdezgették, Már megint Anna? Olyan furán néz ki, mit eszel rajta...  Én meg persze mondtam, hogy mindent. Szeretem. Ez van. Úgy látszik 10 évente esem szerelembe, de akkor az komoly! :) Nagymamám a legnagyobb kritikusom, ő csak annyit mondott, Ja, tudom, az az extrém nő a tévéből. Múltkor meg már a telefonba áradozott, hogy Te, az az Anna tényleg aranyos és okos is! Mondom neki, igen, Mamikám, miért, mi történt? Hááát, láttam a tévében, a Veronkának (Tóth Vera) segített főzni, és még azt is tudta merre kell helyesen vágni a húst !!! (A mami hosszú éveken át konyhafőnök volt Anna, úgyhogy ez tényleg dicséret, amit ráadásul nem osztogat bőszen!) Na de visszatérve megkezdett gondolatmenetemhez, hogy miért pont ők... A fesztiválok alkalmával, de külön is próbálkoztunk más koncertekkel is, és, ahogy azt sejteni lehet, mindenhol volt egy-egy jó, jó, de... Egyik sem jutott a szívemig. Valahol a dobhártyám és a gyomorszájam között kellemesen elegyedett a ritmussal. Azt láttam, hogy mindenkinek kell sok eszköz; szélgép, színpadon kigyulladó tüzek, közönséget lehengerelni akaró megszokott frázisok, de mögötte valahogy nem volt az az otthonos, örvénylő, mégis puhán csalogató mélység, ami magába szippantana (nem, semmi anyaghoz nem nyúltam, a legerősebb a rózsaszínen gyöngyöző fröccs volt :)). Persze most mondhatjátok, hogy de hiszen Annának is kellenek az eszközök, a furábbnál furább táncosok, jelmezek, maszkok, egyszóval a pacuha, de én valahogy ezeket sosem látom. Mármint külön. Én Annát látom. És Simit, Dávidot, Marcikát és Tomikát.

Meg a nagy, lüktető egészet. És ha Simi már hangol, még ha nem is látom, egyetlen beéneklésére dobom is el, ami a kezembe van és rohanok. És ha Dávid elmerengve nézelődve észreveszi, hogy lélekszakadva integetek neki, én a vadidegen, és szája két oldalról torpedózza füleit, és visszainteget, hogy szoknyája leng bele, akkor én már érzem, hogy jó, ez így jó, most olyan jó.:) Annáéknál én még kétszer nem hallottam ugyanazt a felvezető, ki- és feltöltő, átkötő szöveget – na persze, a gyere, si-kít-sáál, és társai kötelező elemek! –, de hogy még fel se csendül a híres Kezdjetek el élni, s párommal lopva egymásra nézve már a szemünket törölgetjük (természetesen a felkavarodott portól!!!), arra szavak sincsenek... A kérdés még mindig, hogy miért ők. Nem tudom. De már nem is érdekel. A szívem a fülemmel ördögre kacsintva választott, és a szerelmet nem kell, nem is lehet magyarázni. Ami hiány nélkül mindenkiből árad a színpadon: szerénység, alázat, adni akarás, öröm. Love, peace, roc&roll! :D

Na jó, ne maradjanak ám ki a meghitt pillanatok se, ha nem unjátok még (ha igen, azt se bánom :P), hadd büszkélkedjek testközeli élményeimről is. Vác volt az első, ahol gyűjtöttem némi bátorságot és Anna elé álltam. Nagy izgalmamban semmi mást nem tudtam kinyögni, csak hogy Miamona, és ami következett... Hosszú percekig(nek) tűnő ölelés és köszönethegyek azért, mert leírtam, amit megéltem velük. Szóhoz nem jutottam, hiszen én mentem megköszönni... Örömtől pityeregve rappeltem az egyik számot hazafelé, amikor a fénybe érve párom hangos hahotába kezdett, ugyanis a puszik és ölelések hatására én is majdnem teljes harci díszfestékbe vonódtam. Emlékszem, sokáig nem mostam le. Tisztára, mint egy hülye kis csitri... :))) Azóta, ha van rá mód és alkalom, mindig megvárom Annáékat, legalább egy energiaáramoltató ölelés erejéig... Az meg, hogy az egyik fesztiválon, a tömegben pont az én másik felemet szúrta ki egy eléggé intimre sikeredett összebújás és fotó erejéig... Jó ízlése van, na! ;)

És hogy mi várható a folytatásban... Hallom a hírt, holnap itt a vég. Azaz itt kopogtat már az ősz, amikor is lelassul minden, a Pásztorok téli kunyhójukba vonulnak, hogy titkos értékmegőrzőkbe helyezzék új kincseiket, a szívem egy kicsit ólmos, de jól van ez így, a viszontlátás és hallás öröme új tavaszokat ígér! 

Szóval ti csak menjetek, mi majd virrasztunk! ;)

Addig is, ha igazán jót akartok magatoknak, és nem akartok lemaradni egy élményről sem, akkor katt ki katt! Én szóltam! :)